Csarnokavató helyett – Ballai Attila publicisztikája

Ha minden jól menne, a Nemzeti Sport mai címlapján ujjongó női kézilabda-válogatottunknak kellene ragyognia. A március 20. és 22. közötti győri olimpiai selejtező záró napja ugyanis reményeink szerint úgy virradt volna ránk, hogy az egyaránt 4-4 pontos magyar és orosz csapat behozhatatlan előnnyel vezet a pont nélküli szerbek és kazahok előtt, így a két továbbjutó kiléte már nem lenne kérdéses. Vasárnap reggel ezért is gyülekezne ünnepi hangulatban a sportág színe-virága Csepelen, ahol március 22-én adták volna át a Laurencz László Sportcsarnokot. A névadó 86. életévében, szellemi frissessége teljében várta – és a halasztás miatt továbbra is várja – a nagy napot, ám az ilyenkor kötelező (ál)szerénységgel azt vallja, nem az ő személye itt a fontos, hanem a csepeli kézilabdázás.

Kellő tisztelettel engedtessék meg: ez bizony vaskos tévedés. Az avatáskor igenis Laurencz László lenne, hamarosan lesz is, a legfontosabb, aztán persze, már a következő naptól, előzhet a csepeli kézilabda. Addig is, méltató beszéd helyett, érjék be ezzel az írással, és képzeljék el, amint ott toporgunk a sportág új otthona, szentélye előtt, egykori veszprémi, tatabányai, építőkös lányokkal, asszonyokkal, klasszisokkal és főként az 1996-os olimpiai bronzérmes válogatott tagjaival. Akik olykor a pokolba kívánták Laci bát, de már ők is csak a szépre, a túlnyomó többségben lévő szépre emlékeznek, már rég majdnem mindent megértettek, és mindent meg is bocsátottak. Ezért megindultan nézik, amint az autó a lehető legközelebb gurul az ünnepség helyszínéhez – ha valami, a járás nehezen megy a mesternek –, a névadó pedig rögvest két-három poént eleresztve kászálódik ki a kocsiból, ezzel is óvva magát és környezetét a túlzott és szerinte felesleges érzelgősségtől.

A komolyság határát súroló irónia amúgy is éltető eleme. Amikor például a tavaly decemberi, balul sikerült női vb után először beszéltünk telefonon, azzal nyitott: ne is mondj semmit, vállalom. Természetesen a kapitányi tisztségre gondolt. És ha valaki, ő bátran tréfálkozhatott ezzel, hiszen annak idején, 1990-ben a mostaninál valamivel cudarabb helyzetben is vállalta. Az akkor még létező B-világbajnokságon, 1989-ben 13. helyen végzett, így a C-vb-re süllyedő csapatot vette át, 56 évesen. Ha úgy tetszik tehát, kinevezése harmincadik évfordulója – és ezzel együtt a női szakág újjászületésének harmincadik évfordulója – előtt is tiszteleghetünk.

A kívülállók leginkább azt a szentenciáját idézik, amely szerint a női játékosok azért is megfejthetetlenek, mert kettessel kezdődik a személyi számuk. Manapság harcos feministák és genderinkvizítorok a kispadnál raknának máglyát és égetnék meg ezért, néhány évtizeddel ezelőtt azonban mindenki mosolygott és bólogatott. Ő is tudta, mi is tudtuk, mit beszél. Senki sem vitatta el a témában szerzett tapasztalatait, miként az sem, hogy olykor készakarva vagy spontán túllőtt a célon, mert sohasem érte be átlagos tettekkel, gondolatokkal, megnyilvánulásokkal. E „ront vagy javít, de nem henyél” alapállásban pedig benne volt a ront is.

Minden állomáshelyén, világversenyén történt vele, általa, miatta olyasmi, ami másnak élete, pályája sztorija lett volna. Amikor a Bakony Vegyésznél a legjobb átlövője egy karambolban súlyosan megsérült, a kórházban látogatta, bátorította. Viszont miután felgyógyult és edzésre jelentkezett, megbüntette, mondván, mit keresett éjfél körül autóval az úton, ráadásul úgy, hogy a kocsi orra nem az otthona, hanem egy ismert szórakozóhely felé mutatott. Tatabányán tizenkét gólos hátrányt dolgozott le a csapata a Békéscsaba elleni kupapárharcban, mert a visszavágó előtt azzal sokkolta a társaságot, hogy négy napon át csak fociztak az edzésen, mondván, kézilabdázni úgysem tudnak, legalább érezzék jól magukat. Vasárnap aztán dühből, dacból tizenhárommal nyertek; nem futballban. Az Építőkhöz kerülve nyári felkészülésitorna-győzelemmel kezdtek, ő bezzeg azzal, hogy a buszra szállva kijelentette, hölgyeim, ez fejenként kétezer, erre valaki megjegyezte, ennél többet szoktak kapni, mire ő azt felelte: lehet, de ezt ilyen játék után most nem kapjátok, hanem fizetitek.

