Szólás, szabadság – Moncz Attila publicisztikája

A labdarúgás elüzletesedésére jellemző, hogy a 2000-es Európa-bajnokság és az idei kontinenstorna bevétele között több mint tízszeres a különbség. A belga–holland közös rendezésű torna „végösszege” 229.9 millió euró volt, az idei, németországi viadal a tervek szerint 2.409 milliárd eurós bevétellel zár. Nyilván lehetne más Eb-ket is összevetni (1992 és 2024 között például 59-szeres az eltérés!), de a személyes tapasztalatok miatt szándékosan ezt a kettőt „vettem elő”. Németalföldön tudósítóként voltam ott, az idein egy mérkőzés erejéig szurkolóként leszek jelen. A baj csak az, hogy ezen két és fél évtized alatt nem csupán az én státuszomban állt be változás (és ez a kedves olvasó szempontjából édes mindegy is), hanem a futballisták és az őket körülvevő szervezetek világában is. A korábban „földi halandók” által is megközelíthető játékosokból mára, nem utolsósorban az imént említett gazdasági folyamatok miatt, leginkább csak távolról látható szuperhősök lettek. Nem feltétlenül kizárólag szabad akaratukból – még ha ez egy jelentős részükben benne is van.

Csak ha valamiből ekkora üzlet lesz, mint a minőségi labdarúgás, azt muszáj keretek közé szorítani, de legalábbis olyanná tenni, hogy még nagyobb legyen iránta az érdeklődés, illetve még jobban meg lehessen ünnepelni, ha arról lehet valamiféle exkluzívat közölni. A 2000-es Eb-n Kormanik Zsolt kollégámmal még szinte mindenhova bebocsátást nyertünk, és csak a saját balfékségem miatt nem jutottunk be mindketten minden meccsre (a Belgium–Svédország nyitó mérkőzés előtt még nem hallottam a várólistáról, így nem is iratkoztam fel rá, aztán a sajtóközpontbeli tévézés közben tudtam meg, hogy van egy mindig kinyíló kiskapu), a kedvenc emlékem azonban 2008-ból való. Akkor az egyik holland találkozó után Arjen Robben és néhány holland kolléga egy korlátnak támaszkodva erős fél órán keresztül szakmai (!) eszmecserét folytatott arról, mit hogyan lehetett volna másképp csinálni. Passzok hosszáról, helyezkedésről, letámadásról ment a „duma”, érezhető volt, hogy a Real Madrid sztárja partnernek tekinti a sajtó képviselőit, és ennek megfelelően társalgott velük.

Ma körülbelül ölni kell azért, hogy valaki egy Robben-kaliberű sztárral a 2008-as időmennyiség tizedében szót váltson egy-egy mérkőzés után. Már ha egyáltalán eljut odáig, hogy bebocsátást nyer az ilyen beszélgetések paradicsomába, a mixed zone-ba, de ha úgy jobban tetszik, a vegyes interjúzónába. Ahova már két évtizeddel ezelőtt sem vörös szőnyegen járt be az ember, de akkoriban azért még nem piros betűs ünnep volt, ha az egyszeri újságíró jegyet kapott oda. Nincs rá bizonyítékom, de fogadásom van, hogy a Németországban akkreditált újságíróként dolgozó kollégák egy része csak hírből ismeri majd a stadion ezen részét. Nem feltétlenül azért, mert munkáról is csak hasonló forrásból hallott – még ha ennek a lehetőségét ne is zárjuk ki teljesen. (Tudom, miről beszélek, akad, akinek így egyszerűbb és olcsóbb belépőhöz jutnia, mint a jegypénztáron keresztül.) 

Persze azt is mondhatjuk, ez csak egy természetes folyamat része, hiszen a mulatóban is az a szabály, hogy aki fizet, az rendeli a muzsikát. Márpedig a futballért mint csúcstermékért a televíziós társaságok fizetik a legtöbbet, így az ő igényeik nagyjából az „Igenis, értettem, hozom!” kategóriába tartoznak. Amíg a „táplálkozási lánc” tetején nem az kérdés, kapnak-e interjúalanyt a riporterek, hanem az, mennyit, egyre lejjebb haladva, eljutva mondjuk az újságírókig, már az a felvetés kerül elő, hogy lesz-e kedve még megállni ott valakinek az addigra már több helyen, többféleképpen vegzált labdarúgók közül. Mert ott már nincs olyan jellegű kötelezettség, hogy meg kell állni, ott már a kapcsolatokon, a szimpátián, esetleg a meccs kimenetelén is múlik egy-egy beszélgetés létrejötte.

