Edzéstechnológiai menedzser – Csinta Samu publicisztikája

A micisapkás – téli felkészülés idején bojtos sapkás – edző képét még a hajdani Ludas Matyiból ismerjük. Tréningruhába öltözve, nyakában síp és stopperóra lóg, háta mögött veretes játékosmúlttal, didaktikusabb esetekben két idős szurkoló képével a háttérben, akik a korlátnak támaszkodva nézik a tréninget, a szájukba adott képaláírás pedig valahogyan így szól: ha ezek a mai botlábúak (botkezűek, bénák, ízlés szerint váltogatható) látták volna őt fiatalkorában... Az ábrázolást már akkor is lefitymálónak éreztem, de a trendet erősítette, hogy bizony meglehetősen sok legendás edzői kiszólás keringett sportkörökben, amelyek inkább a „buta futballista” (kézilabdás, kosaras, hokis stb.) képet erősítette, mintsem a mesterségét jelentős szakmai tudást igénylő tevékenységként képviselő szakemberét.

A szimbolikusnak szánt képet bizonyára az is kétségessé tette a szememben, hogy ezzel párhuzamosan az újságírót állandóan rohanó figuraként láttam viszont ebben az ábrázolásvonulatban, nyakába akasztott fényképezőgép és mikrofon repült utána, kezében jegyzetfüzet és ceruza. Ezzel a látvánnyal újságírói álmokat dédelgető gyerekként cseppet sem tudtam azonosulni, persze ma már tudom, hogy a karikatúra a valóság domináns jellegzetességeit van hivatva ábrázolni erősen eltúlzó vonásokkal. Mi tagadás, sorainkban, a zsurnaliszták között ma is bőven vannak „ludasmatyis” figurák, mint ahogy az edzők között is sokan vannak, akik keveset értenek a körülöttük zajló jelenségekből, még inkább abból, hogy ami apáink idején működött, ma miért nem áll meg a lábán.

De nemcsak ezért foglalkoztat napokkal az esemény után is a gondolat, hogy a múlt héten Pécsett rendezett Új határok a sporttudományban és a gyakorlatban című nemzetközi kosárlabda-konferencia alapvetően kétféle szélsőséges reakciót válthatott ki. Az egyik a teljes letargia, annak az edzőnek a tanácstalansága, aki empirikus módszerekkel, különösebb utóképzés nélkül jutott el a szakma valamilyen szintű műveléséig, és aki szerint most kell abbahagyni az egészet, annyira fényévekkel jár előttünk a világ. A másik az újat mindig is kereső, de ilyen-olyan okokból nem vagy csak részben találóé, aki most felvillanyozódva kutatja a világhálón a pécsi előadások nyomait, folytat élénk levelezést a prezentációk megszerzése érdekében.

A rendezvény megálmodója és fő szervezője, Rátgéber László sohasem tartozott a „megdöntendő” rendszert belülről lassan erodáló személyiségek közé. Az újvidéki származású mestert – ma már a sport- és egészségtudományok habilitált doktora – huszonöt évvel ezelőtt a földhöz vágott zakók és felrúgott székek filozófusaként merészkedtem aposztrofálni, ami ugyan nem klasszikus értelemben vett tudományos fokozat, de az edzői munka érvényesítését szolgáló fontos tudás. Konkrétan a meccselésé, amely nem merül ki a megfelelő pillanatban eszközölt játékoscserében, hanem sokkoló hatásúnak szánt indulati robbanásokkal is igyekszik megfelelő irányba kilendíteni egy-egy mérkőzés érzelmi ingáját.

A pécsi konferencia fő rendezője, nyitó előadója számára kilenc bajnoki arany és egy Euroliga-győzelem után – hogy a közbeeső állomásokat most helyszűke miatt mellőzzük – ma már más dimenziót jelent a kosárlabdázás. De az általa képviselt szakma is, hiszen a kosárlabdaedző – ízlés szerint: labdarúgás, jégkorong, kézilabda, röplabda, úgy általában a csapatsportágak – ma már korántsem a teljesítménykényszer viharaival magányosan dacoló lovag. Bizonyos szint fölött egy teljes szakmai stáb irányítója, munkájuk eredményének szintetizálója, és – ami viszont változatlan – a felelősség viselője, szélsőséges esetben a „balhé” egyedüli elvivője.

