Michelangelo művei és a kézilabda – Ballai Attila publicisztikája

A női kézilabda Bajnokok Ligájában ma a Győr és a Ferencváros a final fourba jutásért játszik, a férfi Magyar Kupa fináléjában pedig két BL-negyeddöntős, a Szeged és a Veszprém csap össze. Többek között az a jó a sportban, hogy itt a számok, illetve a számszerűsíthető eredmények beszélnek, ezért egyelőre mindenféle túlcicomázás nélkül elegendő annyit rögzíteni: a legrangosabb kontinentális sorozatban a női és a férfielit tizenhat, még versenyben lévő csapata közül négy magyar, három francia, míg további kilenc nációt – olyan sportági nagyhatalmakat is, mint a német, a spanyol, az orosz, a norvég, a dán – egy-egy együttes képvisel. Mindemellett a női EHF-kupában a Siófok szombaton elődöntőt vívott, a férfiak hasonló viadalán a Tatabánya csoportelsőként lépett az egyenes kieséses szakaszba.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a magyar kézilabda uralja a világot. „Csak” azt, hogy klubszinten momentán a legsikeresebb. Tudjuk, rendszeresen mondjuk is, ennek ára van. (Sok pénz és kevesebb válogatott eredmény, bár ez utóbbinak az okát képtelenség egy vagy két tényezőre visszavezetni, egzakt módon meghatározni.) Valamit valamiért. De ez még mindig sokkal elfogadhatóbb üzlet, mintha a valamiért semmit sem kapnánk cserébe.

A labdarúgó BL-ben is a negyeddöntő következik, a legjobb nyolcban négy angol gárda mellett egy-egy olasz, spanyol, holland és portugál áll még. Markáns, de nem különösebben meglepő eloszlás, hiszen a Premier League köztudottan a világ legszínvonalasabb bajnoksága. Az angol válogatottat ellenben senki sem tekinti a földkerekség legjobbjának, negyedik helyezése a tavalyi vb-n kiugrónak számított, ugyanis 1966 óta nem nyert rangos tornát. A brit szigeten mégsem téma soha, hogy haza kellene zavarni a légiósokat, adminisztratív eszközökkel korlátozni lehetne a számukat, esetleg ki kellene vonni a pénzt a sportágból, mert így minden zsoldos elindulna más zászlók alá. Ez azért nem vetődik fel egyetlen gondolatfoszlány erejéig sem, mert a Premiership egész évben, heti rendszerességgel milliók legkedveltebb szórakozása; nemcsak a játékosok, az edzők és a vezetők, hanem a más nagyságrendű tömeget jelentő szurkolók számára is életforma, életérzés. Az angol futballhoz tartozni, bármilyen minőségben részesévé válni jó, felemelő, a hétköznapi embert is gazdagító elem.

Most vegyünk egy nagy levegőt, és annak előrebocsátásával, hogy természetesen más léptékben, más szférában gondoljuk, de szögezzük le: ugyanez igaz a magyar kézilabdára is. Honfitársaink ezrei, inkább tízezrei számára az a hétvége csúcseseménye, hogy Győrben (illetve az „odavágón” idegenben, Odensében), Érden (ott fogadja a Rosztovot a Fradi), Siófokon vagy Debrecenben (a Szeged–Veszprém kézitusa helyszíne) fejest ugrik egy varázslatos sportélménybe.

Pénteken Michelangelo és néhány más reneszánsz itáliai művész rajzaiból nyílt kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. A fent említett kézilabda-mérkőzések mellett 2019 áprilisának első napjaiban ez a tárlat jelenti a világszínvonalat az ezernyi hazai rendezvény sorában.

Ezért bátran megismételhetjük: a magyar kézilabdához tartozni, bármilyen minőségben részesévé válni ugyancsak jó, felemelő, a hétköznapi embert is gazdagító elem. A sportolónak persze a szó szoros értelmében is gazdagító; de ne gondoljuk, hogy a pénz mindenható. Mert bár kétségtelen, hogy a spanyol gazdaság lejtmenete és ebből fakadóan – Barcelona kivételével – az ottani kézilabdás hátország összeomlása után lett hazánk az ibériaiak és az addig oda tartók fő célállomása, de messze nem csupán a számla kiállítása és az átutalás megérkezésekor hallható telefonos „pittyegés” a vonzerő. Ha csak az lenne, nem sorolhatnánk az alábbi példákat.

