A remény bajnokai – Berta Mihály publicisztikája

Amennyire Lázár Ervin elbeszélő énje vágyott arra, hogy a szomorúság csak néha-néha, mondjuk havonta egyszer, esetleg félévenként – de semmiképpen se naponta – látogassa meg, valahogy úgy várták a Golden State Warriorsnál a rokonok, barátok és üzletfelek, hogy Kevin Durant végre-valahára felépüljön makacs, még május elején „összeszedett” vádlisérüléséből, és hozzátehesse ő is a magáét az NBA idei nagydöntőjéhez. Már ameddig nem lesz túl késő. Mert túl a párharc felén nem a fél évtizede rendre döntőt játszó és háromszor révbe is érő oaklandi franchise állt nyerésre, hanem a Kanada első, sporttörténelmi NBA-győzelmére hajtó rivális, a Toronto Raptors. Így hát az előző két idény fináléjában egyaránt a mezőny legjobbjának megválasztott magasbedobónak hollywoodi forgatókönyvírókat és utolsó pillanatban keresztező középhátvédeket megszégyenítő ütemérzékkel kellett „megérkeznie” a párharc ötödik, helyszínét tekintve torontói összecsapására – bár azt talán sosem fogjuk megtudni, hogy volt-e egyáltalán más választása.

Az viszont szerintem egyértelmű, hogy ha a kosárlabda (meg úgy általában az élet) olyan magától értetődő egyszerűséggel működne, mint ahogy, mondjuk, Hubicka forgalmista úr kategorizálja a társadalom nőnemű polgárait (vö. faros-, illetve mellyescica), akkor ezen az ötödik, magyar idő szerint június 11-én éjjel rendezett mérkőzésen Kevin Durant szemkápráztató „one-man show-jának” lettünk volna tanúi, amelyben a 211 centi magas kosárfenomén fél kézzel rántja ki a trutyiból a Harcosokat, miközben tripla duplát szór, nem mellesleg a saját palánkja alatti védőjátékban kikanalazott lágytojásként fogyasztja el az ellenfél legétvágygerjesztőbb falatját, Kawhi Leonardot.

Ehhez képest Durant mindössze 12 percnyi játék után, egy ártalmatlannak látszó kitámasztást követően egyszer csak megállt, majd fájdalmas arccal kiszökdécselt az oldalvonalon túlra. Nem a problémás vádliját, hanem a jobb Achillesét fájlalta, ebből pedig már lehetett is tudni, hogy nem lesz itt semmiféle szuperhősös visszatéréssel kevert egyedül megnyert bajnoki cím, Durant majd nagypapakorában azzal a filmmel illusztrálja unokáinak a 2019-es bajnoki döntőjét, amelynek az a címe, hogy Az ember, aki ott sem volt. Ettől függetlenül persze még bőven lehet belőle egyhuzamban harmadszor is NBA-győztes (harmadszor is MVP viszont nem), mert csapattársai nélküle is megnyerték az életben maradáshoz elengedhetetlen ötödik felvonást, 3–2-re faragva ezzel a hátrányukat. De hogy mi lesz a hatodik összecsapáson, azt a Jóistenen kívül senki sem tudhatja.

Illetve egyvalaki talán mégis. Az a fickó, aki Durant egyszerre fájdalmas és szívfájdító lebicegésekor a nézőtér első sorában volt látható. Konkrétan úgy, hogy kényszeredetten teátrális mozdulatokkal – vigyázat, képzavar következik – adott hangot abbeli csalódottságának, hogy a rivális (egyik) legjobbjának erre a nagydöntőre kampec. Ezt az embert talán már az is felismeri fényképről, aki nem szereti a kosárlabdát, és a sporton kívül nem talál semmi szórakoztatót a kortárs popkultúrában, ezen felül simán összekeverne egy többmilliós Instagram-követővel rendelkező zenészt egy közönséges vadkörtével, vagy aki szimplán csak annyit tud a kanadaiakról, amit annak idején a South Park – nem elfogulatlan – emberábrázolásából magába szívott.

