Hajszál – Malonyai Péter publicisztikája

Huszonegy másodperc volt hátra a britek elleni meccsből, amikor Határ Bernadett labdát szerzett a palánkunk alatt, majd a másik oldalon kihagyta a ziccert. Ha bedobja, feltehetően nyerünk, ám jött két büntető a túloldalon, s nem jutottunk be a négy közé a női kosárlabda Európa-bajnokságon.

Egy hajszálon múlott – tartják azóta is sokan, pedig…

De erről majd később. Inkább azzal folytatom, hogy mindenkinek vannak emlékei arról, amikor nüanszokon múlott a kiemelkedő diadal. Hogy magyar szokás-e, nem tudom, de többnyire az marad meg az emlékezetben, amikor nem sikerült.

Például Güttler Károlynak a szöuli olimpián, 1988-ban a 100 méteres mellúszás döntőjében. „Csúszni kellett. Moorhouse volt a szerencsésebb. Nem látszott, hogy a víz alatt ki érte el előbb a falat. Az óra, a villanyeredményjelző tábla ilyenkor a legfontosabb. Moorhouse, Güttler és mindenki más azt nézte. A brit nyert. 1:02.04 az ideje. Károlyé 1:02.05” – így a Népsport tudósítása. Egy századmásodpercen múlott – alighanem ez a legemlékezetesebb hajszáltörténet mifelénk, minden bizonnyal a már-már kóros „csak ezüst” szemléletünk miatt. Mielőtt továbbmennék, gyorsan rögzítem, hogy a legegészségesebben Güttler gondolkozik az ezüstjéről: „Nem úgy gondolok rá, hogy mit veszítettem, hanem úgy, hogy mit nyertem.” Emlékszem, már ott, Szöulban is a pozitívumokat kereste, nem mondom, hogy nem bosszantotta az egy század, ám nem tört össze tőle. A tudósítás még hozzáteszi, hogy: „Egy századmásodperc. Rögtönzött számítás szerint 100 mellen ez 16 milliméter, azaz 1.6 centiméter. Ennyivel kapott ki a szenzációsan versenyző Güttler Károly a brit Adrian Moorhouse-tól. Talán, ha kicsit jobban elkapja a rajtot, vagy ha nincs az a megfázás a múlt héten, esetleg kicsit hosszabb a körme.”

Hogy a több mint másfél centis köröm mennyire praktikus egy sportolónál, azt most hagyjuk, inkább maradjunk Szöulnál. Ahol – és erről szó sem esik – a mi javunkra is döntött egy századmásodperc. Száz háton ugyanis ennyivel előzte meg Egerszegi Krisztina (1:01.56) a keletnémet Cornelia Sirchet (1:01.57), s tört be a köztudatba. Meggyőződésem, hogy az ezüst kellett a 200 hát aranyához, lásd még önbizalom, természetesen a már akkor is vitathatatlan zsenialitása mellett. Edzője, Kiss László ugyanis a legjobb, sőt – mint mondta – a legeslegjobb esetben is legfeljebb a harmadik helyre várta őt. Azt pedig ne felejtsük el, hogy „Egér” akkor 14 esztendős volt, így az ezüst a lehető legalkalmasabb, a leglátványosabb, szó szerint kézzelfogható bizonyíték volt arra, hogy ne csak hallja, el is higgye, ahogy páratlan tehetségéről áradoztak.

Lehet, hogy túlgondolom Egerszegi ezüstjét, én így emlékszem rá, de megyek is tovább. Még mindig úszás, és olimpia. Gyurta Dániel aranya 200 mellen a londoni játékokon. Itt azért több volt a különbség a javára a brit Michael Jamiesont megelőzve, mint Moorhouse és Güttler között, ám a 15 század is oly csekély különbség, hogy – még rágondolni is rossz – lehetett volna fordítva is. Ráadásul ehhez a parányi különbséghez is világrekordot kellett úsznia, ez azért sokat elárul a csata hevességéről.

Persze mérhető sportágban, mint az idézett úszásban egyszerű a hajszálkeresés, csak rá kell nézni az órára. Mi azonban képesek vagyunk a csapatjátékoknál is rá, s még most sem a női kosarasok esetét folytatom. A futballt veszem elő, az 1966-os angliai világbajnokságot, amikor a negyeddöntőben 2:1-re kikaptunk a Szovjetuniótól. Tíz perccel a vége előtt „remek magyar támadás bontakozott ki. Káposzta, Albert, Bene volt a labda útja, végül Rákosihoz került, aki egyedül állt Jasin kapuja előtt – de három méternyire a kaputól nem találta el a labdát”. Szegény Rákosi Gyula, mindmáig felemlegetik neki a kihagyott ziccert, most hagyjuk, hogy az örökzöld hiedelem („Nem győzhetünk a Szovjetunió ellen”) is visszatérő magyarázat, a lényeg, hogy nem sikerült. És a közvélekedés szerint Rákosin múlott.

