Hátország, hátnemzet – Ballai Attila publicisztikája

Ez most mi volt? – sóhajtotta maga elé meredve, párás tekintettel a közelmúlt semmiképpen sem érzelgős, sokkal inkább vagány, már-már csibész válogatott kézilabdázója péntek este Székelyudvarhelyen, ahol a 2004-es és 2012-es olimpiai elődöntős magyar csapat játékosai­ból összeállt All Star-együttest másfél órán át agyonszerette a helyi közönség. Érdemi válasz nem érkezett, nem is érkezhetett, mert a társak egy része éppen „más ember lett”. Az idézet Németh Andrástól származik, aki 2002 nyarán, a Ferencváros vezetőedzőjeként egy hetet töltött Székelyföldön, és ezután jelentette ki: „Aki először jár Erdélyben, úgy megy haza, hogy más ember lett.”

Nem először írom le ezt a mondatot, de érdemes innen kezdeni a történetet. Így talán a feleletet is könnyebben megadhatjuk a bevezetőben feltett kérdésre. Hiszen húsz esztendeje a Ferencváros volt az úttörő, az első egylet, amely nem kötelességből, tétmérkőzésre utazva, hanem szabad akaratából lépte át a trianoni határt, hogy megismerje a keleti végeket. Pontosabban picit még ennél is korábban indult minden. 2000 decemberében, amikor női nemzeti együttesünk Európa-bajnoki címet nyert Bukarestben, a lelátón eufóriában egyesítve az anyaországi magyar és székely drukkereket, akik kölcsönösen megérezték, megtapasztalták, hogy „egy vérből valók vagyunk”. Hát még, amikor az udvarhelyi srácokat a rendőrkordon elzárta válogatottunk buszától, de Farkas Ági leszállt, magához vette a tolmácsot, és közölte a karhatalommal, engedjék csak át őket, mert „hozzánk tartoznak”.
Akkor és ott szakadt át az első gát. Messziről, nagyon messziről jutottunk idáig, évtizedek népbutítása után. Hogy csak magamról beszéljek, az 1978-as férfi vb vérforraló magyar–román meccsén, gyerekként a tévé előtt ülve még átkoztam a hat gólt vágó világklasszis „románt”, Stefan Birtalant, akiről aztán jóval később persze megtudtam, hogy ő valójában Birtalan Pista bácsi, szilágysági magyar, beceneve az idősebb Wesselényi nyomán zsibói bölény. Visszatérve alaptémánkhoz, az udvarhelyi fiúk a bukaresti élményekből táplálkozva 2002 májusában nekivágtak Szkopjénak is, ahol a Fradi a BL-döntő visszavágóját vívta. Úttalan utakon jutottak el a Vardar partjára, és mire Pádár Ildikóék megérkeztek a szállodájukhoz, már ott várta őket a hargitai rendszámú mikrobusz, a magyar és a zöld-fehér zászlóval, a szélvédőre terített molinóval és e felirattal: „Értetek mindenhová!”

Aztán már nemcsak Mohamed ment a hegyhez, hanem a hegy is Mohamedhez. Egyre gyakrabban. 2003 tavaszán a Veszprém busza is begördült a székely anyavárosba, és éjféltájt, a Küküllő szálló előtt többszázas, ujjongó tömeg fogadta Éles Józsiékat. Akik, csakúgy, mint a fradisták, aztán nyomukban a váciak, a győriek, visszatérően kérdezgették egy-egy rájuk zúduló szeretet­özön után: ez most mi volt? A magyar sport és a sportolók jelentős része számára megtörtént Erdély újrafelfedezése. Tavaly a tokiói olimpiára készülő női kézilabda-, az idén a hazai vb-re hangoló női pólóválogatott döntött úgy, hogy lelki töltetet merít onnan, „ahol zúg az a négy folyó”. Elek Gábor és Bíró Attila szövetségi kapitány is pontosan tudta, mit adhat játékosainak az az egy hét, az elsőbálozó lányok azonban refrénszerűen nyilatkozták tele a hazai médiát azzal, hogy álmukban sem gondolták volna, hogy az őket ért élmények majd gólokban is megmutatkozhatnak, hogy ide turistaként, a családdal is vissza kell jönni, és így tovább.