Igen, kitalálták, az a Drake nevű rapper sajnálta abban a néhány másodpercben a világon mindenkinél látványosabban Kevin Durantet, akiről ha valami, hát két dolog talán tényleg közismert információnak számít. Az egyik, hogy megveszekedett Toronto Raptors-rajongó, méghozzá az a fajta, aki az adott mérkőzés adott pillanatában nem tud különbséget tenni ellenfél és ellenfél között. A másik, hogy egy ideje úgy funkcionál, mintha ő lenne Harry Potter homlokán a villám alakú sebhely: akivel csak közös fotót készít a sportvilágból, annak – inkább előbb, mint utóbb – befellegzett. Európai topfutballisták garmadája állt vigyázzban vagy ölelkezett össze barátian a zenésszel annak tavaszi, kontinensünket bejáró turnéja helyszínein, minek következtében a PSG-től a Manchester Uniteden és Cityn át a Borussia Dortmundig úgy koppantak az állak és hullottak a három pontok, mint szilva a járókőre. Közös fotó Serena Williamsszel? Adieu, 2015-ös US Open-győzelem és az ezzel együtt járó naptári Grand Slam. Pózoljunk Conor McGregorral? Habib Nurmagomedov kedveli ezt. Anthony Joshua képe még hiányzik a portfolióból? Nosza, neki meg még nem volt kiütéses veresége a profik között. Most meg ott szentségel az Air Canada Centre-ben egy képen szegény Kevin Duranttel…

És én, eleinte titokban, csak lopva odakattintva, aztán már senkitől és semmitől sem zavartatva azt figyeltem, azt kerestem, mikor, melyik közösségi oldalon jelenik meg egy homályos, életlen, fénytelen, alig kivehető fénykép Drake-kel és Nagy Lászlóval. Vagy Miklerrel, Lékaival, Iliccsel, Sterbikkel, Manéval, Nilssonnal. Létezik, hogy a messziről nézve is kőkemény Blagotinsek és Terzic thrash metalt hallgat, és nem jönnek lázba holmi rapénekestől?

Mert nem tagadom, elképesztő, hogy a Győr sorozatban harmadszor, összesen pedig már ötödször ül Európa trónján, pazar, amit a siófoki női kézilabda-regiment művelt az EHF-kupában, és hátborsództatóan menő, ahogy a ferencvárosi vízilabdázók csoportnegyedikként a nyolcas döntőbe csúszva három nap alatt három közelmúltbeli sorozatgyőztest (a végén egyenest a címvédőt) felaprítva lettek történetük során először Bajnokok Ligája-elsők, de én, ha meglenne hozzá a végzettségem, mégis inkább a Veszprém első ízben megkoronázását választottam volna.

Egyrészt azért, mert szeretem a képzelet tervezőasztaláról a valóság indigójával átmásolni a történeteket. Márpedig annál meseszerűbbet, mint hogy a korábban három BL-döntőből hármat elbukó Veszprém éppen abban az évadban szakítja meg saját negatív sorozatát, amelyet már szeptemberben edzőváltással indított, amelynek felénél még a csoportból való továbbjutása is erősen kérdéses volt, és amelynek végén Nagy László és Momir Ilics is szögre akasztja a csuklószorítóját, nemigen lehet elképzelni. És nyilván nem lett volna jobb, ha a Flensburg már a negyeddöntőben lebrusztolja a pályáról a bakonyiakat, vagy ha a Kielce fog ki jobb napot a kölni elődöntőben, ám ez így akkor is minimum… – nem is tudom, micsoda. Igazságtalan semmiképp, hiszen a Vardar meg egy másik aspektusból nézve csinált csodát vagy vitt véghez kvázi lehetetlent, ahogy a játékosai a lét és nemlét drótkötelén sokadszorra is Philippe Petit légtornászként egyensúlyozva mutattak fügét a világnak, miközben konkrétan nyolc mezőnyjátékossal küzdötték végig a finálét… Egyszerűen csak jó lett volna abban az illúzióban ringatózni, hogy néha olykor az élet tényleg olyan egyszerű panelekből is felépíthető, mint egy Hrabal-hős világképe.

Másrészt meg szerettem volna, ha nem lesz az, ami végül is lett: négyből négy BL-döntős vereség. Amivel a Veszprémnek a Bajnokok Ligája ugyanazt jelenti, mint a hollandoknak a futball-vb 1974, 1978 és 2010 után, az Atlético Madridnak a labdarúgó BL (háromból semmi), a Clermont UC nevű női kosárlabdacsapatnak a BEK-döntő (ötből öt finálét vesztett 1971 és 1977 között) – hogy ott van a képen a kanadai rapper, hogy el van átkozva.

A nagy nekikeseredésnek viszont leginkább jó példákkal lehet elejét venni: Bagaméri Jácinttól is vettek a végén fagylaltot, a Győr is már csak nevet azon, milyen érzés egymás után hét nemzetközi kupadöntőt elveszíteni, és Risztov Évának is legfeljebb csak valami poros VHS-szalag merné azt mondani, hogy ezüstlány – ha még lenne neki videomagnója.

És azt amúgy tudták, hogy a Drake angolul kacsát jelent?