Salakanyag – Sinkovics Gábor publicisztikája

Olykor találkozunk az álmaimban, Győző bá.

Én, a csenevész kissrác, maga pedig az erős, határozott férfi, ott áll előttem a húszforintos, magas szárú „dorkóban”, bő klottgatyában, és az agyonmosott melegítőfelsőben. A nyakában síp, és hallom, újra és újra hallom, ahogy mondja: „Egy-két-há… csípőkörzés, lazítás, egy-két-há, fejkörzés, aztán jöhetnek a sprintek. Visszatérő álmok ezek, Győző bá, és már próbáltam megfejteni, mit jelentenek, miért pereg a múltam filmje, mintha csak egy beakadt, begörcsölt videomagnó műsorát nézném. Talán a gyerekkor utáni vágy tehet róla. Látom magam a toborzón, azon a bitumenes pályán, ahogy próbálok cselezni, ügyeskedni, a nálam jóval erősebb, nagyobb fiúk között, és maga, Győző bá, mosolyogva figyel – és tényleg figyel.

Akkor és ott kezdődött az egész.

Azt hittem, onnan már csak egy lépés, hogy bajnoki címet jelentő gólt lövők majd a Népstadionban hetvenezer néző előtt, majd önelégült vigyorral az arcomon kiintek a közönségnek. Amikor néhány nappal a toborzó után edzésre jelentkeztem, meglepve láttam, hogy a többi feltűnően ügyetlen, csetlő-botló fiú is ott van a tréningen, és akkor már tudtam, hogy gyakorlatilag mindenkit felvettek, mindenki „szerződést kapott”. Onnantól kezdve rendszeresen figyeltem, ahogy megérkezik az edzésre, Győző bá. Valahogy mindig ott tébláboltam a Kerület-pálya irodaháza előtt, amikor begurult az ütött-kopott kerékpárjával az olcsó szövetnadrágjában, rajta csíptetővel. Aztán bejött határozott léptekkel, ment a szertárba, kérte a saját felszerelését, majd mentünk ki edzeni, a hátsó fekete salakra, és ez így ment minden kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, és maga, Győző bá, akarva-akaratlanul az életem, az életünk főszereplőjévé vált.

Sohasem felejtem el, ahogy ott állt riadt arccal a nagyszobánk ajtajában.

Akkor már napok óta nem voltam edzésen. Nem mehettem, mert egy baráti futballmeccs gyászos véget ért: cipeltük a kaput, vittük, vonszoltuk, aztán az egyszer csak eldőlt, és a rögzítő vas, belemart, belevágott a bal lábamba a vádlimnál, és gyakorlatilag szétroncsolt mindent. Pillanatok alatt csupa vér lettem. A többi fiú futott, sprintelt amerre látott, riadtan, kétségbeesve, a felelősséget eltolva. Ott álltam a rémisztő nyílt sebbel, és csak az járt a fejemben, hogy valahogy hazafussak, rohanjak, repüljek. Amikor anyám meglátta a lábamat, sápadt arcomat, riadt tekintetemet, majdnem elájult. Hamarosan jött a mentő, és a doki azt kérdezte: ki hozott haza? Nem hitte el, hogy senki sem segített. Még most is gyakran hallom, ahogy a kórházban az orvos megdicsér a bátorságomért, miközben varrja össze a nyílt sebet, és hallom a cérnaszerű anyag súrlódó hangját is.

Jólesett, Győző bá, hogy meglátogatott.

Győző bá, olykor látom magát az álmaimban, és tudom, hogy mindig kérdezni akarok valamit. S rendszerint ugyanazt. Hol rontottuk el? Hol rontotta el Győző bá, én és a többi kissrác? Hol siklott félre megannyi korosztály, megannyi feltűnően tehetséges gyerek? Miért nem lett belőlünk igazi futballista, sikeres sportoló, mi hiányzott ahhoz, hogy valóra váltsuk az álmainkat? Hirtelenjében csak néhány név jut eszembe, akik kivételek, Koch Robi a Fradi talentuma, Rixer Géza, a Vasas nagyreményű bal oldali középpályása, Jurácsik Matyi, az Újpest balbekkje, aki aztán Németországban csinált karriert, Huszárik László, aki Maradonát próbálta fogni a Napoli elleni egyik kupameccsen, Szeibert Gyuri, Bognár Gyuri, akik aztán valóban meghatározó, sőt, kiemelkedő játékosai lehettek az NB I-nek – a magyar futballtörténelemnek.

Nagyjából ennyi.