Igor Zubjuk az első légiósok egyike, még a rendszerváltozás előtt, „szovjet” balszélsőként érkezett Veszprémbe. Később magyar válogatott lett, sokan poénból Zubjuk Dezsőre keresztelték át, ma a Balatonfüred edzői stábjának tagja. Férfi társkapitányunk, a jugoszláv színekben kétszeres vb-bronzérmes Vladan Matics már régóta többes szám első személyben beszél rólunk, és hitelesen teszi, mert lélekben hosszú évek óta magyar is. Miként a 2003-as férfi- és női világbajnokság két gólkirálya, a hazánkban és a sportágban maradó két extraklasszis, Pérez Carlos és Radulovics Bojana. Vagy a spanyol Nerea Pena, aki hetedik idényében brillírozik a Ferencvárosban, folyékonyan és latinos pörgéssel beszéli a nyelvünket, ennek és egyéniségének köszönhetően már az utánpótlásnak is több bemutató edzést tartott. Vallja, hogy Budapest Róma után a világ második legszebb városa, és akárhova is veti a sorsa, őt a Halászbástya mindig várni fogja – a nyáron ugyan eligazol a Fradiból, de nem megy messzire.

Hiába, ha kisüt a nap a Duna vagy a Tisza partján, és Győrben, Budapesten, Szegeden, Veszprémben rázendít a B-közép, a legnagyobb sztár sem vágyakozik Oslo, Göteborg vagy Bukarest és Szkopje után.

E különleges érzelmi kötődést a fentiek mellett sajnos egy tragikus életpálya, Marian Cozmáé is megmutatta. Tíz éve gyilkolták meg bestiálisan a Veszprém román beállósát, és a csapat hívei, a város lakosai gyökeresen átalakították a román átlagember képét rólunk. Odaát is hosszasan és többször mutatta ugyanis a televízió a feketébe öltözött, kisírt szemű, mécsesekkel, koszorúkkal és virágokkal tisztelgő veszprémieket, és a határ túloldalán magánbeszélgetésekben és publicisztikákban is rendre visszaköszönt: sohasem hitték volna, hogy egy román ember ilyen szeretetben és megbecsülésben élhet Magyarországon, eszerint nagyon félreismerték a nyugati szomszédot.

Persze nem tudják, hogy ez a magyar populáció egy sajátos része, mert nálunk kézilabda-szurkolónak lenni különleges státusz. Valaha a focidrukkeré volt az, de miután az egykori „Futbóliának” leáldozott, több tekintetben a kézilabda lépett a helyére. Nemcsak a BL-klubok városaiban, másutt is sokaknak az adja meg a hét ritmusát, mikor mérkőzik, edz a felnőtt-, az ifi-, a serdülőcsapat. Ezért feszíti szét mindez a játék, a sport, az üzlet kereteit. Mert nem gólokról, győzelmekről, vereségekről, hanem életformákról szól. Annál teljesebb, szilárdabb egy élet, minél több kapaszkodó van benne, ezért a legfontosabbak, a család, a barátok, a munka, a szűkebb és a tágabb otthon mellett kellenek a szenvedélyek is.

Ma több ezer magyar családban arra kelnek a szülők és a gyermekek, hogy délután jön a meccs, és ahhoz igazítják a programot. Előbb tálalják a vasárnapi ebédet, szabadkozva hárítják el a rokoni, baráti meghívásokat, délelőtt tanulnak, takarítanak, kertészkednek, mert később már nem jut ilyesmire idő, következik valami mindezeknél fontosabb.

Még a legesendőbb, leginkább talajt vesztett kocsmatöltelék életét is átrendezi, ha sportrajongó. Onnantól nem önmagáért és magában iszik, hanem a cimborákkal latolgatják az esélyeket, majd elemzik a történteket. Na jó, közben azért lecsúszik ez-az.

Nálunk kézilabdázni azért is a sors kegye, mert e ragaszkodás, e kötődés minden pillanatban, minden gesztusban, transzparensben, rigmusban, pacsiban érezhető. Ezért a játékosok még ismerik régi bajnokaink, bálványaink egyik fő ösztönzőjét: örömet akarnak szerezni az embereknek.

Ma erre több kiváló alkalom kínálkozik.