Életelixír – Thury Gábor publicisztikája

Noha még csak szándék van, döntés nincs, én úgy készülök, hogy 2021-ben Magyarországon rendezik a férfi kosárlabda Európa-bajnokság egyik csoportjának mérkőzéseit. A sportág honi szövetsége január 15-i döntése értelmében szándéknyilatkozatban jelezte a nemzetközi szövetségnek (FIBA), hogy megrendezné a két év múlva esedékes kontinensbajnokságot. Bár a FIBA csak ezt követően küldi el a pályázati feltételeket, a hazai szövetség nem látja akadályát, hogy a jelenleg divatos szisztémában – több ország ad helyszínt az Eb csoportmérkőzéseinek – szerepet vállaljon a rendezésben, amelynek szükséges feltétele a kormánygarancia.

Hatvanhat év után láthatnánk ismét Magyarországon férfi Eb-meccseket – feltehetően a Papp László Budapest Sportarénában. Azon tűnődtem, mit nem adtam volna, ha fiatalon megadatik, hogy nálunk legyen a férfi Eb! (Ne feledjük: női Európa-bajnokságot öt alkalommal is rendezett hazánk.) A hatvanas évek közepén kerültem szorosabb kapcsolatba a sportággal, nem testméreteim, hanem a labda szeretete indokolta a vonzódást. Némi szerencsém is volt, mert testnevelő tanár édesanyám ismerte Jóna Ernőt, a hatvanas évek elején a női válogatottat irányító szövetségi kapitányt, a szakember szeme megláthatott valamit – vagy jó pedagógus volt –, mert nem mondta, hogy alacsony termetem miatt inkább más sportággal próbálkozzak. Jóna segített abban is, hogy eljussak az 1965-ös budapesti universiade egy-két kosárlabda-mérkőzésére a Kisstadionba. Nekem már az is újdonság volt, hogyan lehet a télen hokipályából nyárra parkettás kosárlabdapályát építeni – ugyanis életemben először a Kisstadionban jégkorongmérkőzésen voltam. A Kuba elleni találkozóra emlékszem halványan meg a rengeteg nézőre, a futballmérkőzéseket leszámítva csak egy-egy FTC–Ú. Dózsa jéghokimeccsen láttam azt megelőzően annyi embert. Bronzérmesek lettünk, akkor ismertem meg Banna Valér és néhány MAFC-játékos, Pólik György, Kangyal Tibor, Prieszol József, Korányi László nevét. Tízévesen persze az universiade szó kiejtése is nehezemre esett, de kicsit később azt is megtudtam, hogy a műegyetemista sportolók civil életének alakításában jelentős szerepet játszott, hogy mérnöki diplomát szereztek.

