Apó mindig visszatér hozzánk

– Mindig szívesen térek vissza Magyarországra – kezdte Viktor Gracsov. – Életem legszebb négy évét töltöttem itt, és bár már nem emlékszem, ki csábított Debrecenbe, nem bántam meg, hogy ide szerződtem.– Pedig fenntartásokkal fogadták, aztán amikor kiesett a csapat, nem akarták elengedni, de ön mégis klubot cserélt. Miért?– Harmincöt éves voltam, ám éreztem, van még bennem energia, és tudtam, nyugodtan futballozhatok még a magyar élvonalban. A rutinom, a tapasztalatom, a felkészültségem megvolt, és mert láttam, hogy milyen játékosok játszanak Magyarországon, így apókaként sem vallottam szégyent a BVSC-ben.– Két évig futballozott a Szőnyi úton, aztán visszatért Debrecenbe. Igaz, hogy csakis a szurkolók kedvéért tette ezt?– Jól éreztem magam Budapesten, de az zavart, hogy kevesen voltak kíváncsiak a BVSC meccseire. A Loki-szurkolók követei megkerestek, és amikor a vezetőség tagjai is megtették ezt, akkor elfogadtam a Debrecen ajánlatát. Rendkívül hízelgő volt számomra a ragaszkodás, nem tudtam, de nem is akartam nemet mondani. Ismét jól döntöttem, mert Garamvölgyi Lajos vezetésével nagyszerű csapat futballozott Debrecenben. A fiatalok között én voltam a rangidős: Sándor Tamás, Dombi Tibor, Madar Csaba, Szatmári Csaba akkor került be az élvonalba, az ő lendületük és az én rutinom sokat jelentett. Csodálatos időszaka volt ez az életemnek.– Négy év után hazatért Ukrajnába, és azóta eltelt nyolc esztendő. Mivel foglalkozott az eltelt időszak alatt?– A Sahtar Doneck csapatainál dolgoztam edzőként, aztán 1998-ban a Tavrija Szimferopol együttesénél edzősködtem. Nyolcadik helyen végeztünk a bajnokságban, de mégis visszatértem a donyeckiekhez. Azóta is itt dolgozom, közben megszereztem a legmagasabb edzői diplomát, így most már bárhol, bármelyik együttesnél edzősködhetnék.– Akár Magyarországon is?– Akár itt is, persze ha szükség van rám. Egyébiránt jól ismerem a magyar futballt, mert rendszeresen itt edzőtáborozunk, a Székesfehérvárott élő Zinjatulin Farid barátom szervezi a táborokat és az edzőmérkőzéseinket is. Látom azt is, hogy milyen állapotban van a mostani magyar futball. – És milyen állapotban van?– Legyen elég annyi, hogy a játékosok technikai képzettségén és erőnlétén is lenne mit javítani. Sajnos már a kilencvenes évek elején is ez jellemezte futballjukat, és azóta vajmi keveset fejlődött a magyar foci. És nem csupán az erőnléttel van a baj, én azt is látom – bár lehet, hogy ebben nincs teljesen igazam –, hiányzik a játékosokból a labdarúgás iránti alázat, és ha ez így van, akkor ez a legnagyobb baj.– Van-e olyan edző, játékos, akire szívesen gondol vissza?– Nagy tisztelettel és igazán jó szívvel emlékezem Kisteleki Istvánra, vele a BVSC-nél dolgoztam együtt, a már említett Garamvölgyi Lajosra, e két szakembertől sokat tanultam. A játékosok közül barátomnak tudhattam Farkas Józsefet, Vancsa Miklóst és Plókai Attilát, de közel állt hozzám Bognár György is. Látja, velük futballozni is jó volt…