Lelki és kézitusák – Ballai Attila publicisztikája

Magyarország egykor a tízmillió labdarúgó szövetségi kapitány országa volt, újabban viszont a tízmillió kézilabda elnökségi tag országa lett. Történt ugyanis, hogy április 9-én a sportág vezető testülete az összes bajnokság berekesztéséről határozott, úgy döntött, nem hirdet érmeseket, kiesőket és feljutókat sem, a nemzetközi kupanevezésekkor pedig a legutóbbi érvényes rangsort veszi figyelembe. Azaz idei híján a tavalyit.

Írhatnám, régi jó szokásunk szerint mindenki osztja az észt, de inkább az érzelmeket osztják, osztjuk, részben érthetően. Ezért is kérek mindenkit arra, ne vonja meg magától és mástól a gondolkodás luxusát, és saját nézőpontjából kimozdulva kísérelje meg egészben és egységben szemlélni az ügyet. Csak így van értelme.

Alaptézisem: az MKSZ elnöksége e kiszolgáltatott, a sportra kívülről ránehezedett helyzetben, tagadhatatlanul érdekeket és jogos érzékenységeket sértve, de az egyetlen általános érvényű, elvi alapú döntést hozta. Kiindulásként talán túlzottan is kategorikus ez az állítás, de könnyedén cáfolható, ha bárki előáll más, a köz számára igazságosabb, üdvösebb, tisztább, elemeiben kikezdhetetlenebb (mert elemeiben természetesen ez is kikezdhető) és ismétlem, általános érvényű verzióval.

Ilyen azonban nem hangzott el, nem íródott le. Valószínűleg nem azért, mert a sportág összes szereplője ostoba és/vagy léhűtő. Hanem mert nincs ilyen megoldás. Részben, mert a serdülő háromtól felfelé hazánkban 110 kézilabda-bajnokság zajlik, ezek igényelnek egységes szabályozást. Akik persze a száztíz helyett két, az NB I B négy csoportjával együtt maximum hat versenyformát látnak, azok a kívülálló könnyedségével mondhatják, hogy ezekre kellett volna figyelni, itt kivételt tenni. Valóban, a kajakosok-kenusok is kérhetnék, hogy az ő olimpiájukat ne halasszák el, hiszen szabad levegőn, egymástól legalább két méter távolságban eveznek, a fertőzésveszély úgyszólván ki van zárva, valamiért mégsem tették ezt.

A másik bökkenő, hogy a csapatok nem azonos számú mérkőzést játszottak. Aki csak egyszer, a lakótelepi gombfociligában szerkesztett már tabellát, az pontosan tudja, hogy eltérő meccsszám esetén képtelenség korrekt sorrendet hirdetni. Főleg azért, mert így az egyik fél eleve több pontot szerezhetett, a másik meg kevesebbet, de azért is, mert nem játszott mindenki mindenkivel, illetve oda-visszavágós rendszer esetén nem játszott mindenki mindenkivel kétszer, otthon és idegenben is. Ha viszont nincs tabella, olyan sincs, hogy mondjuk a 2., a 7. és a 14. helyezettet megállapítom, de az elsőt és a tizenkettediket nem. Valószínűleg ezért nem lesz bajnok a Liverpool sem, ha nem folytatják a Premier League-t, pedig 25 ponttal vezet, harminc éve áhítozik az elsőségre, és „aránylag” nagy presztízsű, jól fizető dicsőségtől esik el. De az alsóházban a 16–18. hely között a West Ham, a Watford és a Bournemouth egyaránt 27 ponttal áll 29 meccsből, a 19. Aston Villa viszont 25-tel 28-ból, azaz, ha egyszer nyer, felugrik a 16. helyre, és megmenekül. Tehát nem lehet a 16., 17., 18. és 19. helyezettet meghatározni; de akkor a többit hogyan lehetne?

Állíthatunk hazai példát is, hiszen – az akkori tavaszi, őszi rendszer miatt – 1956-ban a forradalom nagyjából hasonló fázisban zárta le a bajnokságokat. Ahol azonos számú mérkőzést játszottak a csapatok (vízilabda) ott bajnokot hirdettek, ahol nem (labdarúgás), ott nem, kivéve a férfi kosárlabdát. Ott utólagos döntéssel úgy nyilvánították elsőnek és aranyérmesnek a Műszaki Egyetem Haladást, hogy 19 mérkőzés, 18 győzelem, 1 vereség volt a mérlege, míg a második Honvédnak 18 mérkőzésből 18 győzelem. Ám kosárban a vereségért is jár egy pont, tehát a műegyetemisták 37 pontot szereztek a százszázalékos Honvéd 36 pontjával szemben. Ez azóta is köznevetség tárgya.

