Cristina, Szimonetta – Csinta Samu publicisztikája

Ahogy mondani szokás, az ilyesmit nézni is fáj. Egészséges érzelmi készletből gazdálkodó ember ilyenkor képtelen reakció nélkül maradni, a gyomor mélyéről induló szorítástól a hideg verejtékig sokféle tünetet produkálhat a súlyos sportsérülések látványa. Ahogyan a magyar válogatott elleni női kézilabda Európa-bajnoki meccsen Cristina Neagu jobb térde természetellenes szögben bicsaklott meg, már borzongást keltő üzenet volt. A fájdalom hangjai, majd a társak és ellenfelek kétségbeesett gesztusai, illetve a könnyes arcok szinte orvosi diagnózisként hatottak. Mindenki érezte, hogy itt valami súlyos történt, valami nemcsak ténylegesen tört-szakadt el, de átvitt értelemben is véget ért valami.

Az idegpályákon első körben minden bizonnyal az futott végig, vajon a világ egyik legjobbjának számító román átlövő kiesése miként befolyásolja a meccs végkimenetelét. A kézilabdás fogalmak szerint ártalmatlannak tekinthető utolsó, sérülés előtti kontaktus magyar szereplője, Planéta Szimonetta azóta bizonyára sokszor visszajátszotta magában a szerencsétlen esetet. Az emberi tudat ilyenkor elsősorban felmentést remél a belső elemzéstől, hogy vétlen, még ha bizonyos mértékig tevékeny szereplője is volt a sajnálatos esetnek. Rosszkor, rossz helyen. Talán egy csepp önvád is vegyült bele, az emberek többsége hajlamos az önostorozásra, a hibák eredőjének saját „hatáskörön” belüli keresésére, ami jó is lehet, feltéve, hogy nem megy át kóros dimenzióba. Ha mondjuk a magyar átlövő ese­tében konkrétan abba a visszafogottságba, aminek már a védőmunkája látná kárát. De kezeljük ezt pusztán elméleti lehetőségként.

Azt viszont láthattuk, amint Szimonetta perceken át ott áll Neagu mellett, arcán elemi kétségbeesés, gesztusai valami olyasmit üzentek, hogy roppant sajnálom, de nem tehetek róla. A román tv-kommentátor szerint viszont azonnali kiállításnak kellett volna következnie, amit legalább olyan hosszú időre szóló eltiltás követ, mint amennyit Neagu felépülése megkövetel. Igazi vésztörvényszéket ültek, aminek élét ugyan némileg elvette, hogy a játékvezetők a helyzet videoelemzése után sem vették elő a piros lapot, a gyanúsítgatás magva azonban termő talajba hullott. Az első írásos beszámolók sem nélkülözték a Planéta vétkességére vonatkozó utalásokat, illetve a szemet szemért típusú leszámolás gondolatát. A történet ott jutott némileg nyugvópontra – vagy még inkább: került a normalitás állapotába –, amikor Szimonetta a közösségi oldalán üzent a románok világklasszisának. „Kedves Cris! Nagyon sajnálom a tegnapi szerencsétlen esetet, ami a pályán történt. A pályán ellenfelek vagyunk, de azon kívül sorstársak, senki sem akar rosszat a másiknak. Együttérzek veled, kívánok mihamarabbi visszatérést! Sok szerencsét, remélem, hogy hamarosan újra találkozunk a pályán!” – szólt Planéta üzenete. Ami ugyan semmiféle hatást sem gyakorolt a világhálós kommentelők bizonyos részére – és ne feledkezzünk el az első zsigerből gyanúsítgató riporter felelősségéről –, de hadd ne emeljük ezeket a megszólalásokat az emberi kommunikáció figyelmet érdemlő platformjára.