A lényeg, hogy megcsapott a kosárlabda „szele”. Akkoriban nem úgy volt, mint manapság, hogy elég bekapcsolni a televíziót, és házhoz jönnek az NBA sztárjai. A legmenőbbek, LeBron James, James Harden, Russell Westbrook vagy Stephen Curry karrierje itthonról is nyomon követhető, de próbálta volna meg valaki fél évszázaddal ezelőtt Magyarországról figyelemmel kísérni a naprakész statisztikákat. Csak a szűk szakmabeliek tudtak Bill Russellről vagy Oscar Robertsonról és úgy általában az amerikai profi ligáról. Már csak azért sem rendelkeztünk információkkal, mert a sport hivatásszerű űzése nem illett bele a szocialista emberről kialakított képbe, így aztán a vasfüggöny mögül csak a bennfentesek tudtak kikukucskálni... Már javában kosárlabdáztam, amikor a hatvanas évek második felében sportfilmfesztivált rendeztek az egykori Lenin körút és a Dohány utca sarkán lévő Híradó moziban, a Hungária, jelenleg New York kávéházzal átellenben. Profi kosarasokról készült filmet is vetítettek, The Final Game, szabad fordításban A mindent eldöntő mérkőzés volt a címe. Csak néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy a film magyarországi bemutatásában igen nagy szerepe volt a paksi kosárlabdázás fejlődésében elévülhetetlen érdemeket szerző Juhász Sándornak, aki évekig az Atomerőmű SE ügyvezetője is volt. Tátott szájjal néztem az első sorból, hogy a sportág két halhatatlanja, az NBA All Star-csapatba egyaránt 12 alkalommal beválasztott Bill Russell és Oscar Robertson csapata, a Boston Celtics, illetve a Cincinnati Royals a valóban mindent eldöntő ötödik mérkőzésen miként feszül egymásnak. Azt akkor még nem tudtam, hogy az NBA 1966-os Keleti főcsoportdöntőjét örökítették meg a filmkockák. Már attól is ledöbbentem, hogy színes volt a film, s a kimerevített filmkockákon úgy elemezték a játékszituációkat, mint napjaink bármelyik tévéstúdiójában. Nemcsak a két zseniális kosaras játéka volt lenyűgöző, hanem a résztvevők szerelése is, úgy tűnt, mintha selyemből lett volna, a cipő, amelyben pályára léptek, magas szárú vászon All Star-csuka volt, a boka belső részénél a márkavédjeggyel, az ötágú csillaggal. Manapság természetes, hogy a Converse terméke minden valamirevaló sportáruház kínálatának része, de akkoriban Magyarországon nemhogy kapni, látni se nagyon lehetett. Nekem óriási szerencsém volt, keresztanyám hozott egy párat Amerikából, kint látta, hogy minden gyerek abban jár, gyorsan vett nekem is. Fogalmam sem volt, hogy mekkora kincshez jutottam, amikor egyszer egy testnevelésórára felvettem, tanárom, Szakkay Tamás, aki nem mellesleg a fővárosi tanács égisze alatt működő egyesületben, az NB I-es VTSK-ban kosarazott, kiszúrta, rögtön szólt, hogy csak teremben játsszak benne, aszfalton ne koptassam. Meg is fogadtam a tanácsát, nem is ment tönkre, csak éppen hamar kinőttem... A filmet látva azt hittem, eljött Amerika, és majd több hasonló alkotást is láthatok, de azt leszámítva, hogy egy-egy klub nagy ritkán hozzájuthatott alig élvezhető mérkőzésfelvételekhez, nemhogy a Kánaán nem jött el, de Amerika se nagyon... A szuper 8-as vetítőgép berregése és az ide-oda ugráló képkockák jobbára élvezhetetlenné tették a felvételeket.

Noha a fentiek cirka fél évszázados történetek, az 1955-ös, az eddigi egyetlen magyar rendezésű férfi Eb-ről, a megszerzett aranyéremről én is csak a krónikákból értesültem. Ám nem elsősorban a korabeli újságcikkek jelentették a tájékozódás pilléreit, hanem Gyímesi János Ti, 55-ösök című könyve, amely az Eb-siker 50. évfordulójára jelent meg 2005-ben. A szerző édesapja, Gyimesi János a sportág hazai fellendülésében elvitathatatlan szerepet vállalt, de az idősebbeknek fia neve sem ismeretlen: a Bp. Spartacus női csapatával 1975-ben, az MTK-val 1989-ben bajnoki aranyérmet nyert, az 1991-es Eb-n a szövetségi kapitány Pálinkás József munkáját segítette a bronzérmes női válogatottnál. A 76 éves szakember aktív időszakában édesapjához hasonlóan a sportág megszállottja volt, számos könyv szerzője, szerkesztője. Az Eb-győzelem jubileumára megjelenő kiadvány nem csupán a kontinensbajnokságon történteket és a magyar résztvevők játékosmúltját eleveníti fel, hanem a sportág magyarországi kialakulásának és fejlődésének stációit is, továbbá bepillanthatunk egykori Eb-hőseink civil életébe is. A 2021-es Eb-rendezés reményében ismét kézbe vett könyv előszavának néhány bekezdése akár napjainkban is aktuális. „Tisztelgünk az élők és a holtak előtt, szeretnénk megmutatni a jelen és talán a jövő kosarasainak is a kezdeteket, az éltető hagyományokat, amelyekben mai kosárlabda-kultúránk gyökerezik.” Gyímesi kiemeli, az ő generációjának kötelessége, hogy „felszítsa az emlékezés lángjait”.

Az 1955-ös Eb óta válogatottunk háromszor jutott ki a kontinensbajnokságra, az 1969-es olaszországi, az 1999-es franciaországi és a legutóbbi, 2017-es tornára. Egy esetleges hazai rendezésű Eb-n sem biztos, hogy több esélyünk lenne a továbblépésre a csoportból (rendezőként nem kellene selejtezőt játszanunk), mint két évvel ezelőtt (az isztambuli nyolcaddöntőben a későbbi ezüstérmes Szerbiától kaptunk ki), de egy hazai rendezésű világverseny óriási energiákat mozgósítana. Azt említeni sem kell, hogy mekkora motivációt jelentene a jelen kosarasainak és az eljövendő generációknak.

Nem mellékesen életelixírnek sem lenne rossz: még az ilyen öreg „szakik” is visszafiatalodnának, mint én.