Valami nem stimmelt, Győző bá, ott velünk. Maga a melóból jött edzést tartani, talán esztergált valamelyik gyárban, aztán a műszak után jött ki a Hévízi útra, a Kerület-pályára, és úgy tett, mintha friss, vidám, boldog ember lenne, aki alig várja, hogy edzést vezényeljen. Pedig tudom, ma már pontosan tudom, mennyire fáradt lehetett. És hány, és hány magához hasonló „másodállású” edző képezte akkoriban a fiatalokat. Semmi tudás, semmi tanulás, semmi tudományos felkészülés. Honnan is lett volna? Örültek a klubok, ha találtak valakit, aki fillérekért foglalkozott a gyerekekkel, nevelte az utánpótlást.

Alighanem ott és ezért is siklott ki végleg a magyar futball vonata.

S nem maga tehet róla, Győző bá. Maga jót akart. Erről például Garaba Imre is sokat mesélhetne, hiszen vele is évekig foglalkozott, őt is pátyolgatta, bátorította, és tessék, kispesti legenda lett belőle.
De kár lenne tagadni, Győző bá: hiányzott a szakmai felkészültség. Dobáltuk a medicinlabdát, a szakadt, rongyos, utálatos medicinlabdát. Olykor ugróköteleztünk, és rendszeresen futottuk a Cooper-teszteket, ezzel aztán ki is pipálható a „szakmai” felkészítés. S ez így ment éveken, évtizedeken át, nem véletlenül mondják most, immár a 21. században, a tetoválások, a belőtt sérók korszakában: meg kell fizetni az utánpótlás-szakembereket, meg hogy szinte fontosabb a tudás, a felkészültség a gyerekek nevelésében, mint a profi klubok irányításában.

Mit tudtunk mi akkor erről, Győző bá?

Az életről azt képzeltük, hogy egyenes út vezet a sikerig, hogy majd a Fradiban, a Dózsában, a Vasasban vagy a Honvédban leszünk sztárok, kapunk egy másfél szobás panellakást Békásmegyeren vagy Erzsébeten, ott áll majd a ház előtt az ezerkettes Lada (gólkirályi cím esetén ezerötös) és a feleség, aki akkor még Hófehérke, s később sem változik át vasorrú bábává, a hétfői rádiós kívánságműsorban Harangozó Teri-számot küldünk majd neki.

Haverok, buli, bambi…

Naivak voltunk. Naivak és talán nem eléggé tehetségesek. Fogalmunk sem volt az életről. Nem tudtuk, hogy később majd Rolling Stones-dalokra ugrálunk, hogy beleszerelmesedünk Salvador Dalí festményeibe, és megpróbáljuk megérteni Milan Kundera könyveit. Ott, a hátsó salakoson mindez még nem számított, gyakoroltuk a kapura lövést, leginkább jobbal (pedig a bal, az a suta bal szinte kiabált, hogy képezzék, neveljék, erősítsék…), és fogalmunk sem volt, hogy egyszer olyan kifejezésekről hallunk, mint területvédekezés, tolódás, háromvédős rendszer, letámadás és hasonlók. Nem volt taktikai képzés, nem volt felkészítés az életre. Nagy szavak ezek, Győző bá, tudom, de én például nem sokkal a sikeres toborzó után láttam először nőt úgy istenigazából, a maga valójában egy fa öltözőbódéban egy lyukon keresztül. Akkor még csak sejtettem, hogy mindez életre szóló élmény lesz, és úgy közelítek később a lányokhoz, asszonyokhoz, mint Gérard Depardieu Francois Truffaut legendás filmjében, a Szomszéd szeretőkben, aki azt mondta a gyönyörűséges Fanny Ardant-nak: „Mindig valami titkot keresett a nők szoknyája alatt…”

Erről sem beszéltünk akkoriban, Győző bá.

Mármint a nőkről, az életről, amely ránk várt.

Csak rúgtuk a lasztit azon a poros pályán, belefeledkezve a játék szépségeibe, mámorába. És csodáltuk, hogy milyen türelmes velünk, hogy elmagyarázza, ha kell századszor is, hogyan lőjünk teli rüszttel kapura.

Súlyos lépéshátrányba kerültünk akkoriban, Győző bá.

A magyar futball lelassult, elértéktelenedett, lemaradt a Nyugattal szemben, ahol talán már akkoriban, a hetvenes években akadémiai rendszer volt, sok pénzt pumpáltak az utánpótlás-nevelésbe, a kiválasztásba, a szakemberképzésbe. Maga, Győző bá, átadta nekünk a lelkesedését, a szeretetét, és mi beértük annyival.

Beértük, mert láttuk Törőcsiket, Ebedlit és Izsót.

S azt gondoltuk: a cselek, a váratlan megoldások majd bennünket is nagy játékossá tesznek.
Jó lenne ma beszélgetni magával, Győző bá, elmondani mindazt, amit átéltem, amiről álmodtam.
Ha ott állok majd a tinnyei temetőben, Marada Győző sírjánál, mondom majd a magamét.
Csak a csend, a nagy csend lesz furcsa.

