Hat hét hit – Ballai Attila publicisztikája

És hat. Így folytatódik a címben elkezdett, régi reklámszöveg, amely hajnövesztő vásárlására buzdított. Most azonban nem hajat, hanem körmöket kell növeszteni. Méghozzá oroszlánkörmöket; illetve, mivel már megvannak, csak el kell sajátítani leghatékonyabb használatukat. Pontosan hat hét maradt rá, hiszen vasárnap este találkozik először az új magyar női kézilabda-válogatott keret, amely március 20. és 22. között vívja meg Győrben az olimpiai selejtezőt.

Halmozhatnám e három nap jelentőségét hangsúlyozó jelzőket, ehelyett szikáran leszögezem: a magyar női kézilabdázás históriájának egyik legfontosabb hétvégéje köszönt ránk másfél hónap múlva. Sőt, bizonyos szempontból a legfontosabb. E kijelentés nyilván túlzásnak hat annak fényében, hogy csapatunk vívott már olimpiai, világbajnoki és Eb-döntőt is. Kétségtelen, hogy ezen alkalmakkor fel lehetett – vagy lehetett volna – jutni korábban soha meg nem hódított magasságokba, de a mélybe szédüléstől nem kellett tartani. Mert bár tíz-egynéhány játékos, egy edzői stáb és pár millió szurkoló napokon át joggal siratta az aktuálisan elvesztett aranyat, de az olimpiai vagy vb-ezüst semmiképpen sem a gyengeség, a sebezhetőség, hanem az elemi erő jele.

Most más a helyzet. Egyszerre lehet nagyon sokat nyerni és veszíteni, ezért abszolút értékben, a pozitív és a negatív tartományt összegezve hatalmas a kilengés. Komolyan gondolom, hogy nagyobb, mint eddig bármikor.

Nézzük először az egyik végletet! Korosztályos válogatottjaink az elmúlt két évben junior-vb-n és Eb-n, ifi Eb-n diadalmaskodtak, ifi vb-döntőt játszottak, amerre ők jártak, bámult a világ. A német szövetség által rendezett szakmai konferencián egyszer meg is jelent a kivetítőn: Magyarország az egyetlen, amely jelenleg számít. A Győr a világ legkiválóbb klubja, szakmányban nyeri a BL-t, a final four szinte örökös otthonává vált Budapest, a Siófok védi az EHF-kupát, de itthon a Ferencvárost sohasem sikerült még megelőznie, mert a miénk a földkerekség legszínvonalasabb bajnoksága. Ha a válogatott kijut Tokióba, nagy valószínűséggel továbblép a csoportjából, és ha a negyeddöntőben sikerrel jár, a magyar női kézilabdázás visszatér oda, ahová mindig is álmodtuk, képzeltük. Ráadásul büszkén hirdethetjük, hogy ez az elmúlt évek szisztematikus munkájának az eredménye.

Ha ellenben kudarccal zárul a kvalifikációs torna, több okból is úgy érezzük majd, itt a vég. Női nemzeti együttesünk legutóbb 2008-ban járt olimpián, a fiúk 2012-ben, így Rio de Janeiro után Tokióból is hiányozna a magyar kézilabda, és ha egymás után kétszer nem adunk életjelet, az már tetszhalott állapot. Épülhet szépen a piramis alja, de ha a tetejét mindig leromboljuk, az nem piramis, hanem torzó. E mértani alakzat neve is csonka gúla, és nem véletlenül. Mert csonka. Ebben az esetben el kellene ismernünk, hogy csupán a professzionális élsport kezdeti korhatáráig vagyunk versenyképesek. Onnantól, hogy másutt is igazán komolyan veszik és kemény tétért zajló viadalnak tekintik az addigi nevelést, képzést, játékot, már nem.

Ráadásul azt is el kellene szenvednünk, hogy elképesztő szerencsesorozatból sem tudtunk előnyt kovácsolni. Emlékezzünk rá: a decemberi vb-n az egyébként magukhoz képest harmatgyenge románoktól elszenvedett vereséggel kiestünk a legjobb tizenkettőből, úgy tűnt, minden oda. Vb, olimpia, kedv, remények, Isten véletek!