Gyakorlatilag közfelkiáltással választották kapitánnyá, mint ahogyan az ókori Rómában, még a köztársaság korában szükséghelyzetben a diktátort is. Ő valamivel kisebb felhatalmazással, de hasonló eltökéltséggel vezette fel a mélyből hat esztendő leforgása alatt a vb- és az olimpiai dobogóra a magyar női kézilabdázást.

Áldozatok azért voltak útközben. Na nem halálosak, de – legalábbis – lelki sérültek. Nyolc napon belül és túl gyógyulók is. Például amikor 1991 tavaszán, az olaszországi C-vb csoportmeccsén a lányok döntetlent merészeltek játszani a spanyolokkal, büntetésből a szobáikban kellett kuksolniuk, miközben a teljes mezőny hajókiránduláson vett részt az igéző Lago Maggiorén. Ott voltam a fedélzeten, így tanúsíthatom, hogy a csehszlovákok bohém trénere, Tomás Kutka operaáriákat énekelt; aztán elhalkult, amikor a mieink az elődöntőben 28–12-re tángálták el az övéit. 1992 decemberében ugyanez a két alakulat a B-vb fináléjában is találkozott Litvániában, ekkor tíz gól különbséggel taroltunk.

Magyarország ezzel visszatért az őt megillető helyre, a nagyok közé, az 1993-as A-vb-re. Itt, Norvégiában, Östre Toten városában láthattam azt a kézilabda-mérkőzést, amelynek végkimenetelét egyetlen edzői húzás jobban meghatározta, mint bármely másét valaha is. A dánoktól elszenvedett tizennégy gólos veréstől megszaggatott magyar válogatott az előző két olimpia bajnoka, Dél-Korea ellen is az áldozat szerepére készülhetett, és a mi nézőpontunkból 13–18-as állásig ez igazolódni is látszott. Innentől azonban hét perc alatt tíz gólt vágva 23–19-re fordított, és egy felfoghatatlan, összessé­gében 13–1-es rohammal végül 33–31-re diadalmaskodott. Mindezt azért, mert a második félidő egy szakaszában, egyetlen percnyi előzetes gyakorlás nélkül Laurencz mester négy balkezest küldött pályára – köztük beállósként Szabó Melindát –, amitől átmenetileg mindkét fél megzavarodott, de az ázsiaiaknak negyedórával tovább tartott az eszmélés.

Ha előbb nem, Laurencz Lászlót innentől fogva az egész ország ismerte. Az első, 1994-es Eb-n azzal vívott ki rokonszenvet, hogy a dánok elleni, berlini elődöntőben minden idők legarcátlanabb játékvezetői csalásától – a román párost el is tiltották két évre – átlagedző agyvérzést kapott volna, ő ellenben mindvégig a saját feladatára összpontosított, csak a találkozó utáni sajtótájékoztatón adott elő míves vádbeszédet; nem lényegtelen, hogy németül.

Az 1995-ös magyar-osztrák rendezésű vb ezüstje a teljes női szakágat más szférába emelte, és ennek hatásait máig élvezik az utódok. Az atlantai olimpiai bronz felé vezető úton aztán megszakadt valami, de ezt és a saját érinthetetlenségén esett csorbát érzékelve, vérbeli laurenczes trükköt fundált ki kulcsembere motiválására. Ha ő már nem hathatott rá, hát felhívta itthon a vőlegényét, és arra kérte, mondja azt a kedvesének: az lenne a legszebb ajándék tőle, ha érmet hozna haza az olimpiáról. A játékos sugárzó arccal idézte a többieknek szerelme – valójában kapitánya – szavait.

Ha Laurencz „papát” valami a mai napig bántja, az szerintem „nyugdíjazása” a kapitányi posztról. Mások azt vallják, ez az adott helyzetben logikus, jogos lépés volt. Ezt a témát nem feltétlenül ma kell kivesézni, hiszen – ha nem is ünnepelünk, de – ünneplés helyetti pótcselekvésként virtuálisan csarnokot avatunk. A névadóban pedig olyan, mindenféle funkciójában a kézilabdáért élő legendát tisztelünk, aki külön kategória az edzők között, egyetlen kasztba sem sorolható be. Nem tekintélyelvű keleti, de nem is nyugati vagy skandináv; nem régi vágású, kizárólag a hagyományos értékekre építő, de nem is az önmagáért modern, minden újdonságra fogékony; nem ösztönös, de nem is tudományos típus.

Ő Laurencz László. Nem adhatott, nem is adhat mást, csak mi lényege. Aki bármikor belép a róla elnevezett csarnokba, legalább ennyit véssen eszébe.