Nem klubok, intézmények – Thury Gábor publicisztikája

Amikor néhány nappal ezelőtt bepillantást nyerhettem a több mint fél évszázada működő MAFC Kosársuli életébe, elhatároztam, megnézem az NB I/B Piros-csoportjában szereplő nagy múltú (hétszeres bajnok) felnőttcsapat mérkőzését a Gabányi László Sportcsarnokban. Választásom a Rátgéber Akadémia (hivatalosan NKA Pécs) elleni, 83–81-es vendéggyőzelemmel végződő találkozóra esett. Az is eszembe jutott, a főváros másik felén, a Ludovika Arénában a szintén legendás Bp. Honvéd (33-szoros aranyérmes) 2022-ben az NB I/A-csoportjába feljutó kosarasai játsszák a meccseiket. Mind a MAFC-nál, mind a Honvédnál nagy hangsúlyt fektetnek az utánpótlásképzésre, nem véletlen, hogy a budai egyesületben nem lép pályára légiós, s a pestieknél is csupán három. Báder Márton, a Bp. Honvéd szakmai igazgatója – aki egyébként egykor játszott a MAFC Kosársuliban – február 4-én arról beszélt lapunknak, az élvonalba 21 év után visszakerülő együttes szakmailag ott tart, ahol kell. Ha azt vesszük, hogy kevés külföldivel áll ki, továbbá a keretbe heten a saját utánpótlásból kerültek fel, akkor igaz az állítás. A MAFC-osoknál ugyan egy légiós szerepelhetne, de ezzel a lehetőséggel nem él a klub, ellenben 12 saját nevelésű játékos lépett tovább a 16-os keretbe (a hét egyetemista között egy műegyetemi hallgató van, és egy diplomás), mi több, öt középiskolás (!) is bizonyíthat. Csupán érdekesség: a 2000–2001-es idény végén az alsóházi rájátszásban éppen a MAFC búcsúztatta az első osztálytól a Honvédot...

Fel is vetődik bennem, noha egyik klub sem került le a sportág palettájáról, vélhetően jó ideig várni kell, míg olyan meghatározó szerepet tölt be, mint korábban. Ám kitágítva a témakört, Budapestnek nincsen meghatározó együttese az élvonal elitjében. Pedig volt törekvés arra – főleg honvédos gyökerekkel –, hogy olyan egyesületet hozzanak létre, amely eljut Európa középmezőnyébe. Az 1992-ben bronz­érmes Bp. Honvéd és a negyedik helyezett Tungsram SC kosárlabda-szakosztálya egyesült, és Tungsram-Honvéd, majd Danone-Honvéd, pontosabban az elterjedtebb Budapesti Sólymok néven – mintegy utalva az NBA-ben és más bajnokságokban pályára lépő együttesek fantázianeveire – szerepelt. A fúzió honi szinten eredményes volt, a csapat 1993-ban, 1994-ben és 1995-ben is bajnok lett, rá egy évre ezüst­érmes, 1997-ben éppen a Körmendnek visszavágva ismét bajnok. Ám az 1997–1998-as évad a sportág eddigi utolsó fővárosi bajnoki érmét hozta (ezüst). A nemzetközi kuparészvétel továbbra sem járt áttöréssel, 1999-ben itthon is csak tizedik lett az együttes (ezt követően ismét Bp. Honvéd néven szerepelt), majd 2001-ben jött a vereség a MAFC-tól és a búcsú az első osztálytól. Greminger János utódai 2022-ben kerültek vissza az NB I/B Piros-csoportjából – amelyben a MAFC jelenleg játszik – az élvonalba.

Érdemes talán néhány gondolat erejéig felidézni az előző évszázad második felét, abban a tekintetben, hogy a fővárosi hegemónia a Körmend 1987-es bajnoki aranyérmével tört meg, onnantól kezdve vidéki együttesek uralják a sportágat. Ez örvendetes, az viszont nem, hogy a két patinás budapesti klub már-már a süllyesztőbe került – csupán a szívós, egyben hozzáértő utánpótlás-nevelésnek köszönhető, hogy újra felszálló pályára állhatott. Pedig...