Aztán először úgy alakult a sorrend, hogy a 2018-as Eb-7. helye is részvételi jogot garantált az olimpiai selejtezőre. Másodszor: a kvalifikációs torna házigazda szerepére vb-bronzérmesként okkal pályázó oroszok a doppingbotrány miatt is e jogukról lemondani kényszerültek, így az ölünkbe hullott a rendezés. Harmadszor: a csoportbeosztáskor a második kalapból a legkevésbé erős riválist, Szerbiát fogtuk ki. Montenegró vagy Svédország helyett. Negyedszer: a mérkőzések sorrendje is ideális számunkra. Az első napon a kazahok ellen bemelegítés a program, a szerbek ekkor az oroszokkal csatáznak. Vagy eleve feladják a meccset, kockáztatva, hogy ha a mieinket le is győzik, legrosszabb gólkülönbségükkel akár körbeveréssel is kieshetnek, vagy térden járva kezdhetik másnap a magyarok elleni, minden bizonnyal döntő összecsapást. Hiszen úgy számolunk, az oroszok az elsők, a kazahok a negyedikek, a magyar–szerb rangadó határoz a mindent jelentő második és a semmit érő harmadik helyről. A podgoricai kvartettben a házigazda Montenegró és Norvégia mögött harmadikként zárni papírforma, de csalódás lenne; a győri harmadik hely azonban gyökeresen más elbírálás alá esne. Történelmi mulasztás, vétek, kudarc.

Ezért sincs más választásunk, utunk, mint – legalább – a második hely. Ami a végletekben gondolkodó hazai sportrajongó számára viszont történelmi igazságtétel, az idő visszazökkentése, a magyar kézilabda újbóli felvirágoztatása.

A csapat, a keret, a szakág, a hátország érett és alkalmas e feladat megoldására. Ma este nyolc junior vb-aranyérmes is találkozik, és Márton Gréta felgyógyulásával e szám kilencre nő majd. Ők azokat az emlékeket hozhatják magukkal, mint annak idején Kemény Dénes vízilabda-kapitánykodása kezdetén a berobbanó Kásás, Kiss Gergely, Molnár fémjelezte generáció; nincs kitől félni, hiszen végigverték a világot. De a zászlót még nem nekik kell tartaniuk. Hanem például Tomori Zsuzsának, az utolsó hírmondónak, aki játszott még Pekingben, és szellemi vezérként elmesélheti a többieknek, hogy az olimpiai nem pluszteher, nem nyári meló, amitől rövidebb lesz a szabadság és sérvesebb a klubidény, hanem a sportolói lét beteljesülése. Visszatér Zácsik Szandra, a tündökletes tehetség, akitől azt vártuk, hogy afféle új Sterbinszkyként váltja meg a magyar női kézilabdát, de számos parádés meccs mellett még nem futotta be a neki rendelt pályát. Most, 29 évesen itt az utolsó esélye. Az egy évvel fiatalabb Kovacsics Anikónak sem lesz sokkal több, bár ő majdnem tökéletesen végigrajzolta azt az i betűt, már csak a pont hiányzik róla.

A 2009-es, kínai vb-n, Szucsouban, a norvégok elleni csoportmérkőzés szünetében megkérdezte tőlem a legismertebb norvég szakíró, mikor született Zácsik és Kovacsics, és miután azt feleltem, 1990-ben és 1991-ben, teátrálisan levette az akkreditációját, a nyakamba akasztotta, mint egy díjátadó ceremónián, és azt mondta, köszönti Magyarországot, a 2012-es olimpia aranyérmesét. Ma is beleborzongok e keservesen beteljesületlen – ki sem jutottunk Londonba –, de nem minden alap nélküli jóslatba.

Van még három, eltérő stílusban védő, különböző erényeket felvonultató remek kapusunk, és nem kell, hogy három napon át mindhárman csúcsformát mutassanak, elég, ha egyszer egyikük, másszor másikuk teszi. Schatzl Nadine és Lukács személyében két szélsőnket bármely ellenfél örömmel elfogadná, és ezzel nagy vonalakban végig is futottunk a kereten. Amelyben nincs egyetlen légiós sem. Nem azért nincs, mert nem kellenének sehova. Nagyon is sok helyre kellenének. Csak éppen nincs miért elmenniük. Mert itthon a legjobb. Napjaink női kézilabdázóinak – norvégnak, hollandnak, hottentottának is – Magyarország a Kánaán.

Azért, hogy ez így maradhasson, győzni kell. Nem elsősorban győri, ferencvárosi, siófoki, érdi színekben, hanem a nemzeti mezben, hat hét múlva. Szombat délelőtt írom e sorokat, az Audi ETO és a Fradi BL-derbije előtt, amelyeken főleg azért szorítok majd, hogy ne sérüljön meg senki. Hogy vasárnap teljes fegyverzetben és hat hétre elegendő hittel gyülekezhessen a „sereg”.

És akkor végre jöhet a nagy dobás.