Jöjjön a hölgyválasz! – Bobory Balázs publicisztikája

Tatabányáról Debrecen felé fordul a figyelmünk. Kellett ehhez néhány hét, nem is baj talán, hogy az eufóriából visszacsöppenünk a valóságba, és mérsékelt optimizmussal, a földtől nem elrugaszkodott reménykedéssel, bizakodással várjuk a magyar női kézilabda-válogatott csütörtökön kezdődő olimpiai selejtezőtornáját.

A fiúk megcselekedték, amit megkövetelt a haza, március közepén forradalmi hevülettel vették az akadályt a bányászvárosban, pedig nagyon nehéz feladatuk volt, a hazai rendezés okozta nyomás mellett legalább két olyan ellenféllel kellett megküzdeniük, amely mindig versenyképes velünk, sőt, az utóbbi években rendszeresen borsot is tört az orrunk alá. Éppen ezért voltak felemelők a tatabányai napok, mert a csarnokban uralkodó hangulat mellett láttuk, hogy magyar csapat is képes megbirkózni a teherrel, nem roppan össze, ha egy meccsen belül gyengébb periódus következik, nem remeg meg a kéz a sorsdöntő ziccernél és hetesnél, és hogy a kor csak egy adat, nem törvényszerűen párosul tudással és rutinnal, ugyanakkor az ifjoncok is lehetnek annyira dörzsöltek és bátrak, hogy képesek dönteni a legfontosabb pillanatokban.
Láttunk sok hőst a pályán, külföldön született, de magyar szívű hadvezért, aki ismeri ennek a népnek a lelkületét, és tudott hatni a játékosokra, s az eredmény nem is maradhatott el: a magyar férfi kézilabda-válogatott tizenkét esztendő után ott lesz az olimpián.

Csütörtöktől a hölgyek következnek, most rajtuk a sor.

Női együttesünk három éve Tokióban megküzdhetett riválisaival, a játékok emléke sokakban élénken él még, az ott megszerzett hetedik hellyel tulajdonképpen elégedettek is lehettünk. A japán fővárosba is selejtezőn keresztül vezetett az út, és a győri kvalifikációs tornán az akkor Elek Gábor vezette csapat hasonló erényeket vonultatott fel, mint nemrég a férfiak, a kvartettben már két forduló után biztossá tette a kijutását, a szerbek elleni, sorsdöntőnek kikiáltott meccset például nyolc góllal nyerte meg, így az oroszok elleni zárás lényegében gálameccsé szelídült, s a vereség is belefért.

Nem biztos, hogy nem érdemes néhány jelenetet visszanézni azokból az összecsapásokból, de talán még a fiúk találkozóit, illetve a tatabányai hangulatot is fel lehetne idézni ráhangolásként Debrecenben, hátha még harapósabbak lesznek Golovin Vlagyimir tanítványai az érzelmektől túlfűtött jelenetek láttán.

Lelki többletre, hangulatfokozóra, extra motivációra amúgy is szükség lesz, mert azt azért látjuk, hogy a jelenlegi együttes nem tud állandóan olyan magas szinten játszani, hogy egyértelmű favoritként jusson ki az olimpiára, muszáj lesz minden alkalmat, lehetőséget megragadni ahhoz, hogy olyan állapotban léphessen pályára az előtte álló három meccsen, amelynek köszönhetően vasárnap este hasonló örömünnep kezdődhet a cívisvárosban, amilyen Tatabányán volt.

Talán nem lenne szabad leírni, de tény, hogy papíron a női válogatottnak valamivel könnyebb útja lehet Párizsba, mint a fiúknak volt, mert amíg Bánhidi Bencééknek Norvégia és Portugália is rágós falatnak ígérkezett, a lányainknál a svédek tűnnek erősebbnek, Japán és Nagy-Britannia az esélylatolgatás szerint mögöttünk van a sorban. Azt se felejtsük azonban, hogy amíg a férfiaknál az elmúlt években egyértelmű fejlődést lehetett tapasztalni, a hölgyek minden arcukat megmutatták a világversenyeken, és a közöttük lévő tétmérkőzéseken, napokon belül is képesek voltak a hullámvölgyből kilábalni, hogy aztán a lehető legjobb előjelek után gyorsan visszazuhanjanak. Ez a hullámzás Debrecenben nem fér bele. A folyamatos jó teljesítmény azon múlik, mennyire jó versenyzőtípusok vannak a csapatban, olyanok, akik képesek lélekben is erősek maradni, akik mernek vállalkozni, és a bajban is jó döntéseket hoznak, vezérré válnak, maguk mögé sorakoztatva a gyengélkedőket.

