Japán figura – Csinta Samu publicisztikája

TÚL MINDEN IZGALMON, immár párizsi jeggyel a zsebünkben, azt hiszem, megpróbálhatjuk helyén kezelni a japán kézilabdázást. Értem én, és helyeslem is, hogy jobb félni, mint megijedni, de azért kicsit – és csendben – berzenkedve figyeltem, ahogyan női kézilabda-válogatottunk szakmai környezete igyekezett alig fagypont fölött tartani az olimpiai selejtezővel kapcsolatos önbizalom hőfokát. Szerencsére az önbízásét nem, meg­győződésem, annak lett pirosló gyümölcse a svédek elleni, gyakorlatilag mindent eldöntő siker. Ha matematikailag nem is, összességében, elsősorban mentálisan-érzelmileg mindenképpen, hiszen azok után a „merjünk kicsik lenni” legalsó kategóriájába sem illett már bele egy japánoktól elszenvedett esetleges vereség, amely veszélyeztethette volna az olimpiai kijutást. Aztán minden úgy lett, ahogy annak „lönni köllött”, és ezt korántsem azért hangsúlyozom, mert én, ugyebár jó előre megmondtam. Pedig tényleg, és erre tanúim is vannak.

Bennem ugyanis folyamatosan ott zakatolt az 1997-es kumamotói férfi-világbajnokság emléke, amelynek helyszíni nyomon követésére anno alig néhányadmagammal merészkedtem. A sportághoz fényévekkel többet és alaposabban értő kollégák azóta is szórják a hamut a fejükre, valahányszor – és valamiért nem ritkán – szóba kerül akkori kishitűségük. Merthogy, mint közismert, Kjúsú szigetén érte el a Vass Sándor-féle válogatott a szakág fennállásának egyik legnagyobb sikerét. De túl a felejthetetlen élményen, illetve a még magasabbra hágást megakadályozó mentális rövidzárlaton, máig ható tapasztalat volt szembesülni a sportághoz óvatos lelkesedéssel közelítő japán közönséggel, illetve a kézilabdázás ottani társadalmi percepciójával.

Persze szűk harminc év alatt sok minden történhet, Japánt akár kézilabda-világhatalommá is emelhette volna az azóta eltelt idő, hiszen fegyelem, lelkesedés, pénz és hasonló szokványosan szükséges dolgok bőven rendelkezésre álltak. Hogy mégsem így történt, azt elsősorban a világversenyek eredményei igazolják, bennem pedig mintegy visszaigazolják azon benyomásokat, amelyekkel azóta is sikereket aratok baráti beszélgetések során. Persze messziről jött ember azt mond, amit akar, a mai kommunikációs űrkorban azonban pillanatok alatt lebukhat, ha mondandója nem felel meg a valóságnak, illetve tapasztalatait nem igazolja vissza a kegyes-könyörtelen idő.

A japán kézilabdázás „micimackós” környezetének bennem élő emléke egy sajtótájékoztatóból eredeztethető. A már említett világbajnokság nyolcaddöntőjében játszott francia–japán mérkőzés után – az eredmény 22–21 a franciáknak – Daniel Constantini, az európai válogatott szövetségi kapitánya igyekezett minél kedvezőbb színben feltüntetni meglehetősen visszafogott teljesítményt nyújtó csapatát. A japánok valóban alaposan megszorongatták a végül a bronzmeccsig jutó, a dobogó legalsó fokáról épp bennünket letaszító franciákat, Constantini pedig a japán teljesítmény dicséretének gyakorlatát választotta, hogy minél kevesebbet kelljen beszélnie csapata kínos produkciójáról. Hosszasan értekezett a japánok gyorsaságáról, kiszámíthatatlan támadásszövéséről, remek lábmunkájáról, a kiemelkedő kapusteljesítményről, csupa olyan megállapítás, amelyek nyomokban valóságelemeket is tartalmaztak. Csak a franciák borzalmas játékáról nem akart szó esni, úgyhogy még az amúgy roppant rámenős francia kollégák is feladták a faggatózást.