A jelenlegi férfi kézilabda NB I élmezőnye kísértetiesen hasonló képet mutat: 1. Szeged, 20 meccs, 19 győzelem, 1 vereség, +248-as gólkülönbség, 2. Veszprém, 19 mérkőzés, 19 győzelem, +209-es gólkülönbség. Legyen bajnok a Szeged, mert előrébb áll? Ugyan. Vagy a Veszprém, mert a vesztett pontokat tekintve vezet, miközben menne még Szegedre? Megint csak ugyan. Nincs bajnok, és ezt mindketten el is fogadják. Inkább a pillanatnyilag harmadik Gyöngyös érzi úgy, hogy méltánytalanság érte. Nézzük hát a 3–5. helyezetteket! 3. Gyöngyös 19 mérkőzés/27 pont, 4. Tatabánya 19/24, 5. FTC 18/23. Csakhogy a hevesiek következő négy mérkőzésének programja ekképp festene: Veszprém (otthon), FTC (idegenben), Szeged (otthon), Tatabánya (idegenben). Vajon hány ponttal kalkulálnak? Nyolccal? Esetleg nullával? Ha engem kérdeznek, utóbbira tennék nagyobb pénzt. Ők bizonyára nem, az „elvett” harmadik helyüket siratják, és megértem őket.

A siófokiakat is. Az ő történetüket, különutasságukat egyszer, nem is sokára, önálló tanulmányban kell megírni és nem parciális, hanem a magyar kézilabda egészének nézőpontjából, most ezt két mondatban ne intézzük el. Való igaz, a konkrét helyzetnek, szinte biztos másodikként, nagy vesztesei. Még akkor is, ha legkevésbé ők tudták volna folytatni a játékot, hiszen túlnyomóan külföldi klasszisaik más országok karanténjaiban ücsörögnek.

Nem titok, kisebb megszakításokkal évtizedek óta többféle funkcióban részese vagyok a magyar kézilabdának. Így most is belülről láttam, amint a szakterületek gazdái napokon, heteken át tépelődnek, egyeztetnek, minden lehetséges és lehetetlen szempontot felsorakoztatnak, folyamatosan azt latolgatva, hogyan minimalizálhatnák az „összbajt, összkeservet”, és végül erre a megoldásra jutnak. Tudván, hogy így is kénytelenek valós és vélt érdekeket sérteni. Ezért is bájos, ha egy laikus öt perc agymenés után kijelenti, ez így nem jó.

Általános kritika mindeddig egy fogalmazódott meg: nem a pályán dőltek el a legfontosabb kérdések. Sajnos igaz. Sportos aggyal, lélekkel ez különösen fájó. Mindez azonban a helyzetből fakad. Egyre mélyebbre merülünk a járványban, amely az előrejelzések szerint júniusban, júliusban tetőzhet. Naponta ezerszer hallani, hogy mindenki maradjon otthon, ne csoportosuljunk – épp a kézilabda jelentene ez alól kivételt? Mert meccsre készülni a lakásban nem lehet, négy-öt hét közös edzés a minimum.

Egy konkrét felvetést ismerek: döntsék el a hátralévő meccseket hetesekkel! Eredeti és érdemi javaslat. Ha azonban például a női NB I-ben a Győr a még rá váró hat büntetőpárbaját elveszítené (szétlövésben semmi sem zárható ki), negyediknek is visszacsúszhatna. Ezt hallva jegyezte meg nem kis iróniával egy kolléga, inkább dobjunk fel pénzt a kezdőkörben, úgy is a pályán dőlne el minden.

Én a felsőbb osztályba jutás lehetőségétől megfosztottakat sajnálom leginkább. Mert ők döntően magyar fiatalok, életük eredménye előtt álltak, nem külföldi légiósok, akik akár már három ország hat klubjában megkapták azt, amitől most elesnek. De például miért biztos, hogy a férfi NB I B Keleti csoportjában listavezető Cegléd felkerülne, miközben hat összecsapással a zárás előtt három pont az előnye a második Kecskeméttel szemben, amelyet az utolsó fordulóban fogad, és még utazna a harmadik FTC U21-hez is?

Megértek minden nyilatkozatot, nyílt levelet, érzelemkitörést csalódásról, döbbenetről, az egész éves munka hiábavalóságáról, az összetört lelkekről. Aki nem néz a saját csarnoka falain túlra, annak okkal a saját baja a legfontosabb. Ám az a rossz hírem, hogy lelkek és klubok tömegeinek további és súlyosabb, végzetes összetörése várható.

Ha az állam egyelőre nem a sport irányába mozgósítja a költségvetés tartalékait, mert másutt nagyobb a szükség, ha a társasági adófizetés alól mentesülő cégek így értelemszerűen nem adnak taót sem a sportszervezeteknek, akkor azok, akik saját bevételeket elenyésző százalékban képesek kitermelni, de kiadásaikat sem tudják az új helyzethez szabni, sajnos tönkre fognak menni. Azért szerencsére lesznek túlélők is, bőven. Az életképesek.

Egy további hozadék ugyancsak várható. Akit a közelmúltban csupán a pénz vonzott a sporthoz, azt a pénzhiány el fogja taszítani onnan. Csak az marad a kézi-, a kosár-, a röplabda, a lengőteke közelében, aki azt önmagáért szereti. Mint régen.