Szél ellen – Malonyai Péter publicisztikája

A kisfiú tízéves lehetett, kerekre nyitott szemmel csodálkozott rá hasonszőrű társára:

– Miért, a Győr magyar csapat?

Figyelni kezdtem, s csakhamar kiderült, hogy a két kissrác az ETO kézilabdás lányainak Bajnokok Ligája-győzelméről diskurál. Csak a gyerekekre jellemző őszinte, előítélet-mentes csodálattal beszéltek a lányokról, de miközben gólokat idéztek fel, játékosokat emlegettek, a kérdező rendre visszatért a kályhához:

– Miért, a Győr magyar csapat?

Mi tagadás, jó felvetés. Közbeszólhattam volna, ám csak jogi, szervezeti (a székhely, a bajnoki besorolás például) érveim lehettek, ám ezek csak érintik a lényeget.

Ami eldönthetetlen dilemma: magyarokkal vagy külföldiekkel?

Persze a kérdésre már választ adott az élet, hiszen nem csak kézilabdában derül ki folyamatosan, hogy azok a csapatok juthatnak a csúcsra, amelyek világviszonylatban kiemelkedő játékosokat tudhatnak soraikban – kerül, amibe kerül.

És éppen erről van szó. Vajon hosszú távon, egy-egy sportág jövőjét tekintve jó felé megy-e a világ(unk)?

Ki tudja. Mert amennyire örömteli, hogy például a szolnoki pólóklub elérte végre, hogy első legyen Európában, elgondolkoztató, hogy a Jug Dubrovnik elleni fináléban a fél meccs már letelt, amikor magyar játékos dobott gólt (nevesítem: Vámos Márton). Vízilabdában – ez azért nem mindegy, elvégre e sportágat a hungarikumok közé sorolják a vízben labdázók (is), az lenne a természetes, hogy – ha már export-import – mi látjuk el az európai piacot, s nem szorulunk behozatalra. Ellenérv lehet, hogy most éppen szinte csak nálunk akad pénz arra, hogy megfizessék a világsztárokat, de akkor is.

Átalakult a világ – ismétlem – a sikerért semmi sem drága. A diadal mindent visz, azaz inkább hoz: pénzt, paripát, fegyvert, presztízst, reklámot, hírnevet. Gyakran eszembe jut, hogy vajon tudnak-e annyira azonosulni csapatukkal a drukkerek, mint amikor még a „mi kutyánk kölykeinek” tapsoltak vagy fütyülték ki őket eredménytől függően. Én hiszek abban, hogy a szurkoló szereti, ha úgymond megérintheti a kedvenceit, szóba elegyedhet velük, ha nem marketingízű, hanem élő a kapcsolata a játékosokkal. Meglehet, konzervatív vagyok, s napjaink drukkere alapvetően nem a csapatáért, hanem a sikerért szorít, neki, akárcsak a klubnak, csak az eredmény számít. A diadalhoz kötődik, érje el akárki.

Amire nincs biztosíték. Némi garanciát adhat, ha a háttér, az utánpótlás rendben van, van elegendő nyersanyag. Ugrásra készen állnak a hazai ifjak, hogy ők is megmutathassák, mit tudnak, ám roppant kétséges, hogy elrugaszkodhatnak-e egyáltalán, hiszen a helyükön ott az import késztermék. Az innen-onnan jöttektől tanulhatnak persze jó esetben, de arra, hogy ne csak pótlékként lépjenek pályára, kevés az esély. Az idő pedig telik, a folyamatosság a klasszissá érésben is roppant fontos. Egyre nő a terhelés, s általa egyre többet bír a gyerek – jó esetben.

Árulkodó, hogy – maradva a kézilabdánál – mostanság már szabályozni kell az importot, rögzíteni muszáj, hány légióst szerződtethetnek a klubok – térítésmentesen. Ha túllépik a limitet, fizetniük muszáj, ami a gazdasági önállóság és a szabad munkavállalás felől nézve lehet furcsa, ám a (hazai) sport oldaláról szükségszerű döntés. Még úgy is, hogy meglehet, nem ér célt, hiszen ahol van pénz, ott semmi sem drága. Még a sportág jövője sem. Egy márciusi, az nso.hu portálon közzétett kimutatás szerint a férfi és a női kézilabda-bajnokság aktuális góllövőlistáját nézve, a tervezett importstop alapján az első 50 helyezett közül 27 nem játszhatna. De az is figyelemre méltó, hogy a férfiaknál kieső Balmazújváros 12, a nőknél a búcsút éppen hogy megúszó Kisvárda 10 légióst alkalmazott.