Itt is van ellenpélda. A Videotoné 1985-ben, amikor a csapat az itthoni 3–1 után Szarajevóban kiesésre állt a Zseljeznicsar ellen, lévén 0–2 az eredmény, ám „a 88. percben góllá értek a fehérvári támadások: Disztl L. a hazai kaputól 20 méterre a balösszekötő helyéről a felfutó Csuhay elé játszott, s a védő 8 méterről, a jobbösszekötő posztjáról úgy lőtt a hálóba, hogy a labda Skrba kezéről vágódott a kapufa tövénél a bal sarokba”. A vége 1–2, de döntős lett a Vidi.

A sor még folytatható, ám badarság azt hinni, hogy csupán a sors, a szerencse, ne adj' Isten kudarc esetén oly szívesen emlegetett „magyar átok” döntött a kiélezett szituációkban.

Semmi sincs előzmény nélkül – a sportban különösen.

Visszafelé haladva, a Videoton esetében biztos számított, hogy korábban nem akármilyen csapatokat búcsúztattak (Dukla Praha, Paris Saint-Germain, Partizan, Manchester United), ami azért hozzájárulhatott, hogy – idézve a tudósítást – „ezen a mérkőzésen is a semmiből, teljesen vertnek látszó helyzetből tudtak önmaguk fölé nőni”. És azt se felejtsük, hogy éppen a Zseljeznicsar ellen az itthoni meccsen a 83. percben szerezte a fehérvári csapat a harmadik gólt, ha ez szerencse, akkor forgandó.

Ami az 1966-os szovjet–magyart illeti, a történtekhez, a vereséghez az is hozzájárult, hogy mindkét gólt kapushibából kaptuk, s Rákosi mellett Albert Flórián, Bene Ferenc, Farkas János és Mészöly Kálmán is lőhetett volna gólt, de kétségtelen, Rákosié volt a legnagyobb ziccer.

Gyurta Dániel aranyérménél, a 15 századmásodpercnyi előnynél döntő volt a személyisége, ahogy a győzelem után írtuk, „egyáltalán nem izgatta, hogy az elmúlt hónapokban bizony mázsás terhet kapott a vállára azzal, hogy mindenki aranyérmet várt tőle. Ha megkérdezték, mire számít Londonban, rendszerint csak mosolygott. Ugyan tisztességgel válaszolt erre a kérdésre és a többire is, ám ő irányított, s nem ment be olyan utcába, amelyikbe nem akart”.

Egerszegi esetében a későbbiek ismeretében természetes, hogy felé billent a mérleg nyelve, Güttler pályafutása is példás, hiszen 1996-ban, az atlantai olimpián is ezüstérmes lett, nyert Európa-bajnokságot (1993), s van még két vb- és nyolc Eb-érme. Magyarán maradt a világ élvonalában. Bevallom, az ő esete az egyetlen, amelyik megingat abban, hogy nincsenek véletlenek, nem mindenki kegyeltje a sorsnak, hiszen egynél jóval több aranyat érdemelt volna – sportemberi léte alapján mindenképpen.

És akkor a női kosarasok. Náluk sem feltétlenül Határ ziccerbakiján múlott, hogy elmaradt a diadal. Mert miközben a 7. helyért megérdemelnek a lányok minden elismerést, a britek ellen csak volt 19 eladott labdájuk, s az első két meccs sikere után három vereség következett. Köztük a törököktől elszenvedett, a továbbjutás birtokában. Tudom, szakmai megalapozottsággal (játsszanak a fiatalok…) adták föl a meccset, pontosabban nem volt érdekes az eredmény. Elfogadom a kapitányi indokot (ő a főnök), ám egyet nem értek vele. Sohasem jó, ha nem muszáj nyerni, az addigi lendület mindenképpen megsínyli. Vízilabdás példáim vannak rá, például egy vb-középdöntő, amikor onnan „szívességből” magunkkal vittünk egy csapatot, aztán az elődöntőben nem jött vissza a korábbi ritmus, intenzitás, vereség lett a vége. Amiért csekély kárpótlás volt, hogy a bronzmeccsen visszakaptuk az ajándékot.

És az is idetartozik, hogy Határ kevesebb szerepet kap a klubjában annál, hogy 208 centis magasságának és 24 esztendejének megfelelő rutinnal álljon neki egy-egy sorsdöntő ziccernek. Hogy ennek oka abban rejlik, amit láttunk a britek elleni meccs végén, vagy azért láthattuk, mert a háttérbe szorul – nagy kérdés.

Igazi ziccer.