Csillagösvényen – Ballai Attila publicisztikája

Szurkolónak, sportkedvelőnek, szakembernek talán nincs is annál felemelőbb, mint látni a jövő reménységeit, akik éppen megérkeznek, berobbannak a jelenbe. Ritka sporttörténelmi pillanat ez, de a nagy futás, a nagy ugrás, a káprázatos bombagól, a heroikus küzdelemben megnyert mérkőzés, érem, verseny gerjesztette felhőtlen örömbe előbb-utóbb szinte törvényszerűen némi kétely is vegyül: vajon mostantól állandó és elvárható ez a teljesítmény? A határ máris a csillagos ég? Valóban csupán karnyújtás a végtelen? Vagy a gyémánt még csiszolatlan, és pusztán a szerencsés napállásnak köszönhetően esett rá egyszer, talán egyetlenegyszer éppen úgy a fény, hogy teljes pompájában ragyogott?

A választ tények és további eredmények – vagy elmaradásuk – alapozhatják meg, ezért a kérdéstől a feleletig el kell telnie némi időnek. A legbiztosabban, tévedhetetlenül természetesen már az egész „sportéletút” ismeretében ítélhetünk. Húsz év távlatából például bátran kijelenthetjük, hogy az 1999-ben ifjúsági kézilabda Európa-bajnokságot nyerő magyar fiúk befutották a nekik rendelt pályát, hiszen a keret tagja volt többek között Nagy László, Iváncsik Gergő, Laluska Balázs, Buday Dániel, Józsa Máté, Tóth József. Ennyire utólag persze igazán könnyű okosnak lenni. Viszont éppen ezért nem kifejezetten izgalmas. Egyetlen esztendővel egy korszakosnak tartott, remélt diadal után ellenben roppant érdekes a győztesek azóta megtett útjából kiindulva felvázolni az elképzelt folytatást.

E szellemi kaland aktualitását az adja, hogy napra pontosan egy éve, 2018. július 14-én rendezték a debreceni női kézilabda junior-világbajnokság döntőjét, amelyben a magyar válogatott 28–22-re legyőzte Norvégiát, és nyolcadik mérkőzésén nyolcadik sikerét aratva megszerezte a vb-aranyat. Az emlék azért is különösen eleven, mert a napokban ugyanebben a sportágban, szakágban és korosztályban Eb zajlik Magyarországon, jelesül Győrben; csapatunkat, csakúgy, mint tavaly, Golovin Vlagyimir és stábja dirigálja.

Egy éve e hasábokon „Életrevalók” című írásomban tettem kísérletet annak megbecslésére, a sportág egésze és az egyéni karrierek szempontjából középtávon mennyit érhet a vb-elsőség. Nem meglepő módon arra jutottam, sok mindenre remény, de semmire sem garancia. Többen felvetették, hogy döntő lehet, vajon e lelki és mentális erőben, hitben és összetartásban kivételes közösségből kikerülve ki mennyire lesz képes a saját képére formálni közegét a klubban, illetve kin mennyit alakít a többség. Hiszen világunk egyik működési „rendellenessége” a sok közül az, hogyha száz egészséges és egy influenzás embert összezárnak egy terembe, akkor nem a száz jelenléte gyógyítja meg az egyetlen beteget, hanem az fertőzheti meg jó eséllyel akár az összes többit.

Faluvégi Dorottya jobbszélső mindenesetre az alig húszévesek rendíthetetlenségével szögezte le a debreceni döntő utáni percekben adott villámnyilatkozatában, társaira mutatva: „Leszünk mi még szobatársak a felnőttválogatottban.” Nos, néhányan már valóban lettek is. Háfra Noémi teljes fegyverzetben jelent meg a tavaly decemberi, franciaországi „nagy” Eb-n, mindennél többet elárult a hierarchiában elfoglalt helyéről, hogy a németek ellen, döntetlennél rá hegyezték ki az utolsó akciót, és ő kilenc méterről felemelkedve bombagóllal szentesítette a 26–25-ös győzelmet. Beválasztották a torna All Star-csapatába is, a BL-góllövőlistán másodikként zárt. Lakatos Rita és Tóvizi Petra öt hónappal a junioraranyat követően ugyancsak részese lehetett a felnőtt Eb-n elért hetedik helynek, Klujber Katrin pedig sérülése miatt maradt le róla, de idén februárban az európai szövetség, az EHF a hónap emberének választotta az egész kontinensen, mert a Ferencváros színeiben pályafutása első négy Bajnokok Ligája-mérkőzésén 29 gólt szórt. Sorolhatnánk tovább a neveket, Pásztor Noémit, Márton Grétát vagy akár Kácsor Grétát, aki egyedüliként a tavalyi garnitúrából még most Győrben is befér a juniorkategóriába. Ennyiből is kitűnik azonban, hogy ez az 1999-es korosztály ugyanúgy hivatva lehet a magyar női kézilabdázás megváltására, mint a 2001-es junior-vb ezüstérmesei, Görbicz Anita, Vérten Orsolya, Mehlmann Ibolya, Nagy Ivett, Szrnka Hortenzia, Őri Cecília, Pastrovics Melinda.

