Magical Marozsán

Legutóbb az Aranycsapatot illették ezzel a jelzővel, most egy húszéves magyar lányt. A német szövetség egyik szakembere azt mondta róla, százévente születik egy ilyen tehetség, és ha férfi lenne, milliárdos volna. Őt azonban semmi más nem érdekli, csak hogy focizhasson – és mivel valóban világklasszis, az eredmények maguktól özönlenek. Marozsán Dzseniferrel, a nemrég befejeződött U20-as futball-világbajnokság aranylabdásával beszélgettem.Legutóbb az Aranycsapatot illették ezzel a jelzővel, most egy húszéves magyar lányt. A német szövetség egyik szakembere azt mondta róla, százévente születik egy ilyen tehetség, és ha férfi lenne, milliárdos volna. Őt azonban semmi más nem érdekli, csak hogy focizhasson – és mivel valóban világklasszis, az eredmények maguktól özönlenek. Marozsán Dzseniferrel, a nemrég befejeződött U20-as futball-világbajnokság aranylabdásával beszélgettem.

Ha szeretnéd az interjút nyomtatásban is olvasni, keresd a mai Nemzeti Sportot az újságárusoknál!

Amikor tolmácsolom Dzseninek a Kötényblog olvasóinak gratulációit az U20-as világbajnoki ezüsthöz és ahhoz, hogy a torna aranylabdása lett, keserédes mosollyal válaszol. „Köszönöm mindenkinek a biztató szavakat, örülök, hogy sokan szurkoltak nekem. Sajnos én még mindig szomorú vagyok, és nem nagyon tudok örülni az ezüstnek, azt hiszem, kell egy kis idő még ehhez. A csapatban is sokaknak kell még idő, hogy feldolgozzák a történteket.”

A történteket. Ez úgy hangzik, mint egy tragédia, pedig „csak” annyi történt, hogy a német U20-as válogatott egygólos vereséget szenvedett a világbajnoki döntőben az amerikaiaktól. Nem kezdem ecsetelni Dzseninek, hogy örülnénk mi itthon egy vb-ezüstéremnek, inkább góllövő cipőjéről kérdezem, amelyen mindig ott virít a magyar zászló. „Ezt én kértem a gyártótól extrán! Tudod, ez nekem nagyon fontos, mert én magyar vagyok.” Mi magyarul beszélgetünk, a Facebook-oldalán németül kommunikál, és még két nyelven beszél – Dzseni igazi világpolgár.

1992-ben született Budapesten – vezetékneve nem véletlenül ismerős: édesapja Marozsán János, a BVSC, a Siófok és a Kispest-Honvéd egykori négyszeres válogatott futballistája. Dzseni négyéves volt, amikor apja Saarbrückenbe igazolt, így a ragyogó tehetségű kislány a női labdarúgás európai fellegvárában kezdett focizni.

Németország második a FIFA világranglistáján, Magyarország harminckilencedik. Nyilvánvaló, miért döntött a kettős állampolgársággal rendelkező Dzsenifer a német válogatott mellett. „Tudtam, hogy az álmaim itt valóra válhatnak. Egyébként eddig ezzel kapcsolatban csak pozitív kommenteket olvastam szerencsére, és ezt nagyon köszönöm.” Amikor azt kérdezem, hiányzik-e neki valami a messzi Németországban, felderül. „Hát persze! Mint minden külföldön élő magyarnak: Túró Rudi, lángos, kürtőskalács. Meg persze a rokonaim, akikkel szívesen lennék egy kicsit többet. A nyári szüneteket tizenkét éves koromig otthon, a nagymamámnál töltöttem, a karácsonyt pedig még soha nem hagytam ki.” Rajongói persze itthon is bőven akadnak: „rengetegen írnak nekem. Én pedig mindig nagyon örülök, amikor magyar nyelvű üzenetet kapok.”

Így sem egyszerű azonban ez a helyzet, hiszen a német, amerikai, angol vagy skandináv viszonyokhoz képest idehaza szomorú körülményekkel kell a lányoknak megküzdenie. Az azonban, hogy Dzsenifer, aki büszkén hirdeti magyarságát, ilyen sikereket ér el (és még csak most kezdődik felnőtt karrierje!), talán sokakat ráébreszt a magyar női futballban rejlő lehetőségekre. „Tudom, hogy otthon is nagyon sok tehetséges lány van” – mondja Dzseni, és mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy közülük többen meghatározó embernek számítanak csapatukban a Bundesligában, ami a világ legerősebb női bajnoksága. A női foci népszerűsége pedig még ott is napról napra nő.

„Gyakran észreveszem, hogy felismernek, és néha meg is szólítanak. Egyre jobb a női foci, ez vitathatatlan, és egyre többen is játsszák. Ez már önmagában is jó jel, úgyhogy én bizakodó vagyok, és örülök, hogy segíthetek a női futball népszerűsítésében. ” A számok is Dzsenit támasztják alá. Nézem a német játékosok Facebook-oldalait: Lira Bajramaj 62.000, Julia Simic 30.000 rajongónál jár, Birgit Prinz 10.000 körül – nyilván most a Dzseni népszerűsége is megugrik, a folyamat pedig gyorsul. A labdarúgó-szövetségek egyre inkább úgy gondolják, közel a globális áttörés.