Ebből kaphattunk ízelítőt a sportvilág néhány csúcsszemélyiségétől, akiket hallgatva bizony elszorult a szívünk: mivé lett kedvenc sportágunk... A szó korántsem rossz értelmében, persze. Nézőként ritkán jut eszünkbe, mekkora volumenű fizikai munka, hányféle elképesztő részletességű elemzésen alapuló étkezés, patikamérlegen kiporciózott pihenés-regenerálódás, mentális tréning és sok minden egyéb csúcsosodik egy hihetetlen zsákolásban vagy megmagyarázhatatlan módon „előkerülő” blokkolásban. Hogy érthetőbb legyek: a Detroit Pistons irányítói például annak alapján döntöttek repülőgép vásárlása mellett, hogy ily módon havi léptékű plusz pihenőidőt biztosíthattak a csapatnak.

Mert megtehették, vélem máris hallani, ami igaz, ugyanakkor fals érvelés. Ilyenkor az is jön persze, hogy nekünk erre sohasem lesz lehetőségünk. Ha maradunk kizárólag a repülőgépes hasonlatnál, nincs ellenérv, a körülmények összességét tekintve azonban vitatkozhatunk. Ma már ugyanis a magyar csapatok sem utaznak, laknak, étkeznek rosszabb körülmények között, mint nyugat-európai ellenfeleik. A különböző sportágakban még igencsak különböző színvonalon teljesítő akadémiai rendszerek egyik-másik központjában pedig – a pécsi Nemzeti Kosárlabda Akadémián egyértelműen – szinte minden együtt van ahhoz a körülményegyütteshez, amelytől lassan asztronautafelkészüléshez közelít egy nemzetközi szinten is versenyképes kosárlabdázó edzésmunkája. Innentől kezdve az emberi tényező, a tréner tudása és személyisége alakítja a különbséget.

Rátgéber szerint manapság a kosárlabdaedző munkaköri meghatározása már nem sima kosárlabdaedző, sokkal inkább az edzéstechnológiák menedzsere, amelyeket amúgy külön-külön, saját hatáskörben a másodedző, az erőnléti és a mentáltrénerek, a dietetikus, az alvás- és regeneráció-szakértő, a videoelemzők visznek. A konferencia egyik előadója, Ettore Messina korábbi négyszeres Euroliga-győztes szakember, az Olimpia Milano jelenlegi mestere érzékletes példával élt: az NBA-ben szereplő San Antonio Spursnél gyakorlatilag minden játékosra jut egy-egy orvos, dietetikus, masszőr vagy pszichológus. A mintát már a legtöbb euroligás élklub is átvette, hiszen az egyre feszítettebb tempónak, a sűrű versenynaptár követelményeinek csak a tudományos alapokra helyezett rehabilitációval és felmérésekkel lehet eleget tenni.

Hogy mennyi időn belül lesz a szellemi termékből pályán megtapsolt produktum, milyen mértékben lehet lerövidíteni a kockás füzettől a teljesítménydiagnosztikáig vezető utat – immár Rátgéber copyrightos metafora –, természetesen sok tényező függvénye, a főszerepet azonban megfellebbezhetetlenül az emberi minőség játssza. Miközben a konferencia egyik előadójával, Geno Auriemmával, az Egyesült Államok női válogatottjának korábbi kétszeres olimpiai és világbajnok edzőjével együtt bízunk abban, hogy a sportág, a játék alapjai, a kosárlabda változatlan marad. És izgatottan várjuk Messina jóslatának valóra válását, miszerint a következő években a hárompontos dobások terén várható a legnagyobb fejlődés a kosárlabdában. Egyrészt abban a tekintetben, hogy minden bizonnyal még távolabb kerül a gyűrűtől a bűvös félkör, másrészt valamennyi játékostól szinte kötelező igénnyé válik a magabiztos „vajkezűség”.

Egyelőre sokak számára ijesztően távlati a perspektíva, de sokkal közelebbi, mint annak idején a holdra szállás. A kizárólag a saját mestertől hozott mintákat tovább éltető, mindentudó edzők világa azonban kétségtelenül végleg leáldozott. Jönnek a „tudós” szakemberek, azok, akiket nemrég még sok sportágban megmosolyogtak a nagy öregek. Akik persze hajdanán mindig jobbak voltak, mint mai tanítványaik.

A nagy ütközés a küszöbön áll, pedig alig 1993-ban volt, amikor Rátgéber László megérkezett Pécsre, és a Lauber Dezső Sportcsarnokban Ilike, a szertáros számított az egyetlen segítőjének. A kilencedik bajnoki címnél persze már valamivel többen voltak...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!