Hogy mindkét évjárat felvonultatta a maga különleges tehetségeit, az nem is vitás. Ez azonban csupán a hosszú távú siker szükséges, de messze nem elégséges feltétele. Mert (sport)történelmi távlatban a karakter, a jellem, a habitus, a sporthoz és az élethez való viszony a meghatározó. A májusban 36. évét betöltő, de klubjával, a Győrrel ismét szerződést hosszabbító Görbicz Anita példájából érdemes kiindulni. Nevelőedzője, Róth Kálmán mesélte róla, hogy már kislányként minden korosztály összes mérkőzésére kijárt, valósággal belehabarodott a sportágba. „Görbe” persze nem a meccsnézéstől lett világklasszis. Hanem eredendő képességei mellett egyrészt attól, hogy mindent meg akart tanulni, méghozzá a legjobban; az Iváncsik testvérekkel gyakorolta a „cunderezést”, a Veszprém egykori jobbátlövőjétől, Lazarovtól pedig különféle gólszerzési technikákat lesett el. Másrészt sohasem hitte, hogy mindent tud, éppen ellenkezőleg: egy tv-interjúban, már az első, igen látványos sikerek után úgy minősítette magát, hogy „szerintem olyan közepes vagyok”.

Nagy Lászlóról édesapja jegyezte meg a Nemzeti Sport sorozatában, hogy kézilabdával a párnája alatt aludt, amire érdeklődésemre Laci ugyan azt felelte, hogy az azért kicsit kemény lett volna, de átvitt értelemben igaz, hogy majd’ minden gondolata a sport, a sportág körül forgott. Mindezt talán a hajdani fanatikus labdarúgó, később edző, Dalnoki Jenő fogalmazta meg ars poeticájában: „Nyújtsd mindig a legtöbbet! Ne elégedj meg azzal, ami vagy! Próbálj meg az lenni, ami lehetnél!”

Ezzel egyben sportágat váltva, de az évfordulóknál maradva, idézzük fel a 2009-es U20-as futball vb-t és csapatunk bronzérmét! Thury kolléga múlt heti publicisztikájában már megemlékezett az „egyiptomi hősökről”, és elmúlt tíz esztendejüket vizsgálva okkal állapította meg, hogy Koman Vladimir és Németh Krisztián, a két nagy ígéret helyett Gulácsi Péter ért fel a legmagasabbra. Az RB Leipzig kapusát a 2018–2019-es bajnokság legjobbjává választották a Bundesligában. A ragyogó szellemi képességekkel is megáldott játékossal néhány hete alkalmam nyílt hosszabban beszélgetni, és liverpooli tapasztalataiból merítve tökéletesen foglalta össze a lényeget: „Szerintem az intelligencia fontos szerepet játszik egy-egy pályafutásban. Volt szerencsém világ- és Európa-bajnokokkal együtt edzeni, futballozni; ha nem is zsenikről, professzorokról beszélünk, de az élethez, a versenyhelyzethez való hozzáállásuk példamutató. Amit tanultam, hogy ők mindent alárendelnek a futballista létnek. Ha ez egyszerűen is hangzik, de ez a lényeg.”

A párját ritkító talentum, egyetlen aranylabdásunk, Albert Flórián, a Császár ugyanígy vélekedett utolsó találkozásunkkor. A hetvenedik születésnapja alkalmából 2011 őszén adott interjújának e néhány sora megteszi örök útravalónak: „Az istenáldotta, született tehetség szólam. Az biztos, hogy a génjeinkben hordozunk valamit, de például lőni az tud rendesen, aki az edzések után megkéri a kapust, hogy maradjon még kinn, és addig rugdos neki, amíg bírja. Lőni megtanulni azt jelenti, elsajátítani a helyes lábtartást. Ez pedig semmi más, csak gyakorlás kérdése. Mint ahogyan az ütemérzék is. Amit nem szabad sajnálni, az az idő. Mármint ha futballista akarsz lenni.”

Vagy kézilabdázó. Vagy számszeríjász. Esetleg az élet bármely területén saját képességeit kiaknázni szándékozó, alkotó ember. Aki végig akar menni a maga csillagösvényén.