Magyar márka, világmárka – Moncz Attila publicisztikája

Lassan kezdem megérteni, mit érzett a családi triumvirátus (nagypapa, apa, keresztapa), amikor látták, belőlem is közepesen (na jó, teljesen) őrült sportrajongó lesz. Az Ácsi Kinizsi csapatával úgy hat hónaposan köteleztem el magam a vasárnap délutáni sétáltatások hatására, a Győri ETO-val viszont már tudatosan alakult ki a viszony – úgy ötévesen. Elképesztő hisztiket tudtam levágni, ha nem mehettem el mérkőzésre (innen üzenem a szülőknek, máig nehezen emésztem meg, hogy 1983 tavaszán ki kellett hagynom a vasárnapi matinét, az ETO–Fradi 3–3-at!), idővel aztán én lettem a család fuvarosa, aminek például olyan remek meccsélményeket köszönhettem, mint a szegény Fehér Miki 91. percbeli góljával 1–0-ra megnyert, hétfő este vagy nyolcezer néző előtt játszott Diósgyőr elleni bajnoki.

Egyre inkább úgy tetszik, legidősebb keresztlányom képes továbbvinni a vonalat. Két éve, tízesztendősen élete első final fourjára még félve jött ki, a villamoson a tömegben, a „hangzavaruniverzumban” forogtak gondolatai, a táskájában nagy vész esetére még egy fülhallgató is ott volt. Aztán ott is maradt. Az Arénában életre szóló élményben volt része, utána még egy favorit rózsaszín mezt is kapott, aláírásokkal együtt – és vasárnap már abban a Groot-dresszben kiabálta végig a nem is egy, de két meccset. Úgy, hogy közben persze Budapestről a nagyszülők „érintésével” idényenként többször is volt Győrben meccsen.

Erősen hiszek abban, hogy a helyszínen, illetve a televízió előtt átélt sikerek tudják motiválni a gyerekeket, akár arra, hogy szurkolók legyenek, akár arra, hogy kipróbálják magukat az adott sportágban. Mindez csak annak kapcsán jutott az eszembe, hogy a Siófok szombati, majd a Győr vasárnapi kupagyőzelme után több helyen is belefutottam abba, hogy de vajon hány magyar játszik ezekben a csapatokban? Meg, hogy magyarok-e egyáltalán ezek az együttesek? Attól még, hogy egy barátom sok-sok külföldivel együtt német gyógyszergyári konszernnél dolgozik, senkinek sincs eszében a céget magyar branddé tenni, ahogyan a Volvo sem lesz magyar termék, csak mert a gimnáziumi osztályomból Ákos – szintén sok külföldivel együtt – ott végezte áldásos mérnöki tevékenységét. Mindkettő megmaradt németnek, illetve svédnek, annak minden dicsőségével együtt. A Győri Audi ETO KC és a Siófok KC magyar brand, nyilván az eltelt évek számából adódóan előbbi sokkal erősebb, nyugodtan mondhatjuk, a maga nemében világmárka, jelenleg speciel az első számú.

A két friss kupagyőztes esetében semmi olyan extra sem történik, ami szokatlan lenne a sportvilág ezen szintjén. Néhány nappal a kupadöntők előtt játszották le labdarúgásban a két legfontosabb európai kupasorozat egyébként elképesztően emlékezetes elődöntőit. A Bajnokok Ligájában az adott meccsre nevezett 18-as keretből az Ajaxban játszott a legtöbb (nyolc) olyan játékos, aki a csapatával azonos nemzetiségű (de még itt sincs meg az 50 százalék, pedig az amszterdamiak kapcsán máig él egy ilyen jellegű hipotézis!), a Liverpool 18/6-tal jön, a Tottenham és újabb tézisgyilkosként a Barcelona pedig 18/5-tel. A maga sportágában BL-t nyerő Győr a Rosztov ellen nevezett 16-os keretébe hat magyart jelölt, arányait tekintve az Ajax kivételével mindenkit felülmúl, ráadásul a már második valószerűtlenül jó final fourját futó Bódi Bernadett-tet vagy a hetesei többségét bevágó Görbicz Anitát nehéz lenne epizodistának bélyegezni. Az Európa-ligában, illetve az EHF-kupában bevetett légiósok arányát tekintve „darabra” a Siófok sem jön ki rosszul a buliból: a Balaton-partiak 15-ös keretéből három volt magyar (az őszinteség jegyében: mindannyian epizodisták voltak, és nem számoltam a honosított Elghaouit), a Chelsea-nél és a Frankfurtnál 18-ból volt érdekelve ugyancsak három hazai, az Arsenalnál kettő, egyedül a Valencia 18/8-a tudja felülmúlni az újdonsült kupagyőztest.