Ha Golovin Vlagyimirnak valamiért fájhat a feje, az talán ez. Még három éve is voltak olyan egyéniségek a női válogatottban, akik már a megjelenésükkel, szerepvállalásukkal azt sugározták, nyugi, lányok, megoldjuk. Szöllősi-Zácsik Szandra gólokat lőtt, Szucsánszki Zita részfeladatok megoldásával is vezényelt, Tomori Zsuzsanna pedig szikla volt a védekezésben.

Ezek a feladatok most másra hárulnak, és azoknak, akik főszereplővé léphetnek elő, lassan tényleg meg kell barátkozniuk a rivaldafénnyel, a felelősséggel, azzal a tudattal, hogy javarészt rajtuk múlik az eredményesség.

Ha jól megnézzük, természetesen vannak erre alkalmas embereink. Klujber Katrin a klubjában szinte mindig a BL-gólkirályságért harcol, Vámos Petra a Debrecent cipeli a hátán, a széleken tényleg a legmagasabb polcról érkező játékosok szerepelnek, a kapuban pedig Böde-Bíró Blanka vagy Janurik Kinga képes felejthetetlen produkcióra. Most már a válogatottban is jó lenne látni ezeket az erényeket, ez az a közösség, amelyben nem várható egy távolról érkező, más kultúrában szocializálódott társ segítsége, minden a mi lányainkon múlik, rajtuk, akik a mi utánpótlás-nevelő rendszerünk „termékei”, akik tiniként még világklasszisjelöltek voltak, de még nem tudták befutni azt a pályát, amelyet jósoltak nekik. Ezt az áttörést kellene most látni, olyan önbizalommal teli, magyaros virtussal megfűszerezett kézilabdázást, amely az olimpiáig repíti a mieinket.

Az elmúlt hét norvégok, illetve osztrákok elleni mérkőzésén is láttunk jót és rosszat, voltak pillanatok, amikor elkezdtünk aggódni, aztán meg elhittük, hogy reális az esély Debrecenben – persze józan szakmai érvek alapján nehéz megmondani, mivel nőhetünk a többiek fölé. Ezért írom azt, ha másban nem is, koncentráltságban, akaratban, lelkesedésben, harci kedvben senki sem lehet jobb nálunk, s a hazai környezetnek megint segítőnek, nem nyomasztónak és tehernek kell lennie a magyar női kézilabda-válogatott számára – talán sohasem visszatérő lehetőség, hogy mindkét csapatunk itthon vívhatta, vívhatja ki az olimpiai szereplés jogát.

És persze állandó vágyunk, hogy a magyar női kézilabdázás visszaküzdje magát abba a pozícióba, amelyet tíz vagy inkább húsz éve elfoglalt, szeretnénk újra világklasszis, érmekért küzdő honfitársakat látni a pályán. Talán ehhez még idő kell, de a mostaniaknak megkérdőjelezhetetlen a szerepük abban, mikor sikerülhet elérni. Nem kell ecsetelni, mennyit jelentene a sportágnak, ha a férfi mellett és női nemzeti csapatunk is ott lenne a francia fővárosban, a kivételezettek elitklubjában léphetne fel és mutathatná meg magát, s derekas szerepléssel még inkább a kézilabdára irányítaná a reflektorfényt, a fiatalok megnyerésének lehetőségéről nem is beszélve. Ez a vezetőknek is nagy segítséget jelentene, könnyebb lenne megtalálni és javítani a hibákat, amelyekből azért jócskán van az utánpótlás-képzésben, és még hatékonyabbá lehetne tenni a nevelőmunkát, hogy a világ élvonalával ne csak juniorkorig legyünk versenyképesek.

Ennek megbeszélésére persze nem most van itt az idő, most csak egy feladat létezik a női válogatottnak: kiharcolni az olimpiai részvételt.

Csütörtöktől Debrecenben pokoli lesz a hangulat, ezt az ellenfelek is érzik majd, láttunk már másik sportágban másik női magyar csapatot hazai környezetben megijedni a nagy lehetőségtől és leblokkolni, most ez nem fordulhat elő. A higgadtságnak szenvedéllyel és fegyelmezettséggel kell párosulnia, és ha ez így lesz, jöhet kézilabdázóinknak a lehető legnagyobb élmény, egyben kihívás: Párizs.

De jó lenne, ha már ott tartanánk!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!