Az eset kapcsán viszont érdemes néhány szót szólni az egyre szaporodó kézilabdás sérülések „természetrajzáról”. A sportágra jellemző állandó, esetenként hihetetlen intenzitású fizikai kontaktusok láttán a civil nézelődő már azon is csodálkozik, hogy nem harsan fel kétpercenként a mentő vijjogása. Nyilván fel lehet és fel kell készülni a húsőrlővel való találkozás túlélésére, hosszú lenne most taglalni, mekkora edzésmunka áll amögött, hogy ha nem is mosolyogva, de azonos sebességgel és erővel folytatni lehessen a játékot. A mindegyik sportágban felbukkanó „gyilkosok” számát ugyan jelentősen visszaszorította a célzatos, illetve balesetveszélyes szabálytalankodások következetes szankcionálása, az állandó test testtel való ütközést feltételező kézilabdázásban azonban kivételesen necces a határmezsgye kijelölése. Mint ahogy a kezek és lábak kavalkádjában nehéz kiszúrni az ártó vagy felelőtlen szándékkal elinduló mozdulatot is. A nyakra, a dobásra lendülő kézre, a levegőben lévő testre irányuló ellencsapás önmagában is veszélyes, tehát büntetendő, de mi történik a lendületben, irányváltásban lévő testtel, amely épp azzal a szándékkal billen ki természetes egyensúlyi állapotából, hogy a mozgás irányára reagáló ellenfelet is kibillentse. Ezek a mozgások terhelik egészen szélsőséges módon a térd és a boka ízületeit, a szalagokat, amelyeket a Teremtő amúgy sem autós sebességgel száguldó test irányváltására „tervezett”.

Mindehhez járul hozzá, illetve csökkenti annak hatékonyságát a napjaink sportgladiátorainak életét meghatározó extrém igénybevétel. Neagu sorsát visszatérő módon írja újra és újra a fenti körülményegyüttes, hiszen a román játékos térdében immár másodszor szakadnak cafrangossá a szalagok, még ha ez most a „másik” lába is. Vagy nevezzük inkább végzetnek, ha egy játékosnak nem egészen egy félidőnyi pihenő jut egy Európa-bajnokság hat meccse során? A halmozódás persze nem ezen az Eb-n történt meg, legfeljebb az utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban. Az elmúlt évtizedben ugyanis csak a sérüléses periódusok jelentettek némi pihenőt Neagunak, miután mindenhová megváltóként szerződtették, s ennek megfelelőek voltak a vele szemben megfogalmazott igények, valamint a ráháruló terhek is. A szeptembertől májusig tartó szinte szabadnap nélküli idény pedig menetrendszerűen termeli ki a fáradásos sérülések sokaságát, amelyek közül csak a leghangzatosabbak jutnak el hozzánk.

Ugyanakkor egyre többen mondják ki a gyerek másik nevét is: Gerflor. Az FTC kapusa, Szikora Melinda idén áprilisi térdsérülését követően fakadt ki a közösségi oldalán: „Hány térdnek kell még elszakadnia ahhoz, hogy észrevegyék, ez a talaj nem alkalmas a sportolásra?” Úgy tetszik azonban, hogy a nemzetközi kézilabdatornák hivatalos pályaborításának piaci pozícióit egyelőre a walesi bárdok sorának hosszúságával vetekedő sérüléshullám sem képes kikezdeni. Miközben szakemberek szerint ha parkettborításon játsszák Nancyban a román–magyart, Neagu játszott volna az oroszok elleni elődöntőben. Így viszont beszerezhet legalább fél évre elegendő olvasnivalót, miután cirka hat hónapra taksálják a felépüléséhez szükséges időt. És akkor még nem kalkuláltunk azzal, hogy immár harmincéves játékosról van szó, ami a regenerálódás tekintetében sem egészen elhanyagolandó tényező.

Planéta Szimonetta meg marad a tépelődéssel, a bántó gyanúsítgatás sötét árnyékával, a román–magyar sportkapcsolatokat is újabb kolonccal terhelő szerencsétlen találkozással. „Nem éreztem úgy, hogy meglöktem volna, csak követtem a mozgását. Egyből éreztem, hogy nagyon rosszul lépett. Visszanézték az esetet videón is, és nem találtak semmit. Ettől még nagyon rosszul éreztem magamat, két-három percre teljesen kiestem a meccsből, annyira sajnáltam” – mondta. Amit legtöbben el is hisznek neki, hiszen végül is nem kell hozzá egyéb, mint jó szándék és a kézilabdasport alapfokú ismerete.

A lényegi változásokhoz persze ennél jóval több szükségeltetik. Tartok tőle, hogy szinte teljesíthetetlenül sok: józanság, az emberi szempontoknak a piaciak elé való helyezése, tekintettel lenni egymás érzékenységére. Csak most döbbenek rá, hogy már-már az ilyenkor, advent tájékán szokásos óhajainkat fogalmaztam meg.

Pedig isten bizony, csak kézilabdázásról akartam írni.