Csak ugye helyettük már a teljesítményük, valamint a köréjük felépített világ is „beszél”, így nekik, gondolhatják, nem feltétlenül van szükségük plusz megszólalási lehetőségre. Holott, ha komolyan vesszük például a sportolók példaképszerepét, ezt érdemes átgondolni. Akár többször is.

Ez csak annak kapcsán jutott eszembe, hogy a mögöttünk hagyott hétvégén ebből a szempontból álomvilágba csöppentem. Természetesen a kézilabda és a labdarúgás gazdasági miliője összehasonlíthatatlan, de alighanem ebből is fakad, hogy előbbi sportág szupersztárjai megközelíthetők, sőt, szóra bírhatók. A férfi Bajnokok Ligája final fourját megelőző pénteki media callra mind a négy csapat (Aalborg, Barcelona, Magdeburg, Kiel) öt-öt képviselőt delegált, benne természetesen a legnagyobb sztárokkal, így Dika Memmel, Mikkel Hansennel, Niklas Landinnal vagy Gisli Kristjánssonnal. Minden csapat fél órát volt a porondon, és bár ezúttal a Veszprém lemaradása miatt a magyar stáb legalább egy polccal lejjebbről startolhatott, ezt a munkánk során nem éreztük. A legnagyobb fakszni annyiban merült ki, hogy a játékosok közül senki sem tett eleget azon felvetésünknek, hogy a magyar legyen az interjú hivatalos nyelve. Mondjuk úgy nehéz is lett volna, ha a megjelentek közül csak Szilágyi Viktor, a Kiel sportigazgatója beszélt velünk egy nyelvet.  

Csakhogy a hozzáállás a hétvége további részében sem változott – eredménytől függetlenül. Igaz, Domagoj Duvnjak és Patrick Wiencek emelt kicsit a téten azzal, hogy csak németül vállalta a beszélgetést, de azért ezen a Barcelonától kapott 12 gólos zakó tükrében nagyon nincs mit csodálkozni. Ki akar még angolul is kínlódni, miután addigra arccal már beleállt a padlóba… De említhetném Hampus Wanne példáját is, a barcelonai szélsőt a döntő utáni ünneplésből sikerült „kicsempészni” néhány gondolat erejéig (nem, az esetleges szegedi szerződéséről így sem volt hajlandó beszélni!), úgy, hogy az EHF alkalmazottai helyett addigra már mi lavíroztunk a játéktéren. És még mielőtt bárki azt mondaná, a honi jogtulajdonosnak könnyű, az ominózus Barcelona–Kiel lefújása után fél órával Duvnjak az interjúfolyosón is állta a kérdéseket. Ő is, de alighanem a társai is tisztában voltak, vannak azzal, a sportágnak szüksége van az ilyenkor elejtett, de nem morzsaként odadobott mondatokra. Ebből lehet építkezni, nem csupán a médiavilágot, de például a jövőt illetően is. Mert azt például nem tudhatjuk, kiben milyen folyamatokat indít el, hogy Niklas Landin és Emil Nielsen is agyhártyagyulladást túlélve lett világsztár kapus vagy hogy Sergey Hernández oroszként született, de spanyol szülők adoptált gyermekeként lett remek játékos? Szükség van a mesébe illő történetekre, méghozzá a hétköznapi hősök interpretálásában, hogy a lehető legtöbben elhiggyék, ők mi is lehetünk.

Meggyőződésem, hogy például a darts is részben ennek köszönheti példátlanul gyors felemelkedését. Persze az egyszerű szabályokat és az eseményeket övező hangulatot sem szabad felejteni, de azért könnyebb egy sportág befogadása, ha a színpadon lévő, adott esetben pocakos, szemüveges, tetovált, kopasz vagy tarajos hajú úriemberben valaki magára ismer. Hogy igen, ő én is lehetSek, így aztán azonnal ő az én hősöm. 

Nem tudom megmondani, hogy a labdarúgás világa valaha visszatér-e még erre a szintre. Az elmúlt évtizedben egyre erősebb volt a felfelé menő spirál, ezzel együtt egyre nőtt a távolság a sportolók és az igazi szurkolók között. Viszont még semmilyen gazdasági csoda sem tartott örökké, és csak remélni tudom, hogy a „landoláskor” is ott lesznek azok, akikért alapvetően ez az egész üzem működik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!