A futballban is léteznek megszorítások, csak éppen a másik végről indítottak, nem büntetnek, legfeljebb, ha kell, csökkentik a járandóságot. Ráadásul a „fiatalszabályként” elhíresült dotáció jóvoltából jutalmaznak is, magyarán, ha beteszed a „gyerekeket”, milliókhoz juthatsz.

Mindez természetesen nem kedvez azoknak (szinte mindenkinek), akik „Adj' Uramisten, de rögtön!” fohásszal kezdik a napjaikat, a holnap náluk a távoli jövő, ám esetükben többnyire van mit a tejbe aprítani. Mit számít néhány millió! Olyan ez, mint a környezetvédelem. Volt idő (remélem, már elmúlt), amikor a leginkább szennyező cégeknek jobban megérte visszatérően kifizetni a büntetést, mint védelmi berendezéseket építeni. A következmény gondolható.

Mondják persze, hogy azért érdemes külföldiekkel kereskedni, mert jobban megéri. Egy hasonló (vagy kevésbé hasonló) kvalitású magyar sokkal többet kér az aláírásáért, mint a légiós, így hosszabb távon spórol annyit a klub, hogy kifizethesse az esetleges büntetést. Nálam mindez megerősíti, hogy a nevelés nem éppen húzóágazat nálunk, hiszen a valós önértékelés kialakítása, léte vagy hiánya jellemző a közegre, ahol az önmagát értékén felül árazó ifjú felnő. És persze a piacot is minősíti, hiszen normális esetben a kereslet–kínálat–ár szentháromság összhangban van egymással.

Egy lépcsőfokkal feljebb lépve, ott van a honosítás. Nálam – jogi diplomával a zsebemben – ez a csúcs. Vagy a mélypont (ahogy tetszik).

Az állampolgárság megszerzésének szabályai mindenhol meglehetősen szigorúak. Nálunk is. A kérvényezőnek például alkotmányos alapismeretekből vizsgát kell tennie – magyar nyelven. Igaz, ez alól adható felmentés, ám aligha hiszem, hogy a sportunk megmentőjének kikiáltottak közül bárki is cselekvőképtelen vagy korlátoltan cselekvőképes lenne, betöltötte a 60. életévét, esetleg olyan az egészségi állapota, hogy képtelen vizsgázni. Élsportról lévén szó, az ilyesmi egyszerűen kizárt, már a szerződéskötést is lehetetlenné teszi. Aztán ott van az állampolgársági eskü vagy fogadalom, ami ugyebár úgy kezdődik, hogy „Magyarországot hazámnak tekintem...”.

Ehhez képest a férfi kosarasoknál a válogatotthoz „villámmal” honosított DeAndre Kane úgy lett magyar állampolgár, hogy elmondta, Budapest csodaszép – képeken. Másként ugyanis még nem látta. Mi több, még a szövetségi kapitánnyal sem találkozott. Ezzel együtt büszke, hogy válogatott lehet, igaz – mondja még – olyan országot képvisel, amelyről nem sokat tud. Abban pedig nem vagyok biztos, hogy szülőhelyén, Pennsylvániában, szűkebben Pittsburghben hallott egyáltalán Magyarországról, arra viszont a fejemet teszem, eszébe se jutott, hogy valaha a honfitársunk lesz.

Félreértés ne essék, nála, s hasonló cipőben járó társainál szó sincs jogszabálysértésről, hiszen a törvény lehetővé teszi, hogy a köztársasági elnök a belügyminiszter javaslatára kivételt tegyen, amennyiben a Magyar Köztársaságnak fontos érdeke fűződik hozzá. Hogy történelmileg például egy kosárlabda Európa-bajnokság minősíthető-e jogi szempontból „fontos érdeknek”, nézőpont, de leginkább döntés kérdése. Meg többnyire az érdekeltek meggyőző erejéé.

Szél ellen persze nem lehet... A (sport)világ olyan, amilyen, a siker ma már több mint dicsőség – pénz. A büszkeséget felülírja a gazdagság. Ezzel együtt én híve vagyok a múlt század első felének népszerű jelszavának: „Pártold a hazai ipart!”