Koronás mesevilág – Moncz Attila publicisztikája

Vasárnap, öt perccel a vége előtt, talán plusz háromnál hangzott el a kérdés úgy ötödször: „Megnyeri a Fradi?” „Szerintem nem” – jött a válasz tőlem. Mert még akkor sem mertem hinni abban, hogy az FTC véghez viszi a lehetetlent az Esbjerg otthonában, és mindössze kilenc felnőttjátékossal (benne két kapussal), valamint négy ifistával BL-csoportmeccset nyer Dániában. A lehetetlen küldetés érzékeltetésére néhány tény: februárban egy komplett keretű Ferencváros kapott ki ugyanitt két góllal; a vírus miatt a zöld-fehérek csaknem négy héttel korábban játszottak legutóbb tétmérkőzést, de a minikeret is csak néhány nappal előtte kezdte meg az edzéseket; a mérkőzés előtt több mint hússzoros szorzóval lehetett fogadni a magyar női kézilabdacsapat sikerére, a félidőben pedig, amikor 13–9-re vezettek a dánok, ez az opció több külföldi irodánál már nem is létezett.

Aztán ebből lett a 24–21 ide, ami nekem a győzelmen túl azért is szerzett örömet, mert úgy tetszett, a Fradi is abban a hiszemben próbál létezni, amiről egy hete ezeken a hasábokon értekeztem. Hogy élni kell, azzal a lehetőséggel kell foglalkozni, amelynek segítségével ebben a rendszerben a normálist megközelítő életet lehet élni. Elek Gábor vezetőedző pszichológusként is nagyot alkotott, ahogyan trénerként is. Neki és csapatának is testidegen, játéklassító taktikával rukkolt ki, mert tudta, ha rohannak, belerohannak a dán késbe, aztán a találkozó végén még oxigénmaszkból is kevés lesz, nemhogy pontokból. „Elsősorban a védekezésünk, a kapusteljesítményünk, valamint a mentális erőnk és a hitünk hozta meg a sikert” – mondta a szakember a találkozó után. Az elmúlt idényekben a BL-ben – a kapusteljesítményt leszámítva – ezen erények többé-kevésbé hiányoztak a Ferencváros játékából, a legnagyobb bajban viszont egyszerre került minden a helyére.

De nem csupán a Fradi női kézilabdázóinak volt ilyen jellegű tündérmeséjük a mögöttünk hagyott napokban, és nem csupán velük kapcsolatban kellett kiemelni a mentális erőt. Hanem például a Roland Garrost (és úgy általában tenisz Grand Slam-tornát) első lengyelként egyéniben megnyerő Iga Swiatek esetében is. A 19 éves lány a világranglista 54. helyezettjeként kezdte a viadalt, aztán úgy vágtatott át a mezőnyön, hogy a hét mérkőzésén mindössze 28 gémet veszített, ötnél többet pedig egyetlen szettben sem. És hogy jön ide a pszichológia? A koronavírus miatt szűkebbre vett csapatában így is ott volt egy „lélekdoktor”, Daria Abramowicz. Merthogy a korábban a juniorok között egyesben wimbledoni bajnoki címig jutó Swiatek nehezen kontrollálta az érzelmeit. Abramowicz sokat beszélgetett vele, sőt, váratlan húzásként egy ukulelét is a kezébe adott, hogy játsszon rajta, ha baj van. Az egyébként a keményebb zenéért, így a Pearl Jamért, a Red Hot Chili Peppersért vagy éppen az AC/DC-ért rajongó tinédzsernek... Viszont a terápia bejött, Swiatek 24 órával példaképe, Rafa Nadal előtt a csúcsra ért Párizsban.

A Garroson egyébként nem csupán az ő története vagy az itt első selejtezősként elődöntőig jutó argentin Nadia Podoroskáé (ő speciel korábban Grand Slam-tornán meccset sem nyert, WTA-viadalon meg kétszer egymás után sohasem győzött, erre itt, a selejtezőben három, a főtáblán pedig további öt találkozón diadalmaskodott) tündérmese, hanem a férfi párosban címét megvédő Kevin Krawietz, Andreas Mies német duóé is. Pontosabban Krawietzé mindenképp. Ő a Covid első hulláma alatt egy szupermarketben dolgozott árufeltöltőként, havi 450 eurós minimálbérért. Nem azért, mert kellett neki a pénz, hanem mert hasznossá akarta tenni magát. Külön engedéllyel hetente három-négy alkalommal akkor is edzhetett, a fennmaradó időben pedig belefért neki a munka. A helyet senki elől sem vette el, betöltetlen állásra jelentkezett, egy pillanatig sem alkudozott.