Mondani sem kell, nem volt ez zökkenőktől mentes sikertörténet. Láttam olyan magyart Erdélyben, aki rögvest első, ott töltött éjszakáján tanácsokat adott a helyieknek, hogyan kellene élni; olyat is, aki néhány kupica szilvapálinka után máris le akarta verni az új határcölöpöket; olyat is, aki úgy „virított” a relatíve vastag bukszájával, mintha a hajdani NDK-ban lenne. A másik oldalról ugyanakkor párszor megkaptuk, hogy mi, anyaországiak, „táposok” vagyunk; ennél is lehangolóbb volt, amikor a 2015-ös, udvarhelyi utánpótlástornát megnyerő fradista lányok hiába szerették volna az eredményhirdetéskor elénekelni a székely himnuszt, a betoji főszervező riadtan tiltotta meg. Pedig magyar volt, de ez ugyebár önmagában még nem erény, és akkor a többségi nemzet görcseiből fakadó betartásokról még nem is beszéltünk.

Péntek este bezzeg a székelyudvarhelyi sportcsarnokba bezsúfolódó másfél ezer ember a szokásos áhítattal kérte Csaba királyfit, hogy vezesse győzelemre népét, miközben senki sem bánta, hogy az elképesztő show-t bemutató Fazekas Nándi vezérletével az All Star-csapat nyert. Nyilvánvalóan ez a meccs volt a hét fénypontja, több mint kétezer válogatottsággal a pályán, a városból hódító útjára elinduló Ilyés Ferivel a középpontban, de a „Határok nélkül” fesztivál sokkal többet jelentett egyetlen emelkedett, emlékezetes napi programnál. Az ország helyett nemzetben gondolkodó és tervező magyar kézilabda szintet lépett. Összehozta a Felvidék, a Délvidék, a Partium, Székelyföld és az anyaország tíz utánpótláscsapatát, azaz mintegy százötven leányt és fiút, az őket kísérő szakembereket és szülőket. Ezek a gyerekek már abban a magától értetődő tudatban nőnek fel, hogy összetartozunk, hiszen azt tapasztalják, hogy esetenként majd’ ezer kilométert megtéve és két országhatárt is átlépve magyar szóra magyar szó felel. Felesleges taglalni, e felismerés és annak hozadéka mennyire feszíti szét a kézilabda, a sport kereteit, de azokon belül maradva is érdemes leszögezni, hogy a merítési lehetőséget tekintve mit jelent, ha a hátország helyett a „hátnemzetre” támaszkodhatunk.

Ahhoz azonban, hogy e szintlépés tartós és tartható legyen, túl kell jutni az egyszeri katarzisokon. Nem érhetjük be azzal, hogy édes-bús összetartások során rácsodálkozunk egymásra, szalonnát sütünk a patakparton, megtapasztaljuk, hogy vendéglátóink még „kabátbélésből” is képesek pálinkát főzni, elénekeljük a székely himnuszt és a Nélküledet, búcsúzóul összekapaszkodunk, aztán utánunk az özönvíz. A „Haza a magasban” eszméjét le kell hozni a hétköznapjainkba, és a kialakult kézilabdás akadémiai keretek között keményen, rendszerben, racionálisan dolgozni érte. Elkerülve az alaphibákat; a trianoni határ másik oldalán senki sem tekintheti automatizmusnak és kiapadhatatlannak a támogatást, innen pedig tilos portyákat szervezni a legtehetségesebb gyermekek „elrablására”.

Már számolni is képtelenség, az elmúlt két évtizedben hányszor jártam Erdélyben. Ötvennél biztosan jóval többször, százszor talán még nem. Ezért most már jó ideje nem úgy vágok neki az útnak, mintha a Tündérkertbe mennék, inkább úgy, mint egy szívemnek kedves helyre, ahol másodsorban pompásan fogom érezni magamat, mint mindig, de először is dolgom van. És ez jó, legalábbis hasznos. Bevallom, az All Star pénteki fellépését sem cseppfolyós halmazállapotban néztem és élveztem végig, hanem azzal a szemmel, hogy mit lehetett volna még jobban csinálni. Nem a pályán, azon kívül.
Hiszem, hogy így, ettől tartozunk össze igazán, örökre. Attól, hogy Székelyudvarhellyel, Szatmárnémetivel, Adával, Dunaszerdahellyel nem egy-két éjszakás, szenvedélyes kalandokat élünk meg, hanem komolyan gondoljuk, hogy jóban, rossz­ban. Hogy ásó, kapa, nagyharang. Ettől persze még mindenkit megillet a „szerelem első látásra” villámcsapása. Amit a múlt heti Határok nélkül fesztiválon számos fiú, leány, felnőtt átélt. Szerencsére.

Hiszen mindannyiunk számára ez az első, kihagyhatatlan lépés ahhoz, hogy más emberek legyünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!