A MAFC – leánykori nevén Műegyetem MEFESZ, Bp. Haladás, Műszaki Egyetem Haladás – mindig is az összetartásról volt híres, a műegyetemi hallgatók a tanulás mellett sportoltak, ez tette ki az életüket. A pályán és azon kívül is csapatot alkottak, meccs előtti csatakiáltásuk is „Műegyetem!” volt. Talán az FTC-hez lehetett a MAFC-ot hasonlítani, egyik sem rendszerszimpatizáns, ami részben azt is kifejezte, hogy ellenzéki volt. A korábbi csapattagok közül például Kangyal Tibor, Polik György, Salgó András, Ujhelyi Gábor azt vallja, nem is egyesület, több annál, intézmény. Az iskolapadban, a pályán egy célért küzdöttek, egy életre barátok maradtak, családi kapcsolatok születtek. Egyszerű szavak ezek, de egy közösségben ez adja az összetartó erőt. Nagy szónak tartom – noha más időket élünk, és zömmel nem műegyetemisták alkotják az együttest –, hogy a jelenlegi vezetőség (talán mondani sem kell, egyik tagja, bizonyos Kangyal Gergely – édesapja Kangyal Tibor) ezt a mintát célozta meg. Az sem véletlen, a jelenlegi MAFC egyik oszlopos tagja, Misek Levente – akinek nagyapja a római olimpián is szerepelt válogatott bedobó, építészmérnök Judik Zoltán – arra a felvetésre, milyen MAFC-osnak lenni, azt válaszolta, nem tudja, mert neki inkább az a kérdés, milyen nem MAFC-osként élni...

Prieszol Józsefet annak idején az is motiválta a műegyetemistákhoz igazolásban, hogy az ő hatásukra tanulni akart. Kosárlabdatudása alapján a három rektori „szabadkártya” egyikével felvették volna az intézménybe, ám a mellé adott tanár segítségével annyit fejlődött matematikából és műszaki rajzból, hogy felvételin jutott be az építőmérnöki karra. Az egyik legnagyobb összetartó erő az 1981-ben elhunyt center, Gabányi László személye volt. A XI. kerületi sportiskolában (egy ideig a sportiskolások adták a MAFC utánpótlását) pallérozódó Ujhelyi Gábor – aki nem végzett el sem egyetemet, sem főiskolát – egyszer azt nyilatkozta, az edzésekre a nagycsapat játékosai közül Gabányi rendszeresen le-lenézett, a bedobó az ő javaslatára került a felnőttkeretbe. A sor folytatható: az ugyancsak bedobó Salgó András – akárcsak korábban Kangyal Tibor – ragaszkodott ahhoz, hogy már vegyészhallgatóként továbbra is a MÁVAG-ban játsszon. A center azt mondta neki, szó sem lehet róla, aki MAFC-os, az MAFC-os, nem máshol kosarazik. Kucsera József a műegyetemistáktól lett válogatott, Prieszolhoz hasonlóan a közeg inspirálta a tanulásra, elvégezte a Közlekedési és Távközlési Főiskolát, egy MAFC-os kosarasrendezvényen ezt mondta: „Manapság ilyen egyesület nem létezik.”

A Népsport a műegyetemisták 1975-ös bajnoki címével kapcsolatban így fogalmazott: „Az utolsó fordulóig nyílt, rendkívül izgalmas küzdelemben előzték meg a nagy vetélytárs Bp. Honvédot. A két együttes lassan már több évtizede tartó párharca, akárcsak annak idején, ma is a magyar kosárlabdázás éltető eleme!”

