Mucha Józsi a falon – Sinkovics Gábor publicisztikája

„Na tessék, ez is zárt kapus meccs…”

A férfi meglepve nézte az üres szektorokat, s arra gondolt, ezen az őszön végképp divatba jött, hogy kizárják, otthon tartsák a szurkolókat. Már régóta nem járt meccsekre, de ha a televízió magyar bajnokit közvetített, s ha az ideje engedte, azt azért megnézte. Elsősorban persze a Ferencváros találkozóit. Azon a szombat estén nem volt kedve kimozdulni, a tél meg a hideg otthon tartotta, meg aztán szeretett nosztalgiázni, és kíváncsi volt a Vasas–Fradira. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, megivott egy doboz sört, s mire letörölte a szájáról a habot, már vezetett is az FTC.

„Hiszen itt vannak nézők…”

A Ferencváros vezető gólja után hallani lehetett a zöld-fehér tábor énekét és rigmusait. Ettől még jobban megdöbbent, hiszen a vendégszektort leszámítva a stadion többi része gyakorlatilag teljesen üres volt. Eszébe jutott, hogy annak idején, nagyjából 13 éves korában ő is ott volt egy december közepén játszott FTC–Vasas mérkőzésen a Népstadionban, és még ennél is hidegebb volt. Nem kettős meccset rendeztek, szimpla bajnoki volt az, ötvenezer néző előtt.

Ötvenezer néző előtt! Emlékezett arra az estére, a hideg bekúszott a kabátja alá, de mégsem fázott, mert a meccs tökéletesen lekötötte a figyelmét. Még arra is emlékezett, hogy az apja, aki rajongásig szerette Varga Zolit, akkor engedte meg neki először egy stadion környéki kocsmában, hogy forralt bort igyon. Megmaradt benne a gőzölgő ital íze, zamata és illata, és azóta ahányszor forralt bort ivott, mindig előjött ennek a gól nélküli meccsnek az emléke.

Mucha József azon a találkozón telibe trafálta a lécet.

Mucha Józsi a férfi legnagyobb kedvence. Mert látta ő pontosan, hogy Albert Flóri, a Császár feltartóztathatatlanul cselez, és az is nyilvánvaló volt számára, hogy Branikovits László, akinek a mozgása kísértetiesen hasonlított a Császáréra, rendszeresen becsapja a védőket és fontos gólokat lő. De mégis Mucha Józsiért rajongott, az óriási munkabírású, a pályát keresztül-kasul bejátszó, dinamikusan, lendületesen és gólveszélyesen futballozó Mucháért. Gyerekként kirajzszögezte az újságból kivágott fotóját a szobája falára. Mucha Józsi képe ott díszelgett a Led Zeppelin és a Pink Floyd mellett.

A férfi megivott még egy sört.

Nézte tovább a meccset, a Fradi fél gőzzel is vezetett a Vasas ellen, de gondolatban máshol járt. A játék nem nagyon kötötte le, régi nagy meccsekre emlékezett. Az apjával vagy a barátaival járt kettős rangadókra a Népstadionba, és csodálattal hallgatta, figyelte a többszektornyi zöld-fehér tábor szurkolását, az övéi biztatását. Dalba foglalta Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán nevét, ott volt az Üllői úton, amikor az FTC egy kiszenvedett 0–0-s döntetlennel továbbjutott a Liverpool ellen, ott volt akkor is, amikor Nyilasi súlyosan megsérült egy Dynamo Dresden elleni kupatalálkozón.
Akkoriban volt a legboldogabb.

Az „Őrs”, ahogy ők nevezték magukat, összetartó volt, barátaival hol a lakótelep lányait kergették késő estig, hol révvel mentek át a közeli szigetre focizni, csókolózni. S ahogy nőttek, még mindig együtt voltak, elválaszthatatlannak tűntek, s azt gondolták, ez majd mindig így lesz, jóban, rosszban, fájdalomban, boldogságban. Végigmasíroznak ők az életen. S mentek Agárdra a popstrandra Piramis-, P. Mobil- és Omega-koncertre és a Déli pályaudvaron lévő ABC-ben húsz forintért vettek almabort, irtózatos ízű, bódító italt, amelytől már az első megállóhoz érve mámoros állapotba kerültek. És Agárdon még az is megtörtént, hogy a koncert végén az utolsó vonatról lemaradva a krumpliföldön aludtak hálózsákba, pulóverbe takarózva.

Az apja évekkel ezelőtt meghalt, s a férfi rendszeresen kijárt hozzá a városszéli temetőbe, olykor egy szál virággal, és mondta, mondta a magáét a meccsekről, mintha legalábbis választ várna arra, hogy régen miért is volt jobb a foci.

A félidőben 1–0-ra vezetett a Fradi.

A férfi a szünetben átment a másik szobába és megnézte az anyját. Nyolcvanegy éves, és már csak szürke foltokat lát a világból. Kilencven százalékban megvakult, az orvosok tehetetlenek és tanácstalanok. A férfi közel a hatvanhoz még mindig az anyjával él egy lakásban. Ettől aztán sohasem lett igazi felnőtt, jóllehet, keményen végigdolgozta az életét. Ugyanott melózott éveken át, ahol az apja, a Ganz Villamossági Gyárban. A férfi természetesen futballozott gyerekkorában, és még az is előfordult, hogy a III. kerület ificsapata, amelyben játszott, épp a Ganz Villany Marczibányi téri sporttelepén lépett pályára. Persze, hogy kint volt az egész brigád, az apjával az élen, és szurkoltak, kiabáltak neki, ő meg sprintelt, vágtatott a földes pályán, mintha élete meccsét játszaná.

„Anyu, jól vagy…?”

