A nagy dobás – Ballai Attila publicisztikája

Amikor e sorokat írom, még nem tudom, miként ért véget az oroszok elleni, vasárnap esti ötkarikás selejtező, de nem is érdekel. Mert ettől a mérkőzéstől függetlenül kitavaszodott meteorológiai, csillagászati értelemben és a magyar kézilabdában is. Női válogatottunk a Szerbia feletti, 31–23-as szombati győzelemmel kijutott Tokióba; 2008, Peking után így visszatér az olimpiára és abba a magasságba, ahová a legfeneketlenebb mélységekben is álmodtuk, képzeltük.

Kovacsics Anikó egyetlen frappáns mondatban összefoglalta a lényeget: „A csapattársaimhoz hasonlóan én is úgy álltam hozzá, hogy ez életem legfontosabb mérkőzése, és szerencsére úgy alakult, hogy ez lett a csapattal életem egyik legjobb meccse is.” A hatgólos Kovacsicsot hét bombájával csak Szöllősi-Zácsik Szandra múlta felül eredményességben, és kettejüket látva belém villant egy 2009-es emlék. A kínai, szucsoui világbajnokságon a mindentudó norvég kolléga az egyik szünetben megkérdezte tőlem, Zácsik és Kovacsics hányas születésű, és amikor azt feleltem, 1990-es és 1991-es, teátrális mozdulattal levette az akkreditációját, mint egy érmet, úgy akasztotta a nyakamba, és hozzátette: köszönti Magyarországot, a 2012-es olimpia bajnokát. „Kicsit” mellé lőtt, hiszen női válogatottunk ki sem jutott Londonba, majd 2016-ban Rióba sem. Úgy tűnt, e két, többre hivatott játékosnak nemhogy a győzelem, a részvétel esélye sem adatik meg. Aztán mégis. Igaz, nem tizenkilenc és tizennyolc, hanem harmincegy és harmincévesen. Győrben minden gesztusukból, mozdulatukból, góljukból és gólörömükből sugárzott, pontosan tudják, hogy 2009-cel és Szucsouval ellentétben nem az első, hanem valószínűleg az utolsó nagy dobásukért harcolnak.

Sikerrel tették. Megérdemelték, miként megérdemelte a sportág egésze is. Mert mint ahogyan csaknem egy hete ugyanezen hasábokon írtam, az elmúlt években felépült a magyar kézilabda piramisa, és vétek lett volna meghagyni torzónak, évről évre lerombolva a tetejét. A fiúk a januári, egyiptomi világbajnokságon már csúcsközelben jártak, és a nyáron követhetik őket a lányok is. Köszönhetően annak, hogy a tavaly decemberi, eredményében és képében is keserves Európa-bajnokság után játékban és lélekben is újjászületett a társaság. Azt se feledjük, hogy a felelősséget és a kompetenciákat elmosó társkapitányi rendszert tisztább felállás váltotta, ami a hazai kvalifikációs torna előtti, azaz inkább az Eb utáni válsághelyzetben Elek Gáborra, az immár egyetlen főnökre nagyobb terhet, az edzővé visszaminősített Danyi Gáborra egészen más megpróbáltatást mért. Mindketten rezzenéstelenül, méltósággal fogadták a döntést, tudván, hogy sokkal több forog kockán, mint az ő személyes presztízsük; fennkölten ezt nevezik a sportág iránti alázatnak. Egyszerűbben szólva a magyar kézilabda mérhetetlen szeretetének, ami külföldi szakembertől, legyen akár a földkerekség legfénylőbb géniusza is, sohasem várható el.

Részben talán ez, talán a közhangulat, talán a „most vagy soha” belső egységet erősítő ereje, talán önmaguk felfedezése hatott a játékosokra is, akik a szerbek ellen olyan hevülettel küzdöttek, hajtottak, mintha éppenséggel ők lennének a délszlávok, egyúttal skandináv rációval megáldva. Ez a déli tűz, északi fény pedig a legtökéletesebb elegy. De ha még ennyi sem lett volna elég, Bíró Blanka, a válogatott pályafutása ugyancsak legkiválóbb formáját mutató kapus még hozzátette mindazt az ösztönzőt, amely 2021 Magyarországán egy nyitott szemű és lelkű élsportolót motiválhat: „Egy egész országnak, nagyon sok magyarnak örömet szereztünk, hiszen ebben a nagyon kritikus és rossz elmúlt egy évben most mindenkit boldoggá tudtunk tenni.”