A korszak MAFC-játékosainak legnagyobb erénye abban rejlett, hogy a pályán és az iskolapadban segítették egymást. A honvédosok pedig azért tudták legyőzni a műegyetemistákat, mert a Gremingertől, Simon Jánostól, Bencze Jánostól örökölt mentalitást vitték tovább, a mindenáron győzni akarást. Az 1955-ös Európa-bajnokok maximalisták voltak, ezért az edzéseken szinte hajcsárként űzték-hajtották társaikat, s a sportban nincsen demokrácia – viszont az eredmények őket igazolták. Napi kétszer edzettek, mint a profik, míg a MAFC-kosarasok délelőtt az egyetemet látogatták, délután edzettek, este rajzoltak. Más kérdés, a diploma nem volt műegyetemi kiváltság: a honvédosok közül Banna Valér élete végéig ügyvédként dolgozott, Czinkán Tibor orvosként praktizált, Greminger és Simon sportvezető lett, számos társuk elvégezte a TF-et. Noha a pályán ellenfelek voltak, a korábbi Honvéd-, később BSE-kosaras Fehér Ferencnek köszönhetően időnként a fehér asztal mellett is összejöttek a korábbi MAFC-osok, honvédosok.

Volt időszak, amikor számos fővárosi klub vetélkedett az NB I-ben, a MAFC és a Honvéd mellett Zsíros Tibor Ganz-MÁVAG-ja, az 1972-ben és rá egy évre a Glatz Árpáddal bajnokságot nyerő Csepel, a BSE (korábban VTSK), a Bp. Vasas Izzó (majd Tungsram), a BKV Előre és a Csőszer. Utólag felesleges arról vitatkozni, szükség volt-e ennyi csapatra, azonban elgondolkodtató, hogy jelenleg egy markáns budapesti együttes sincs. Van remény, hogy elsősorban az utánpótlására építő MAFC-ban és a Honvédban valamikor beérik a munka, de hogy a bajnoki címért folyó harcba mikor szólhat bele fővárosi klub, azt még csak megtippelni sem lehet. Az egykori cikkhez hasonlóan jó lenne egyszer leírni: a két együttes ma is a magyar kosárlabdázás éltető eleme.
Amikor néhány nappal ezelőtt bepillantást nyerhettem a több mint fél évszázada működő MAFC Kosársuli életébe, elhatároztam, megnézem az NB I/B Piros-csoportjában szereplő nagy múltú (hétszeres bajnok) felnőttcsapat mérkőzését a Gabányi László Sportcsarnokban. Választásom a Rátgéber Akadémia (hivatalosan NKA Pécs) elleni, 83–81-es vendéggyőzelemmel végződő találkozóra esett. Az is eszembe jutott, a főváros másik felén, a Ludovika Arénában a szintén legendás Bp. Honvéd (33-szoros aranyérmes) 2022-ben az NB I/A-csoportjába feljutó kosarasai játsszák a meccseiket. Mind a MAFC-nál, mind a Honvédnál nagy hangsúlyt fektetnek az utánpótlásképzésre, nem véletlen, hogy a budai egyesületben nem lép pályára légiós, s a pestieknél is csupán három. Báder Márton, a Bp. Honvéd szakmai igazgatója – aki egyébként egykor játszott a MAFC Kosársuliban – február 4-én arról beszélt lapunknak, az élvonalba 21 év után visszakerülő együttes szakmailag ott tart, ahol kell. Ha azt vesszük, hogy kevés külföldivel áll ki, továbbá a keretbe heten a saját utánpótlásból kerültek fel, akkor igaz az állítás. A MAFC-osoknál ugyan egy légiós szerepelhetne, de ezzel a lehetőséggel nem él a klub, ellenben 12 saját nevelésű játékos lépett tovább a 16-os keretbe (a hét egyetemista között egy műegyetemi hallgató van, és egy diplomás), mi több, öt középiskolás (!) is bizonyíthat. Csupán érdekesség: a 2000–2001-es idény végén az alsóházi rájátszásban éppen a MAFC búcsúztatta az első osztálytól a Honvédot...

