Szegedi inkák – Ballai Attila publicisztikája

Kézilabdázni képtelenség levelező tagozaton. A Pick Szeged játékosai és vezetői ezúttal mégis kísérletet tettek rá; az Aalborgtól csütörtökön elszenvedett, 41–29-es, minden tekintetben letaglózó BL-vereség után a szurkolókhoz intézett, önváddal és fogadkozással teli üzenetük elegáns, szép gesztus, de nem több annál, és nem is old meg semmit. Ezért sem idézünk a levélből, amely nyilván nem úgy íródott, hogy a komplett társaság leült egy asztal köré, az érintettek anyanyelvükön, magyarul, spanyolul, portugálul, horvátul, szerbül, szlovénül, osztrák-németül, norvégul, egymás szavába vágva meggyónták, mi nyomja a lelküket, mindezt szinkrontolmácsok hada ötvözte, és ebből megszületett a mű. Ugyan. Valaki míves magyarsággal papírra vagy laptopba vetette e sorokat, a külföldiekkel egy-két hevenyészett angol/spanyol/délszláv mondatban közölték a zanzásított lényeget, ők pedig aláfirkantották. Úgyhogy ne érzelmeskedjük túl e „credót”.
Kézilabdázni képtelenség levelező tagozaton. A Pick Szeged játékosai és vezetői ezúttal mégis kísérletet tettek rá; az Aalborgtól csütörtökön elszenvedett, 41–29-es, minden tekintetben letaglózó BL-vereség után a szurkolókhoz intézett, önváddal és fogadkozással teli üzenetük elegáns, szép gesztus, de nem több annál, és nem is old meg semmit. Ezért sem idézünk a levélből, amely nyilván nem úgy íródott, hogy a komplett társaság leült egy asztal köré, az érintettek anyanyelvükön, magyarul, spanyolul, portugálul, horvátul, szerbül, szlovénül, osztrák-németül, norvégul, egymás szavába vágva meggyónták, mi nyomja a lelküket, mindezt szinkrontolmácsok hada ötvözte, és ebből megszületett a mű. Ugyan. Valaki míves magyarsággal papírra vagy laptopba vetette e sorokat, a külföldiekkel egy-két hevenyészett angol/spanyol/délszláv mondatban közölték a zanzásított lényeget, ők pedig aláfirkantották. Úgyhogy ne érzelmeskedjük túl e „credót”.

Nincs is ezzel semmi gond. Ez természetes. A természetellenes az, hogy a Szeged négy forduló után négy vereséggel áll a BL-ben, és mostantól úgy kalkulálhatunk, hogy valószínűleg a Celje és az Elverum megelőzésével kerülheti el a kiesést. A természetellenes az, hogy szemkápráztató, vadonatúj csarnokában, több mint ötezer felajzott híve előtt úgy semmisítik meg, hogy a 22. percben még vezet, a 45.-ben is „csak” 23–28-as vesztésre áll, de az utolsó negyedórában tizenhárom gól zuhan be a kapujába, miközben az ellenállásnak, a tartásnak, a védekezésnek, a visszafutásnak leghalványabb jeleit sem mutatja. Vérmes szegedi szurkoló barátom első nekikeseredésében kijelentette, ez bizony edzőbuktatás volt, keserű akasztófahumorral hozzáfűzve, ha már az igazi négyes BL-döntőbe egyszer sem sikerült bejutni, ez a négy meccs volt Pastor „final fourja”. Én azonban ezt nem hiszem, ez nonszensz. A játékosok vérbeli sportemberek, van önbecsülésük, készakarva nem csinálnak bohócot magukból. A jelek szerint viszont, legalábbis erre a mérkőzésre, a csapat kifolyt a tréner kezei közül, és a hajrára egészen szétmállott.

Kérdés, mi ilyenkor a teendő. Juan Carlos Pastor például lemondhatott volna. Vagy legalább felajánlhatta volna a lemondását. De sem ez, sem az nem történt meg. Ami persze két okból sem különösebben meglepő. Egyrészt azért nem, mert a modern, menedzser típusú munkavállalók általában inkább megvárják, hogy menesszék őket, hiszen csak így formálhatnak igényt szerződéses jussukra, felmondás esetén nem. Másrészt azért, mert az lép ki saját elhatározásából egy válságszituációból, aki belátja, hogy ő hibázott, hogy ő a fő oka a kialakult helyzetnek. Pastor mestert nem igazán ismerem, meccseken és világversenyeken jutottunk el egy-egy köszönésig, kézfogásig, félmondatig, ezért nem megalapozott a véleményem, de azt gondolom: nem igazán önmarcangoló típus, nem magában keresi először a hibát. Inkább utoljára. Szó se róla, szakmai előélete, sikersorozata, hátországa mindezt erősíthette. Mielőtt 2013-ban Szegedre igazolt, a spanyol válogatottal világbajnoki aranyat és olimpiai bronzot nyert, szülővárosa, Valladolid klubját majd' két évtizeden át gardírozta, az ismeretlenségből csúcsközelbe, KEK-győzelemig, a 2013-at megelőző két évtizedben hazája csapatai 13 BL-serleget söpörtek be.