„Már régebben terveztem, hogy belekóstolok egy normális munkába – fejtegette. – Az egyik haverommal polcokat töltöttem fel és szedtem le, néztem, hogy kolbászból és sajtból van-e elég a pultokon, kidobáltam az üres kartonokat. De volt, hogy a bejárati ajtónál biztonsági feladatokat láttam el, a bevásárlókocsikat fújtam le fertőtlenítővel. Csodáltam, hogy a kollégák egy része ötkor kel, fél hatkor a boltban van, hogy feltöltse a polcokat. Nekem az eddigi életem során megadatott a luxus, hogy a hobbim legyen a munkám. Azóta jobban megbecsülök sok mindent.” A barátnőjét okvetlenül, mert szombati diadalát követően a győzelmi beszédében szerelmi vallomással kedveskedett neki.

Bevallom, abban is biztos vagyok, normális ügymenet mellett Dirk van Duijvenbodéról sem sokat hallottam volna. Hacsak azért nem, mert az övé az egyik legkeményebb bevonulás a darts PDC-sorozatban. Ettől eltekintve viszont semmi. A világranglistán a 72. helyről várta a World Grand Prix-t, a végső sikerét 250-szeres szorzóval kínálták az oddsmesterek. Nem csoda, ő csak félprofi játékos, civilben egy padlizsántermesztő cég adminisztrációs osztályán dolgozik, illetve a cég kávézóját viszi. Azt eredetileg pubnak építették a tulajdonosok, de amikor a holland tavaly elveszítette a PDC-kártyáját, átalakíthatta dartskávézóvá. Csak hogy a munkaszünetekben legyen hol dobálnia. A major tornákon a legjobb eredménye a UK Open ötödik fordulója (32 közé jutás) volt, erre az elmúlt napokban olyan – kiemelt tornákon minimum döntőt játszó – dartsosok, mint az osztrák Mensur Suljovic, a belga Dimitri Van den Bergh, a skót Gary Anderson és az ausztrál Simon Whitlock legyőzésével a fináléig menetelt. Ott ugyan már simán kikapott a walesi Gerwyn Price-tól, de így is 50 ezer fonttal, na meg egy dilemmával gyarapodott. Merthogy ennyi pénz már elég a hivatásos pályafutás beindításához.

Nem szeretnék csak az egyéni sportoknál leragadni a pozitív példákat illetően, ami a koronavírus-helyzetből kihozott váratlanul jó eredményeket illeti. Ha a sportélet újraindulásáig pillantok vissza, az Alba Berlin német bajnoki címet nyerő férfi kosárlabdacsapata jut eszembe. A mostanit megelőzően legutóbb 2008-ban aranyérmes gárda a félbeszakítás pillanatában csak negyedik volt a tabellán, a restartot követő minitornán viszont tíz mérkőzésből tízet megnyerve célba ért. Az abszolút favoritnak tartott Bayern München pedig úgy fejre állt (a negyeddöntőben kiesett), ahogyan dartsban látjuk az újrakezdés óta szinte hétről hétre a holland Michael van Gerwentől.

És csak hogy legyen az anyagnak egyfajta „keretes szerkezete” is, jöjjön végül még egy magyar siker, megint csak a Ferencvárostól. Csak immár labdarúgásban. Merthogy az együttes BL-be jutása túlzás nélkül a csoda kategóriájába sorolható, főleg, ha figyelembe vesszük a Djurgarden, Celtic, Dinamo Zagreb, Molde ágat. Csak a Fradi – ahogyan a fentebb említett példák közül szinte mindenki – kiválóan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Elsősorban ahhoz, hogy az első három párharcban egyetlen mérkőzésen dőlt el a továbbjutó kiléte. Oda-visszavágós rendszerben a Celtic vagy a Dinamo Zagreb ellen alighanem sokkal nehezebb lett volna életben maradni, de most nem az volt a feladat. Szerhij Rebrov csapata az öt mérkőzés 450 percéből mindössze négyet játszott hátrányban (a Molde ellen), csak a norvégok elleni visszavágón nem szerzett gólt, idegenben az egész Rebrov-érában nem kapott még ki nemzetközi mérkőzésen – ezek mind-mind olyan mutatók, amelyeket legutóbb a „kőkorszakban” lehetett elmondani magyar klubcsapatról.

Most pedig mindenkinek adva van a cél: a reményeink szerint hónapokon belül beköszöntő vírusmentes világban igazolni kell a mostani sikerek jogosságát.