Már nem csak olasz háziverseny – a Giro lassan kilép a Tour árnyékából

Aki sikeres kerékpáros körversenyt óhajt szervezni, annak a soha ki nem ürülő pénztárcán, a sűrű szövésű kapcsolati hálón és az átlag feletti rugalmasságon túl egy rikító színű papírra nyomtatott újságra is szüksége lesz. A világ két legnagyobb presztízsű háromhetes viadala, a Tour de France és a Giro d'Italia megszületésében legalábbis kiemelt jelentőség jutott egy sárga, illetve egy rózsaszín sajtóterméknek.

Az első Tour de France-ot 1903-ban rendezték meg, határozottan azzal a céllal, hogy meglökje a L'Auto nevű újság (a L'Équipe elődje) értékesítésének szekerét. Az ötlet a szenvedélyes kerékpáros Henri Desgrange lapszerkesztő fejéből pattant ki, bár az újság már e nélkül is feltűnést keltett a standokon, hiszen sárga papírra nyomták – elsősorban azért, hogy kinézetében is elkülönüljön a piaci vetélytárs (és zöld színben pompázó) Le Vélo című laptól. És amikor majd 1919-ben az összetett első helyén álló versenyzőre egy megkülönböztető trikót adtak, hogy a közönség ne csak tudja, de lássa is, ki áll az élen, nem kellett sokat töprengeni a dressz színén.

1908-ban Olaszországban hasonlóan őröltek a malmok. A milánói székhelyű La Gazzetta dello Sport vezetősége megneszelte, hogy konkurense, a Rómában készülő Corriere dello Sport kerékpárverseny szervezésén ügyködik, így azonnal cselekvő üzemmódba kapcsolt. Tullo Morgagni szerkesztő egy egész Olaszországot körbejáró országúti kerékpárverseny tervével rukkolt ki Eugenio Costamagna alapító-tulajdonos előtt, aki a remélt siker vágyától hajtva rábólintott az ötletre. A felhívás 1908. augusztus 7-én jelent meg a lap – rózsaszín – címlapján (a szokatlan választás a Corriere konzervatív fehér újságoldalait kívánta elhomályosítani – szó szerint), majd kevesebb mint egy évvel később, 1909. május 13-án útjára indult a sporttörténelem első Olasz körversenye.

A 113 évvel ezelőtti versengés mai ésszel szinte felfoghatatlanul kemény volt: a 2447 kilométeres össztávot mindössze nyolc szakaszra osztották. Nem csoda, hogy a 127 lelkes indulóból csupán 49 gördült át a milánói célvonalon, mint ahogy az sem, hogy a versenyt megnyerő Luigi Ganna a „Mit érez a győzelem pillanatában?” kérdésre a maga őszinte stílusában csak annyit válaszolt: „Hogy lángol a seggem!”

Ahogy a Tour de France-on, az olasz „testvérversenyen” is a születésnél bábáskodó újság színében teker az összetett első helyén álló bringás, más kérdés, hogy amíg a Francia körversenyen 16 év kellett a maillot jaune (sárga trikó) bevezetéséhez, a maglia rosa csak az 1931-es Giro vívmánya volt. És még kö­zön­ségsikert sem aratott a milánói sportlap rózsaszínjében haladó éllovas látványa: volt olyan újság (nem, nem a La Gazzetta...), amely szerint a trikó leginkább egy női bugyira emlékeztet, mások csak a szín férfiatlanságán háborogtak. Maga Benito Mussolini sem volt elragadtatva az ötlettől, de végül rábólintott a tervre, feltéve, hogy a rózsaszín felsőre rákerül (rákerült) a Nemzeti Fasiszta Párt szimbóluma.