Fel is vetődik bennem, noha egyik klub sem került le a sportág palettájáról, vélhetően jó ideig várni kell, míg olyan meghatározó szerepet tölt be, mint korábban. Ám kitágítva a témakört, Budapestnek nincsen meghatározó együttese az élvonal elitjében. Pedig volt törekvés arra – főleg honvédos gyökerekkel –, hogy olyan egyesületet hozzanak létre, amely eljut Európa középmezőnyébe. Az 1992-ben bronz­érmes Bp. Honvéd és a negyedik helyezett Tungsram SC kosárlabda-szakosztálya egyesült, és Tungsram-Honvéd, majd Danone-Honvéd, pontosabban az elterjedtebb Budapesti Sólymok néven – mintegy utalva az NBA-ben és más bajnokságokban pályára lépő együttesek fantázianeveire – szerepelt. A fúzió honi szinten eredményes volt, a csapat 1993-ban, 1994-ben és 1995-ben is bajnok lett, rá egy évre ezüst­érmes, 1997-ben éppen a Körmendnek visszavágva ismét bajnok. Ám az 1997–1998-as évad a sportág eddigi utolsó fővárosi bajnoki érmét hozta (ezüst). A nemzetközi kuparészvétel továbbra sem járt áttöréssel, 1999-ben itthon is csak tizedik lett az együttes (ezt követően ismét Bp. Honvéd néven szerepelt), majd 2001-ben jött a vereség a MAFC-tól és a búcsú az első osztálytól. Greminger János utódai 2022-ben kerültek vissza az NB I/B Piros-csoportjából – amelyben a MAFC jelenleg játszik – az élvonalba.

Érdemes talán néhány gondolat erejéig felidézni az előző évszázad második felét, abban a tekintetben, hogy a fővárosi hegemónia a Körmend 1987-es bajnoki aranyérmével tört meg, onnantól kezdve vidéki együttesek uralják a sportágat. Ez örvendetes, az viszont nem, hogy a két patinás budapesti klub már-már a süllyesztőbe került – csupán a szívós, egyben hozzáértő utánpótlás-nevelésnek köszönhető, hogy újra felszálló pályára állhatott. Pedig...

A MAFC – leánykori nevén Műegyetem MEFESZ, Bp. Haladás, Műszaki Egyetem Haladás – mindig is az összetartásról volt híres, a műegyetemi hallgatók a tanulás mellett sportoltak, ez tette ki az életüket. A pályán és azon kívül is csapatot alkottak, meccs előtti csatakiáltásuk is „Műegyetem!” volt. Talán az FTC-hez lehetett a MAFC-ot hasonlítani, egyik sem rendszerszimpatizáns, ami részben azt is kifejezte, hogy ellenzéki volt. A korábbi csapattagok közül például Kangyal Tibor, Polik György, Salgó András, Ujhelyi Gábor azt vallja, nem is egyesület, több annál, intézmény. Az iskolapadban, a pályán egy célért küzdöttek, egy életre barátok maradtak, családi kapcsolatok születtek. Egyszerű szavak ezek, de egy közösségben ez adja az összetartó erőt. Nagy szónak tartom – noha más időket élünk, és zömmel nem műegyetemisták alkotják az együttest –, hogy a jelenlegi vezetőség (talán mondani sem kell, egyik tagja, bizonyos Kangyal Gergely – édesapja Kangyal Tibor) ezt a mintát célozta meg. Az sem véletlen, a jelenlegi MAFC egyik oszlopos tagja, Misek Levente – akinek nagyapja a római olimpián is szerepelt válogatott bedobó, építészmérnök Judik Zoltán – arra a felvetésre, milyen MAFC-osnak lenni, azt válaszolta, nem tudja, mert neki inkább az a kérdés, milyen nem MAFC-osként élni...