Én, a csenevész kissrác, maga pedig az erős, határozott férfi, ott áll előttem a húszforintos, magas szárú „dorkóban”, bő klottgatyában, és az agyonmosott melegítőfelsőben. A nyakában síp, és hallom, újra és újra hallom, ahogy mondja: „Egy-két-há… csípőkörzés, lazítás, egy-két-há, fejkörzés, aztán jöhetnek a sprintek. Visszatérő álmok ezek, Győző bá, és már próbáltam megfejteni, mit jelentenek, miért pereg a múltam filmje, mintha csak egy beakadt, begörcsölt videomagnó műsorát nézném. Talán a gyerekkor utáni vágy tehet róla. Látom magam a toborzón, azon a bitumenes pályán, ahogy próbálok cselezni, ügyeskedni, a nálam jóval erősebb, nagyobb fiúk között, és maga, Győző bá, mosolyogva figyel – és tényleg figyel.

Akkor és ott kezdődött az egész.

Azt hittem, onnan már csak egy lépés, hogy bajnoki címet jelentő gólt lövők majd a Népstadionban hetvenezer néző előtt, majd önelégült vigyorral az arcomon kiintek a közönségnek. Amikor néhány nappal a toborzó után edzésre jelentkeztem, meglepve láttam, hogy a többi feltűnően ügyetlen, csetlő-botló fiú is ott van a tréningen, és akkor már tudtam, hogy gyakorlatilag mindenkit felvettek, mindenki „szerződést kapott”. Onnantól kezdve rendszeresen figyeltem, ahogy megérkezik az edzésre, Győző bá. Valahogy mindig ott tébláboltam a Kerület-pálya irodaháza előtt, amikor begurult az ütött-kopott kerékpárjával az olcsó szövetnadrágjában, rajta csíptetővel. Aztán bejött határozott léptekkel, ment a szertárba, kérte a saját felszerelését, majd mentünk ki edzeni, a hátsó fekete salakra, és ez így ment minden kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, és maga, Győző bá, akarva-akaratlanul az életem, az életünk főszereplőjévé vált.

Sohasem felejtem el, ahogy ott állt riadt arccal a nagyszobánk ajtajában.

Akkor már napok óta nem voltam edzésen. Nem mehettem, mert egy baráti futballmeccs gyászos véget ért: cipeltük a kaput, vittük, vonszoltuk, aztán az egyszer csak eldőlt, és a rögzítő vas, belemart, belevágott a bal lábamba a vádlimnál, és gyakorlatilag szétroncsolt mindent. Pillanatok alatt csupa vér lettem. A többi fiú futott, sprintelt amerre látott, riadtan, kétségbeesve, a felelősséget eltolva. Ott álltam a rémisztő nyílt sebbel, és csak az járt a fejemben, hogy valahogy hazafussak, rohanjak, repüljek. Amikor anyám meglátta a lábamat, sápadt arcomat, riadt tekintetemet, majdnem elájult. Hamarosan jött a mentő, és a doki azt kérdezte: ki hozott haza? Nem hitte el, hogy senki sem segített. Még most is gyakran hallom, ahogy a kórházban az orvos megdicsér a bátorságomért, miközben varrja össze a nyílt sebet, és hallom a cérnaszerű anyag súrlódó hangját is.

Jólesett, Győző bá, hogy meglátogatott.

Győző bá, olykor látom magát az álmaimban, és tudom, hogy mindig kérdezni akarok valamit. S rendszerint ugyanazt. Hol rontottuk el? Hol rontotta el Győző bá, én és a többi kissrác? Hol siklott félre megannyi korosztály, megannyi feltűnően tehetséges gyerek? Miért nem lett belőlünk igazi futballista, sikeres sportoló, mi hiányzott ahhoz, hogy valóra váltsuk az álmainkat? Hirtelenjében csak néhány név jut eszembe, akik kivételek, Koch Robi a Fradi talentuma, Rixer Géza, a Vasas nagyreményű bal oldali középpályása, Jurácsik Matyi, az Újpest balbekkje, aki aztán Németországban csinált karriert, Huszárik László, aki Maradonát próbálta fogni a Napoli elleni egyik kupameccsen, Szeibert Gyuri, Bognár Gyuri, akik aztán valóban meghatározó, sőt, kiemelkedő játékosai lehettek az NB I-nek – a magyar futballtörténelemnek.

Nagyjából ennyi.