A Tour-győztes francia bajnokok közül Jacques Anquetil, Bernard Hinault és Laurent Fignon is diadalmaskodni tudott (hárman összesen hatszor nyertek) Olaszországban, a Giro olasz győztesei közül pedig Gino Bartali, Fausto Coppi és Marco Pantani is elcsomagolhatta legalább egyszer a franciák kultikus sárga trikóját... Ám ennél több hasonlóságot hosszú ideig nem állapíthattunk meg a két ország körversenye között. Sőt, a Tour és a Giro homlokegyenest ellentétes utat járt be a múlt század közepétől az új évezred első évtizedéig. A Giro talán nem is akarta, de bizonyosan nem tudta levetkőzni nemzeti körverseny jellegét – a viadalok kétharmadát (az eddigi száznégy Olasz körversenyből hatvankilencet) hazai kerékpáros nyerte meg. Ugyanez a szám a Tour de France-ra vetítve: 108 versenyből mindössze 36 francia összetett első helyezés, és 33 százalékos győzelmi mutató. A különbség kifejezetten a nyolcvanas-kilencvenes évektől volt tetten érhető, és a kétezres évek elején, Lance Armstrong uralkodása alatt emelkedett a legmagasabb szintre – aligha véletlen, hogy 1997 és 2007 között kizárólag olasz győztest avattak a Girón, a Touron ellenben 37 esztendeje várják az újabb hazai sárga trikóst. Így aztán a Girón hiába nehezebbek a hegyi szakaszok, jelent nehézséget a kiszámíthatatlan időjárás (van olyan csúcs, ahol még májusban is a hóvihar írhatja át az útvonaltervet), tetszik ha nem is hozzáértőbbnek, de bennfentesebbnek a publikum, s érződik jobban a sportág iránti rajongás, a Tour de France jelentőségteljesebb sporteseményként jelenik meg a köztudatban.

Nem beszélve arról, hogy akkoriban a nemzetközi országúti bringás elit is ezt tekintette az év legfontosabb versenyének, míg a Girót – leszámítva a krém olasz tagjait – , afféle felkészülési megméretésnek. Az amerikai Christian Vande Velde egy, az ESPN-en megjelent 2009-es körkérdésben úgy fogalmazott,      „a Tour túlságosan nemzetközi, a Giro túlságosan olasz”, honfitársa, Bobby Julich pedig ugyanott kifejtette, hogy ugyan az Olasz körversenyen nemcsak kemények és meredekek, de a franciaországinál jóval hosszabbak is a kaptatók, ellenben „ha a Girón egy napig viseled a rózsaszín trikót, az csak az önéletrajzodban néz ki jól, ha viszont szakaszt nyersz a Tour-on, egy csapásra megváltozik az életed.” Az ausztrálok háromszoros időfutam-világbajnoka, Michael Rogers pedig azt emelte ki, hogy a Giro szakaszai sokszor nehezebbek, maga a verseny lazább és családiasabb, mint a Tour, ám utóbbinak nagyobb is a jelentősége, hiszen  „a legjobbak közül nincs ott mindenki a Girón”     .

Csaknem másfél évtizeddel később ellenben ott tartunk, hogy az olaszországi és a franciaországi háromhetes közé nem kacsacsőr, hanem inkább egyenlőségjel kívánkozik. Simon Yates, a Vuelta a Espana 2018-as összetett bajnoka három éve úgy nyilatkozott, a Girót a maga változatosságában fontosabbnak tartja a Francia körversenynél, amely „már nem hoz úgy lázba, mint korábban.” Mint ahogy egyre több menő érzi úgy, hogy a Giro kihagyásával veszít – és nem csak kereseti lehetőséget. Ha csak az Armstrong-korszak kisatírozott eredményeit követő időszakot nézzük, négy Tour-győztest is találunk az olaszországi körverseny bajnokai között (Alberto Contador, Vincenzo Nibali, Chris Froome és a 2021-ben rózsaszín trikót nyerő, s néhány hete egy horrorisztikus edzésbalesetet túlélő Egan Bernal), ami talán minden másnál egyértelműbben bizonyítja, hogy az Olasz körverseny rangja és elfogadottsága közelít és közelít a franciaországi nagy testvéréhez. Ezért is nagy szó, hogy 2021-ben ennek a versenynek az összetettjét három szakaszon keresztül egy magyar országúti kerékpározó, Valter Attila vezette.

(A következő részben: A Giro d'Italia legendás alakjai)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 2-i lapszámában jelent meg.)