Prieszol Józsefet annak idején az is motiválta a műegyetemistákhoz igazolásban, hogy az ő hatásukra tanulni akart. Kosárlabdatudása alapján a három rektori „szabadkártya” egyikével felvették volna az intézménybe, ám a mellé adott tanár segítségével annyit fejlődött matematikából és műszaki rajzból, hogy felvételin jutott be az építőmérnöki karra. Az egyik legnagyobb összetartó erő az 1981-ben elhunyt center, Gabányi László személye volt. A XI. kerületi sportiskolában (egy ideig a sportiskolások adták a MAFC utánpótlását) pallérozódó Ujhelyi Gábor – aki nem végzett el sem egyetemet, sem főiskolát – egyszer azt nyilatkozta, az edzésekre a nagycsapat játékosai közül Gabányi rendszeresen le-lenézett, a bedobó az ő javaslatára került a felnőttkeretbe. A sor folytatható: az ugyancsak bedobó Salgó András – akárcsak korábban Kangyal Tibor – ragaszkodott ahhoz, hogy már vegyészhallgatóként továbbra is a MÁVAG-ban játsszon. A center azt mondta neki, szó sem lehet róla, aki MAFC-os, az MAFC-os, nem máshol kosarazik. Kucsera József a műegyetemistáktól lett válogatott, Prieszolhoz hasonlóan a közeg inspirálta a tanulásra, elvégezte a Közlekedési és Távközlési Főiskolát, egy MAFC-os kosarasrendezvényen ezt mondta: „Manapság ilyen egyesület nem létezik.”

A Népsport a műegyetemisták 1975-ös bajnoki címével kapcsolatban így fogalmazott: „Az utolsó fordulóig nyílt, rendkívül izgalmas küzdelemben előzték meg a nagy vetélytárs Bp. Honvédot. A két együttes lassan már több évtizede tartó párharca, akárcsak annak idején, ma is a magyar kosárlabdázás éltető eleme!”

A korszak MAFC-játékosainak legnagyobb erénye abban rejlett, hogy a pályán és az iskolapadban segítették egymást. A honvédosok pedig azért tudták legyőzni a műegyetemistákat, mert a Gremingertől, Simon Jánostól, Bencze Jánostól örökölt mentalitást vitték tovább, a mindenáron győzni akarást. Az 1955-ös Európa-bajnokok maximalisták voltak, ezért az edzéseken szinte hajcsárként űzték-hajtották társaikat, s a sportban nincsen demokrácia – viszont az eredmények őket igazolták. Napi kétszer edzettek, mint a profik, míg a MAFC-kosarasok délelőtt az egyetemet látogatták, délután edzettek, este rajzoltak. Más kérdés, a diploma nem volt műegyetemi kiváltság: a honvédosok közül Banna Valér élete végéig ügyvédként dolgozott, Czinkán Tibor orvosként praktizált, Greminger és Simon sportvezető lett, számos társuk elvégezte a TF-et. Noha a pályán ellenfelek voltak, a korábbi Honvéd-, később BSE-kosaras Fehér Ferencnek köszönhetően időnként a fehér asztal mellett is összejöttek a korábbi MAFC-osok, honvédosok.

Volt időszak, amikor számos fővárosi klub vetélkedett az NB I-ben, a MAFC és a Honvéd mellett Zsíros Tibor Ganz-MÁVAG-ja, az 1972-ben és rá egy évre a Glatz Árpáddal bajnokságot nyerő Csepel, a BSE (korábban VTSK), a Bp. Vasas Izzó (majd Tungsram), a BKV Előre és a Csőszer. Utólag felesleges arról vitatkozni, szükség volt-e ennyi csapatra, azonban elgondolkodtató, hogy jelenleg egy markáns budapesti együttes sincs. Van remény, hogy elsősorban az utánpótlására építő MAFC-ban és a Honvédban valamikor beérik a munka, de hogy a bajnoki címért folyó harcba mikor szólhat bele fővárosi klub, azt még csak megtippelni sem lehet. Az egykori cikkhez hasonlóan jó lenne egyszer leírni: a két együttes ma is a magyar kosárlabdázás éltető eleme.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!