Kézi Eb-t mindenkinek! – Moncz Attila publicisztikája

„Tűnj ki!” felirat, és többek között Uwe Gensheimer, Andreas Wolff, valamint Mikkel Hansen. A minap így nézett ki a fogadóbizottságom a bonni repülőtéren. Sajnos csak plakáton, de már ez is bőven elég volt ahhoz, hogy feledtesse az addig átélteket (szombat hajnali kelés, „Nem fél?” mondattal indító, apokalipszist jövendölő taxis, műszaki hibás repülőgép – mindez négy és kilenc óra között...), és magával ragadjon a kézilabda-világbajnokság mindent elsöprő lendülete. Majd a vonaton, a kölni pályaudvaron, az utcai plakátokon az újabb hangulatbombák. Nem tolakodóan, de eléggé erősen jelezve, hogy itt és most esemény van, tessék figyelni, mert ez a miénk. Nem csak a miénk (a dánoké is), de a miénk is. Még csak délelőtt 11 van, félkómában vonszolom magam és a bőröndömet a Lanxess Arenától egyre távolodva, és hiába játszik majd csak 20.30-tól a német válogatott Izlanddal, a plakátok, illetve a mezbe öltözött kis és nagy Gensheimerek, Jürgenek, Hansok és a többiek száma csak nő.

Szerencsére voltak-vannak tapasztalataim arról, milyen újságíróként vagy szurkolóként megélni egy-egy világversenyt, de korábban még sehol sem tapasztaltam, hogy két és fél hétig folyamatosan fenn tudják tartani az „Ez a torna a miénk!” érzését, legyen szó labdarúgásról, úszásról, kosárlabdáról vagy jégkorongról. Persze, mondaná erre kapásból kedves barátom, ha 2006-ban diplomatikusabb vagy, és nem állsz ki az igazadért, a németországi labdarúgó-vb-n ezt megtapasztalhattad volna azonnal négy héten át.

Akkor ez nem jött össze, 2022-ben viszont remélem, sikerülhet. Csak nem Németországban, hanem Magyarországon. Ha már Istennek köszönhetően eljutottam egy extra élményt nyújtó kézilabda-vb-re, akkor egy idő után óhatatlanul is azon kezdtem el gondolkozni, milyen jó lenne, ha ez vagy az visszaköszönne a három év múlva itthon sorra kerülő Európa-bajnokságon. Nem az olyanokra gondolok, hogy a bevonulásnál robbanjon fel a csarnok, vagy hogy a közönség zenei kíséret nélkül is elénekelje a Himnuszt, mert biztos vagyok benne, ebben nálunk sem lesz hiba.

Abban viszont egyelőre csak reménykedem, hogy mindenkiben kialakul majd az, hogy ez igenis a mi Európa-bajnokságunk. A németek a „Wir” (mi), illetve az „unsere” (a miénk) érzés kialakítása érdekében több fronton is nagyot alkottak. A négy legnagyobb lélekszámú város, Berlin, Hamburg, München és Köln volt a négy helyszín, és a válogatott ezek közül csak Münchenben nem játszott. A főváros kapta meg a német csoportmeccseket, Köln a középdöntőseket és logisztikai okokból (innen volt elérhető legkönnyebben az éremcsaták helyszíne, Herning) Hamburg az elődöntőt. A kiválasztással egyszersmind lefedték a legfanatikusabb kézilabdavidékeket is. Északon ugyebár ott a Bundesliga szurkolói Krőzusa (a bajnokságban tízezer feletti az átlagnézőszám!), a THW Kiel, onnan Hamburg könnyen elérhető. A fővárost aligha kell magyarázni (egyébként 7500-as átlaggal a Füchse Berlin a harmadik a látogatottsági listán), Kölnt pedig kézilabdás körökben különösen nem, még akkor sem, ha a városban nincs élvonalbeli csapat. A Lanxess Arena ebben a sportágban körülbelül ugyanaz, mint vízilabdában a Margitsziget, kosárlabdában vagy jégkorongban a Madison Square Garden, amerikai futballban pedig a Lambeau Field. Ebben a sportágban ez a Wembley, a május végi-június eleji férfi final fourral, amely már több alkalommal is elnyerte a legjobb fedett pályás sporteseménynek járó elismerést.