Ha ennek fényében minden médium – nemzeti hovatartozástól függetlenül – angol házidöntőről cikkezhetett, akkor főleg megengedhető, hogy mindenki magyar sikerként értékelje a Győr és a Siófok diadalát. Ha egy sportklub, illetve az azt működtető gazdasági társaság célja az országhatárokon átívelő diadal, akkor muszáj annak a kávéháznak a szabályai szerint játszania. Ha úgy jobban tetszik, a mi autónkkal nem nyer senki Formula–1-es futamot a Mercedesekkel és Ferrarikkal érkezőkkel szemben. Természetesen a fő cél az lenne, ha mindez piacgazdasági alapon, transzparensen történne, és a különböző elemzők/hozzászólók csak úgy találnának fogást rajta, hogy miért jobbról jött a labda, és miért nem balról. Ez persze utópisztikus, de ezen most a sikerekkel a hátunkban könnyű túllépni.

Már csak azért is, mert egy gondolat erejéig még visszakanyarodnék az angol labdarúgáshoz. A Premier League-be a kétezres években bel- és külföldről is talicskázták a pénzt, példaképek lettek (Dennis Bergkamptól Thierry Henryn át Cristiano Ronaldóig hosszú a lista), 2012-től pedig az idolokat követő fiatalokkal kapcsolatban végre kitaláltak egy valódi koncepciót is. Rendben, ott volt-van idő kivárni az elképzelés megvalósulását, de azért az első eredmények már látszanak: U17-ben és U20-ban jelenleg Anglia a világbajnoki cím védője, a felnőtteknél tavalyról „befigyelt” egy vb-4. hely, az idén pedig a Nemzetek Ligája final fourjában érdekelt az együttes. Szeretnék hinni benne, hogy ez a lépcsőzetes eredménysor a magyar kézilabdában is jelentkezik. Példaképeink vannak (ha csak a most BL-győzteseket nézem, Eduarda Amorimtól Görbicz Anitán át Nycke Grootig nagy a választék), kupasikerek vannak, és immár van egy női U20-as vb-győztes csapatunk is. Rendben, nálunk egy terv kezdetekor általában inkább tegnapra, mint holnapra kell eredmény, de azért adjunk esélyt annak a korosztálynak, amely, bárhogy is nézzük, alighanem az első nagy győri sikerek idején kezdett el komolyabb szinten is kézilabdázni.

Ráadásul, ahogyan a Sport1-en vasárnap este adásba került Harmadik Félidőből kiderült, tanulni nem csupán fiatalon, hanem felnőttként is kiválóan lehet. „Bódi Bernadettet nyugodtan tiszteletbeli norvéggá lehet fogadni” – mondta élőben Borsos Attila, a korábbi válogatott szélső, a csatorna szakértője. Merthogy a döntőben úgy és olyan szögből lőtt két pipát, ahonnan csak olyan valaki vállalja el, aki tisztában van vele, ha nem megy be, akkor sem veszik a fejét. Bement, hős lett, ahogyan tavaly is a Vardar elleni finálé 65. percében lőtt „dudaszós” góljával. De ha egy csapatban két vezér, Amorim és Groot (édes Istenem, hogy fog hiányozni mind játékban, mind minden másban a jövő ETO-jából nekem) folyamatosan azt hangsúlyozza, tessék mosolyogni (Amorim szájáról vasárnap meccs közben talán három „Keep smiling” után hagytam abba a számolást), ott ezt be lehet vállalni, de ami fontosabb, be lehet lőni.

Persze szerencsére hazai arcoktól is lehet és kell tanulni, de azért amikor a világtrend azt mutatja, máshol huzamosabb ideje másképp, máshogy és jobban csinálnak valamit, akkor a bezárkózás politikája helyett talán szerencsésebb a tanulást választani.

Sportágtól függetlenül.