Valószínűleg nem is sejtik, ki mindenkit. A befagyott, zárt kapus sportesemények világában azon kevesek között lehettem, akik ott voltak a győri arénában, és a hozzánk érkező üzenetek minden határt szétfeszítettek. A szó szoros értelmében is. Erdélyből olyan sms jött, hogy de jó lehet most a helyszínen „bőgni”, Adáról, a magyar kézilabda és az akadémiai rendszer délvidéki végvárából pedig azt a hírt kaptuk, hogy az egyesület tagjai a helyi sportcsarnokban gyülekeztek, és nagy kivetítőn szurkolták végig a meccset; Szerbiában, mondani sem kell, hogy a magyar válogatottnak. Illetve egy többségi társadalom kisebbségének tagjaként, kettős identitásban cseperedő gyermeknek ez még nem feltétlenül egyértelmű, ezért adhat életre szóló kapaszkodót és elkötelezettséget neki egy ilyen közösségi élmény, és az, hogy tisztán, megingás nélkül, játékban és pszichében is látványos fölénnyel diadalmaskodnak a „mieink”. Ismertem egy ugyancsak délvidéki srácot, a vízilabda megszállottját, akit a jugoszláv pólóválogatott rendíthetetlensége bizonytalanított el, aztán jött Sydney, Athén, a Kemény-legények, és ezzel el is dőlt, hova tartozik.

Mosonmagyaróvártól Békéscsabáig, Csurgótól Nyíregyházáig is rengeteg a gyermek, aki az elmúlt tíz évben, a megváltozott gazdasági és létesítményhelyzetben kezdett el kézilabdázni. Ezzel a győzelemmel egyrészt igazolást nyert a rendszer, másrészt a tízezernyi kölyök is megkapta a bizonyosságot: érdemes ezt jól, szenvedéllyel, odaadással „csinálni”, hiszen olimpiára lehet jutni vele. Ahol ráadásul kézilabdában több okból is könnyebb maradandót alkotni, mint a kvalifikáción átvergődni. Egyrészt a tizenkettes létszám önmagában is jóval szűkebb, mint a minden nagyágyút felvonultató vb- vagy Eb-mezőny, másrészt még egy-két „lyukat” is rendre találni benne. Női nemzeti együttesünk eddig hat olimpián vett részt, és 1976–2008 között időrendben a 3., 4., 3., 2., 5., 4. helyen végzett. Azaz csupán egyszer nem jutott a négy közé, amikor 2004-ben a vb-címvédő franciákkal negyeddöntőzött. Másrészt, mivel az egyéni versenyekkel ellentétben nem egyetlen napba, néhány percbe sűrűsödik össze a lényeg, hanem két héten át, folyamatosan pattog a labda és a tévé előtt a szurkoló, a hatás összevethetetlenül tartósabb. Emlékszem, az 1996-os atlantai játékokat micsoda transzban élték végig a horvát tudósító kollégák, miközben a mi 21 érmünkkel szemben ők mindössze kettőt szereztek, de az egyik a férfi kézilabdázók aranya, a másik a pólósok ezüstje volt. Azt sem feledem, hogy 2012. augusztus 8-án Londonban két bajnoki címet nyertünk kajak-kenuban, de a vízpartról visszatérők minket irigyeltek, akik élőben láthatták a hosszabbításos, lélegzetelállító magyar–izlandi férfi kézilabda-negyeddöntőt.

A fent leírtak összességéért is felbecsülhetetlen értékű ez a szerbek feletti, győri 31–23. Ami meggyőződésem szerint nem az út vége, hanem a kezdete. Hiszen van honnan és hova visszakapaszkodni: a női szakág a 2005-ös vb-bronz óta egyetlen érmet szerzett világversenyen, a 2012 kontinenstornán lett harmadik, míg a legutóbbi három vb-n a 11., 15. és 14., a legutóbbi három Eb-n a 12., 7. és 10. pozícióba ragadt bele.

Szombat este óta azonban nem a feladat nehézsége, hanem a nagyszerűsége kapott hangsúlyt. Mint éppen harminc esztendeje, amikor 1991. március 13–23. között C-világbajnokságot rendeztek. Bizony, akkoriban még az is létezett a harmadik vonal számára. Mortarában, Lombardiában Laurencz László debütált szövetségi kapitányként, és merült le a mélybe az oda süllyedt válogatottért, amellyel megnyerte a C-vb-t, de Laurencz mester is hozta a maga papírformáját: egyetlen pontvesztésük, a spanyolok elleni 19–19 miatt szobafogságra ítélte a lányokat. A többi együttes, az óriási zakókat kapó törökök, görögök is káprázatos hajókiránduláson vettek részt a Lago Maggiorén, a csehszlovákok trénere, Tomás Kutka általános derültséget keltve hős­tenorként a Santa Luciát énekelte a fedélzeten. Két napra rá bezzeg már üvöltött, amikor a mieink az elődöntőben 28–12-re eltángálták az övéit. Onnantól sorban jöttek a sikerek, az 1995-ös vb-ezüstig és az 1996-os atlantai bronzig.

Akkor öt évig küzdött a csapat az olimpiáig, most öt hónap sincs hátra Tokióig.

Ismét ránk köszöntött az álmodozások kora.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!