Amit viszont elmondott, azt meghallgathattuk a japán tolmács előadásában is, a fordítás hemzsegett az angolból átvett szakkifejezésektől, úgymint handabólú, golakíperú és hasonlók. Nem tudom, ki hogyan volt vele, engem azonban nem hagyott nyugton a kérdés: a japán nyelvben vajon miért nincsenek meg a szükséges megfelelő szakmai kifejezések? A dolog ugyanis korántsem tűnt a globális anglomániába belesimuló gyakorlatnak, arról nem is beszélve, hogy a kézilabda „anyanyelve”, ugyebár, nem az angol. Japán utam során amúgy is a szerencse kegyeltje voltam, szállásszerző házigazdám, frissen szerzett barátom, Tacsibana szan nagykanállal adagolt Japán-gyorstalpalója révén ugyanis sokkal többet és pörgősebben megérthettem a szigetországból, mint az átlag odalátogató. Többek között megtanított enni, pontosabban helyes sorrendben használni a megszámlálhatatlan mártást és öntetet, amelyek megfelelő módon alkalmazva remek ízkombinációkat kölcsönöztek minden egyes, önmagában akár íztelennek is mondható szusifalatnak. De hasonlóan értékes útmutatást kaptam afelől is, miért nem szabad az amakuszai kirakat-igazgyöngytelepről vásárolni ajándékot az itthoniaknak.

Egyszóval kéznél volt az én Tacsibanám, az esti sör mellett gond nélkül felvethettem neki a kézilabdával kapcsolatos értetlenkedéseimet. Nem lepődött meg, hanem hosszas, történelmi tartalmú előadásba fogott, amelynek során jelentős mértékben tisztulni kezdett a kép. A kapusra például azért használják a golakíperú kifejezést, mert amúgy a szamurájok koráig visszamenő szerteágazó magyarázatra lenne szükség, míg körvonalazódik a várkaput védő hős feladatköre. Aki természetesen nemcsak a fizikai behatolás puszta megakadályozását kívánja megvalósítani, munkája a közösség védelmének mélyen spirituális-etikai vonzatait is tartalmazza. A handabolú szó pedig egy másik, hasonló értelemben honvédő célzatú mozgássor japán megfelelőjét hagyja meg a saját hagyományaira roppant büszke japánoknak kizárólagos használatra.

Nos, nagyjából ezekkel az értelmezésekkel párhuzamosan döntöttem el magamban, hogy Japán soha, de belátható időn belül biztosan nem fogja igazán veszélyeztetni a kézilabdázás nagyjait. Ami azóta összességében be is igazolódott, benne a 19-ből 19 magyar győzelmet tartalmazó közvetlen női mérleggel. Meggyőződésemet az is erősítette, hogy mindeközben Kjúsú szigetét tartják Japán egyik fontos kapujának, Tacsibana szerint ezen a szárazföldi Ázsiához legközelebb eső szigeten át szivárgott az országba minden, ami kulturálisan korszerű és haladó. Talán a kézilabdázás is, bár ezt nem tanúsítják hitelt érdemlő adatok. Az offenzíva mindenesetre nem lehetett nagyon erős, legalábbis világléptékkel mérve nem, még ha térségi szinten Japán fontos országnak számít is. Az utóbbi néhány évben az Ázsia-bajnokság második fokozatát bérelték ki, ez jogosította fel őket a debreceni selejtezőtornán való részvételre is. Világbajnokságon azonban 2019-et leszámítva már-már kinyomozhatatlanul régen nem végeztek az első tízben.

Házigazdának viszont elsőrangúak. Az 1997-es világbajnokság egyik szünnapján elvittek bennünket kirándulni a Kumamotótól nem messze fekvő Aszóhoz, Japán legnagyobb működő vulkánjához. A 120 kilométer kerületű kaldera központjában elhelyezkedő Naka-csúcs kráterei nemcsak az úti brosúrák szerint tartoznak a legkedveltebb turistalátványosságok közé, ottjártunkkor is rengetegen tolongtak a környéken. Mi is lenézhettünk a mélybe, amely nyugtalanítóan fortyogott, rögtön meg is kérdeztem az idegenvezetőnket, hány évenként szokott kitörni a vulkán. Három-négy évenként, hangzott a készséges válasz. Mire én: és mikor tört ki legutóbb? A válasz: mindjárt öt éve. Mi tagadás, ezek után kissé idegesen válaszolgattam az egyik tévétársaság riporterének a világbajnokság fogadtatására, a japán vendégszeretetre vonatkozó kérdéseire.

Néhány nap múlva induló anyagként láttam viszont a tévéhíradóban az előző éjszaka során kitörő vulkánt. Tacsibana szant természetesen megkérdeztem, van-e a vulkánkitörésre valami kézilabdás akcióra is vonatkoztatható rövid történelmi magyarázata. Mondjuk, a lerohanásra. Nem volt, de humora annál inkább: mosolygott a felvetésemen.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!