Az volt az érzésem, Juan Carlos Pastor – még a Juan Carlos név is az akkor uralkodó János Károly királyt idézi – úgy érkezett hozzánk, mint egy spanyol helytartó. Csakhogy nem a harmadik évezredbeli Magyarországra, hanem inkább a XVII. századi Peruba. Az indiánokhoz, akiket a civilizáció kegyeiben részesít majd. Így aztán, ha valami elromlik, nem működik – az Andokban akadoznak a nemesfémszállítások, leszakad egy függőhíd, a Tisza partján beüt egy váratlan vereség vagy megint beteljesületlen marad a BL-álom –, akkor természetesen az „őslakosok” hibáztak, de ő, a helytartó kezeli a helyzetet.

Talán túlzok – publicisztikában ez megengedhető –, de a legárulkodóbb jel Pastor viszonya a nyelvünkhöz. Miként ama hajdani, perui hatalmasságnak sem jutott eszébe, hogy esetleg egy-két inka szót is meg kellene tanulnia, a Pick trénere is intakt maradt a magyar iránt. Kilenc hosszú esztendőn át. Amikor júniusban a Szeged infarktusos végjátékban diadalmaskodott Veszprémben, és első ízben védte meg bajnoki címét, az eufóriában őrjöngő vendégdrukkerek magukhoz szólították a mestert is, ő pedig odaállt a szektor elé, végre önfeledten széttárta a karjait, és győztes csatakiáltást hallatott. Ott, abban a helyzetben sem jött ki a száján egy hajrá, egy Szeged vagy egy gyerünk, csak annyi: vamos!

Elfogadom, ez érzelmi kérdés, de a nyelvismeret hiánya a kommunikáció, a gondolat- és érzelemátvitel – így áttételesen az eredményesség – rovására is megy. Pastor pedig amellett, hogy magyarul nem beszél, az angolt is kerékbe töri. Az Aalborg elleni utolsó időkérésénél kissé hisztérikusan, spanyolul kiáltozott, miközben a keretben csupán egy honfitársa van. Ez nem csak tiszteletlenség a többiekkel, de igénytelenség is saját magával szemben.

Mindezt eddig megtehette. Megvédték az eredmények, hiszen az edzőt elsősorban azok minősítik. Mert bár majdnem egy évtizedes itteni munkálkodása során a Szeged egyszer sem jutott be a Bajnokok Ligája kölni végjátékába, de itthon megtörte a Veszprém egyeduralmát, és úgy látom, ez mindennél fontosabb. Meg is értem. Annyiszor hallottam én is Veszprémben a gúnyos „Indul a busz!” rigmust, hogy a beteljesülést jelenthette azzal a busszal elvinni haza az áhított aranyérmet. A Szeged 2018-ban, 2021-ben és 2022-ben is megnyerte a bajnoki címet, az elmúlt öt évben tehát háromszor, miközben ősi riválisa mindössze egyszer, 2019-ben, ugyanis 2020-ban a Covid „győzött”.

Juan Carlos Pastor Szegeden sporttörténelmet írt, a klub valaha volt legsikeresebb edzője, érdemei elévülhetetlenek. Most azonban eljött az idő, amikor már nem védik az eredmények. A Barcelonától, idegenben a Nantes-tól, a Kieltől ki lehetett kapni, ám az Aalborgtól, különösen itthon és így, érdemi teljesítmény nélkül, semmiképpen sem. Ez persze a játékosok felelőssége is. De az ő főnökük az edző. Óvakodnék attól, hogy a szegedi vezetőknek tanácsot adjak; egyrészt mérhetetlenül több az információjuk a belső ügyeikről, másrészt tudják a dolgukat, az elmúlt években szisztematikus munkával felépítették, a Veszprém szintjére – sőt, a három elsőségük alapján valamivel a fölé – emelték a klubjukat.

Csupán aggódom. Bevallom, nem Pastorért, nem is elsősorban a délszláv vagy skandináv játékosokért. Hanem a magyar kézilabda színe-virágáért, Bánhidi Bencéért, Bodó Richárdért, Mikler Rolandért, Rosta Miklósért és e pillanatban leginkább Szita Zoltánért, aki talán maga sem tudja, mi és miért történt vele az elmúlt hónapokban. Aggódom a válogatottért, amely januárban sorsfordító világbajnokságnak vág neki, és sem a múlt – a balul sikerült hazai Eb –, sem a jövő – az olimpiai kvalifikáció – miatt nem inoghat meg e próbán. Aggódom továbbá a sportág egyik legerősebb, messze földön híres hazai bástyájáért, Szegedért, amelynek patinás régi és pompázatos új csarnokába is úgy lépek be, hogy azonnal elönt a szeretet és a tisztelet. Mert magam elé idézem a „Skalával”, Skaliczki Lászlóval megnyert első bajnokságot, a „Matkéval”, a magyar-szerb kettős identitásúvá vált szívember Vladan Maticcsal kivívott másodikat, a Barca-verést, a lelátót elborító, libabőröztető kék áradatot, még a meccsek utáni – elnézést, de jobbára algyői – halászléket is.

Nem tudom, most mi a teendő, de szerencsére nem is nekem kell tudni. Jelesül, van-e innen visszaút Pastorral? Ha van, mi az első lépés? Ha nincs, szabad-e várni, érdemi határozat helyett levelezni? Ugyanakkor ismerem a hirtelen, érzelmi alapú döntések veszélyét, de én, tét nélkül, ellenben érzelmekkel telve, elárulom, bármilyen közös levélnél többre tartanám, ha Juan Carlos Pastor odaállna egy kamera elé, és tört, megtört magyarsággal annyit elrebegne: „Szégyellem. Sajnálom. Ha menni kell, megyek. Ha nem, kijavítjuk. Köszönöm, ha még most is bíznak bennem. Hajrá, Szeged!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!