A csapatnak nem okozott gondot a színhelyváltozás, rá­adásul mindig volt motiváció. A Berlinből Kölnbe költözéskor az, hogy milyen érzés lesz még vagy ötezerrel több üvöltő dervis előtt játszani (UN-GLA-UB-LICH – szótagolta el az erre a kérdésre adott választ Andi Wolff az Izland elleni meccs után, és tényleg hihetetlen volt, miképp az erre érkező nézői reakció is), Kölnből Hamburgba tartva pedig az érem közelsége tett hozzá az atmoszférához. Tudom, a gazdasági racionalitással ellenkezik, hiszen két nyolcezres csarnok áll szemben egy több mint 20 ezressel, de örülök, hogy 2022-ben a tervek szerint a magyar válogatott a sorozat időrendbeli tagolásának megfelelően bejárja a Szeged–Veszprém–Budapest útvonalat, s így nem lesz csak a fővárosba „bezárva”. A magyar férfikézilabda két templomában adva vannak a szurkolók, adva van a magas szintű szurkolói kultúra, vélhetően a keret legtöbb tagja addigra játszott vagy játszik a két város egyikében, miközben Budapesten képtelen gyökeret ereszteni ez a gyönyörű sportág. Hiába volt/van rá több kísérlet a Honvédtól az Elektromoson át a Fradi férficsapatáig, a Ferencváros női együttese kivételével másnak nem sikerült masszív, minden körülmények között mozgósítható, jelentős létszámú háttérbázist kialakítania.

De ha már szurkolók: abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a leendő magyar Eb-meccseken nem lesz szükség olyan jellegű „előéneklésre”, amit Németországban a csarnok hangulatfelelőse bemutatott, az üresjáratokat viszont okvetlenül érdemes úgy kitölteni, ahogy például a vb vagy a kölni és a budapesti női final four alatt tették/teszik. Annyi kulisszatitkot talán elárulhatok, hogy a budapesti négyes döntővel kapcsolatos megbeszéléseken felvetődött, a meccsek alatt itt is elférnének olyan zenei betétek, mint Kölnben. Ez villámgyorsan lekerült a napirendről, mondván, a magyarok inkább szurkolnak akkor is, nem pedig vezényszóra tapsikolnak. Az eddigi arénás négyes döntők fényesen igazolták a határozat helyességét, erről 2022-ben sem szabad megfeledkezni.

Ma már okvetlenül a szurkolók kiszolgálásához tartozik, hogy a főhősök a meccs után a helyszínen, kihangosítva nyilatkozzanak. Írásban visszaadhatatlan, mekkora röhögés kísérte Wolff szavait, amikor arról faggatták, meglepődött-e a kölni fogadtatáson. „Tudtuk, hogy a kölni közönség szeret ünnepelni” – mondta a kiváló kapus, utalva egyben a hamarosan kezdődő karneváli szezonra is. De Gensheimer, Wiencek vagy éppen Heinevetter is partner volt. Nekünk is meg kell találnunk az arcainkat, ami a játékosok, a szövetség és a média feladata. Nélkülük nem lesz sok kis Bánhidi, Bodó vagy Lékai a lelátón, velük lehet, hogy ebből aztán létrejöhessen egy olyan „boom”, ami önmagában garanciát jelent az utánpótlásra, és nem azt mondatja a szülőkkel, hogy „Jaj, én nem engedem kézilabdázni a gyereket, mert pofon vágják”, hanem azt, hogy „Kisfiam, nyomás kézizni, húsz év múlva te játszol majd ilyen hangulatban itt”.

Szintén az új generáció meghódítását célozhatja a közösségi média használata. Németországban az „Alle zusammen” (mindannyian együtt) volt az egyik jelmondat, Magyarországon is volt már jól eltalált hashtag, gondoljunk a 2016-os futball Eb #csakegyutt utalására, amit még én is hajlandó voltam használni, pedig a Twitteren nálam jobban kevesen utálnak ilyen pluszokat hozzáírni az alapüzenethez. De hozzáírtam, mert engem is vitt magával a lendület. És ez a lendület volt jellemző a németekre is, még azokra is, akik nem jutottak el valamelyik csarnokba. A Németország–Norvégia vb-elődöntőt például 11.91 millióan nézték végig, ami azt jelenti, hogy nagyjából minden hetedik német a televízió előtt ült. Ha egyszerű arányosítással ezt átültetem a magyar viszonyokra, akkor a legnézettebb magyar meccsre 1.4 millió tv-néző jönne ki. A Franciaország–Horvátország labdarúgó-világbajnoki finálé óta nem volt ilyen nézett műsor magyar csatornán, hiába élünk a tehetségkutatók és show-műsorok univerzumában.

Nehezen hihető, hogy ekkora kézilázat elő lehet idézni nálunk is, de kihívásnak ez sem rossz.