Valami nem stimmelt, Győző bá, ott velünk. Maga a melóból jött edzést tartani, talán esztergált valamelyik gyárban, aztán a műszak után jött ki a Hévízi útra, a Kerület-pályára, és úgy tett, mintha friss, vidám, boldog ember lenne, aki alig várja, hogy edzést vezényeljen. Pedig tudom, ma már pontosan tudom, mennyire fáradt lehetett. És hány, és hány magához hasonló „másodállású” edző képezte akkoriban a fiatalokat. Semmi tudás, semmi tanulás, semmi tudományos felkészülés. Honnan is lett volna? Örültek a klubok, ha találtak valakit, aki fillérekért foglalkozott a gyerekekkel, nevelte az utánpótlást.

Alighanem ott és ezért is siklott ki végleg a magyar futball vonata.

S nem maga tehet róla, Győző bá. Maga jót akart. Erről például Garaba Imre is sokat mesélhetne, hiszen vele is évekig foglalkozott, őt is pátyolgatta, bátorította, és tessék, kispesti legenda lett belőle.
De kár lenne tagadni, Győző bá: hiányzott a szakmai felkészültség. Dobáltuk a medicinlabdát, a szakadt, rongyos, utálatos medicinlabdát. Olykor ugróköteleztünk, és rendszeresen futottuk a Cooper-teszteket, ezzel aztán ki is pipálható a „szakmai” felkészítés. S ez így ment éveken, évtizedeken át, nem véletlenül mondják most, immár a 21. században, a tetoválások, a belőtt sérók korszakában: meg kell fizetni az utánpótlás-szakembereket, meg hogy szinte fontosabb a tudás, a felkészültség a gyerekek nevelésében, mint a profi klubok irányításában.

Mit tudtunk mi akkor erről, Győző bá?

Az életről azt képzeltük, hogy egyenes út vezet a sikerig, hogy majd a Fradiban, a Dózsában, a Vasasban vagy a Honvédban leszünk sztárok, kapunk egy másfél szobás panellakást Békásmegyeren vagy Erzsébeten, ott áll majd a ház előtt az ezerkettes Lada (gólkirályi cím esetén ezerötös) és a feleség, aki akkor még Hófehérke, s később sem változik át vasorrú bábává, a hétfői rádiós kívánságműsorban Harangozó Teri-számot küldünk majd neki.

Haverok, buli, bambi…

Naivak voltunk. Naivak és talán nem eléggé tehetségesek. Fogalmunk sem volt az életről. Nem tudtuk, hogy később majd Rolling Stones-dalokra ugrálunk, hogy beleszerelmesedünk Salvador Dalí festményeibe, és megpróbáljuk megérteni Milan Kundera könyveit. Ott, a hátsó salakoson mindez még nem számított, gyakoroltuk a kapura lövést, leginkább jobbal (pedig a bal, az a suta bal szinte kiabált, hogy képezzék, neveljék, erősítsék…), és fogalmunk sem volt, hogy egyszer olyan kifejezésekről hallunk, mint területvédekezés, tolódás, háromvédős rendszer, letámadás és hasonlók. Nem volt taktikai képzés, nem volt felkészítés az életre. Nagy szavak ezek, Győző bá, tudom, de én például nem sokkal a sikeres toborzó után láttam először nőt úgy istenigazából, a maga valójában egy fa öltözőbódéban egy lyukon keresztül. Akkor még csak sejtettem, hogy mindez életre szóló élmény lesz, és úgy közelítek később a lányokhoz, asszonyokhoz, mint Gérard Depardieu Francois Truffaut legendás filmjében, a Szomszéd szeretőkben, aki azt mondta a gyönyörűséges Fanny Ardant-nak: „Mindig valami titkot keresett a nők szoknyája alatt…”

Erről sem beszéltünk akkoriban, Győző bá.

Mármint a nőkről, az életről, amely ránk várt.

Csak rúgtuk a lasztit azon a poros pályán, belefeledkezve a játék szépségeibe, mámorába. És csodáltuk, hogy milyen türelmes velünk, hogy elmagyarázza, ha kell századszor is, hogyan lőjünk teli rüszttel kapura.

Súlyos lépéshátrányba kerültünk akkoriban, Győző bá.

A magyar futball lelassult, elértéktelenedett, lemaradt a Nyugattal szemben, ahol talán már akkoriban, a hetvenes években akadémiai rendszer volt, sok pénzt pumpáltak az utánpótlás-nevelésbe, a kiválasztásba, a szakemberképzésbe. Maga, Győző bá, átadta nekünk a lelkesedését, a szeretetét, és mi beértük annyival.

Beértük, mert láttuk Törőcsiket, Ebedlit és Izsót.

S azt gondoltuk: a cselek, a váratlan megoldások majd bennünket is nagy játékossá tesznek.
Jó lenne ma beszélgetni magával, Győző bá, elmondani mindazt, amit átéltem, amiről álmodtam.
Ha ott állok majd a tinnyei temetőben, Marada Győző sírjánál, mondom majd a magamét.
Csak a csend, a nagy csend lesz furcsa.