Dzsenifernek egyébként épp a fent említett koszovói albán származású, szintén német válogatott Fatmire „Lira” Bajramaj az egyik legjobb barátnője, de a magyar légiósok közül például a VfL Wolfsburg sztárjával, Jakabfi Zsanettal tartja a kapcsolatot. „Sajnos általában csak írni tudunk egymásnak, mert jó messze vagyunk, de meccsek előtt mindig beszélgetünk kicsit, természetesen magyarul.” Futballkarrierjét leszámítva egyébként Dzseni egy átlagos tizenéves lány életét éli: „legszívesebben a barátaimmal vagy a családommal vagyok, ha van egy pici időm. Szeretek zenét hallgatni, PlayStation-játékokat játszani, és vásárolni. Imádom a táncos filmeket, mint a Step Up 4 és a Szívem érted rapes”. Magyar vagy német konyha, szegezem neki a kérdést, és a válasz szívmelengető: „viccelsz? A kedvenc ételem a töltött káposzta!”

A kis Dzsenifer az utcán kezdett el focizni a bátyjával, akiről azt mondták, még húgánál is nagyobb tehetség, de sérülései sajnos derékba törték karrierjét. „Sötétedésig rúgtuk a bőrt minden egyes nap!” Így esett, hogy a családi futballhagyományt egy lány vitte tovább. „A családom hamar megszokta, hogy focizom, nagyon támogatnak. Minden meccsemen ott vannak, és ez nagyon sokat jelent nekem.” Példaképéről faggatom, rávágja: „Cristiano Ronaldo!”

A portugál klasszisról jut eszembe: Németországban a női játékosoknak a klub segít olyan munkát találni, ami mellett edzhetnek és játszhatnak, s vannak profi, illetve félprofi státuszú futballisták is. Mindez persze összehasonlíthatatlan a férfifutballba áramló elképesztő összegekkel. Dzseni azt mondja, nem esik rosszul neki a hátrányos megkülönböztetés, őt csak az érdekli, hogy focizhasson. A világ legjobb bajnokságában és egyik legjobb csapatában ontja a gólokat, tele a polca a kupákkal és érmekkel. „Ha a gyakorlati oldalát nézem, az motivál, hogy jó csapatok ellen minél több meccset játszhassak, nemzetközi szinten is. Meg hát egyszerűen imádok focizni, és kész. Ez az életem” – nevet.

Na, igen, ez ilyen pofon egyszerű. Kedvenc idézete („légy önmagad, az élet túl rövid ahhoz, hogy valaki más légy!”) tökéletesen vázolja azt a rendkívül fontos szerepet, ami a női labdarúgás történetében Dzseninek jutott: sikereivel felhívni a futballvilág figyelmét arra, hogy helló, itt vagyunk mi, nők is. Imádjuk a focit, és pont.

Dzsenit mindig is csodagyerekként kezelték, amióta csak feltűnt a futballpályán. Mia Hamm, a valaha volt leghíresebb amerikai női labdarúgó örököseként, a női foci Peléjeként emlegetik. „Egyáltalán nem nyomásként élem ezt meg. Én nem azért játszom, hogy másokhoz hasonlítsanak, de természetesen megtisztelő, ha ilyen nagyságokkal együtt merül fel a nevem” – nevet, ám ha az ezüstérem kerül szóba, még mindig elkomorodik picit. „Ahogy a döntő után mondtam: bármikor elcserélném az Aranylabdámat a csapat aranyérmére.” Pedig ez a válogatott tovább menetelt, mint ameddig Inka Gringsék tavaly a felnőttekkel jutottak.

A németországi világbajnokság miatt a 2010-2011-es bajnoki idény hetekkel hamarabb véget ért, Dzsenifer pedig épp a válogatottal készült, amikor térdszalagszakadást szenvedett: volt vb, nincs vb. „Ne is mondd, nagyon rossz emlékeim vannak a tavalyi évről. Életem legszomorúbb napja volt az, amikor lesérültem. Rettentően szerettem volna ott lenni a hazai rendezésű világbajnokságon.” Hogy könnyebb legyen feldolgozni a sérülést, Spanyolországba utazott a családjával regenerálódni – testileg és lelkileg.

Azt mondják, a németeknek győztes mentalitásuk van, a magyarok meg kishitűek. De vajon érzi-e Dzseni a felfogásbeli különbséget a „két hazája” között? „Én magyar vagyok, és nem nagyon tudok veszíteni. Szerintem ez a magyar mentalitás!” – nevet, mire megjegyzem, hogy bezzeg az Aranylabdával nem találtam mosolygós képet róla. „Majd küldök azt is. Csak még kérek egy kis időt.”