Az asszony bólogatott. Nehezen birkózott meg a betegségével, már nem tudott olvasni, tévét nézni, egész nap a Dankó Rádiót hallgatta, és várta haza a fiát, mintha az még mindig gyerek lenne. A férfi hiába magyarázta rendszeresen az anyjának, hogy ne aggódjon miatta, akkor se, ha nem alszik otthon, elvégre felnőtt, sőt lassan öregember, a helyzet semmit sem változott.

A férfi visszaült a fotelba, s nézte tovább a meccset. Mivel nem nagyon hozta lázba, figyelme ismét elkalandozott. Már réges-rég elmúlt a gyomorgörcs, a feszültség, az izgalom. Pedig még a nyolcvanas években is rendszeresen kijárt az Üllői útra, sőt ott volt például a Fáy utcában is, 1992 októberében, amikor Lipcsei Péter három góljával nyert a Ferencváros a Vasas ellen. Akkor már jó ideje egyedül élt, a házassága nagyjából három évig tartott. A lányát onnantól kezdve elvétve látta, s tisztes távolból figyelte, ahogy felnő és gyönyörű nővé cseperedik. Dolgozott, reggel hatra járt melózni, és pontosan tudta, hogy vidám munkásosztály nem létezik. Heti egy-két alkalommal a Batthyány téri Csarnok sörözőben ette a melegszendvicset, itta a vizezett, keserű Kőbányai világost a barátjával. Olyankor megváltották a világot. Ahogy teltek az évek, úgy zárkózott be még inkább, és csak álmodozott arról, hogy társat, szerelmet találjon. Aztán egyszer csak megismerte Ibolyát, s onnantól kezdve, túl az ötvenen minden értelmet nyert. A hétfő, a szerda, a karácsony vagy egy esős hajnal. Hol a nő hangulatos, kertes házában aludt, hol otthon, abban a szobában, ahol felnőtt.

A férfi megvárta a meccs végét, így látta a Fradi második gólját. Ha a játék nem is volt az igazi, örült a zöld-fehérek sikerének. Annak, hogy 19 forduló után három pont előnnyel vezetik a tabellát. Reméli, a bajnokság végén is az első helyen lesznek a kedvencei. Gyorsan felöltözött, megsimogatta az anyja arcát, elköszönt tőle és Ibolyához indult. Az autóban a U2 Beautiful day című száma szólt.
A férfi szerencsésnek érezte magát, s az járt a fejében, lehet-e bármi fontosabb az életben egy társnál s a szerelemnél.

Aztán beugrott neki: talán csak Mucha Józsi újságból kivágott fotója ott, a szobája falán…

A férfi meglepve nézte az üres szektorokat, s arra gondolt, ezen az őszön végképp divatba jött, hogy kizárják, otthon tartsák a szurkolókat. Már régóta nem járt meccsekre, de ha a televízió magyar bajnokit közvetített, s ha az ideje engedte, azt azért megnézte. Elsősorban persze a Ferencváros találkozóit. Azon a szombat estén nem volt kedve kimozdulni, a tél meg a hideg otthon tartotta, meg aztán szeretett nosztalgiázni, és kíváncsi volt a Vasas–Fradira. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, megivott egy doboz sört, s mire letörölte a szájáról a habot, már vezetett is az FTC.

„Hiszen itt vannak nézők…”

A Ferencváros vezető gólja után hallani lehetett a zöld-fehér tábor énekét és rigmusait. Ettől még jobban megdöbbent, hiszen a vendégszektort leszámítva a stadion többi része gyakorlatilag teljesen üres volt. Eszébe jutott, hogy annak idején, nagyjából 13 éves korában ő is ott volt egy december közepén játszott FTC–Vasas mérkőzésen a Népstadionban, és még ennél is hidegebb volt. Nem kettős meccset rendeztek, szimpla bajnoki volt az, ötvenezer néző előtt.

Ötvenezer néző előtt! Emlékezett arra az estére, a hideg bekúszott a kabátja alá, de mégsem fázott, mert a meccs tökéletesen lekötötte a figyelmét. Még arra is emlékezett, hogy az apja, aki rajongásig szerette Varga Zolit, akkor engedte meg neki először egy stadion környéki kocsmában, hogy forralt bort igyon. Megmaradt benne a gőzölgő ital íze, zamata és illata, és azóta ahányszor forralt bort ivott, mindig előjött ennek a gól nélküli meccsnek az emléke.

Mucha József azon a találkozón telibe trafálta a lécet.

Mucha Józsi a férfi legnagyobb kedvence. Mert látta ő pontosan, hogy Albert Flóri, a Császár feltartóztathatatlanul cselez, és az is nyilvánvaló volt számára, hogy Branikovits László, akinek a mozgása kísértetiesen hasonlított a Császáréra, rendszeresen becsapja a védőket és fontos gólokat lő. De mégis Mucha Józsiért rajongott, az óriási munkabírású, a pályát keresztül-kasul bejátszó, dinamikusan, lendületesen és gólveszélyesen futballozó Mucháért. Gyerekként kirajzszögezte az újságból kivágott fotóját a szobája falára. Mucha Józsi képe ott díszelgett a Led Zeppelin és a Pink Floyd mellett.

A férfi megivott még egy sört.

Nézte tovább a meccset, a Fradi fél gőzzel is vezetett a Vasas ellen, de gondolatban máshol járt. A játék nem nagyon kötötte le, régi nagy meccsekre emlékezett. Az apjával vagy a barátaival járt kettős rangadókra a Népstadionba, és csodálattal hallgatta, figyelte a többszektornyi zöld-fehér tábor szurkolását, az övéi biztatását. Dalba foglalta Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán nevét, ott volt az Üllői úton, amikor az FTC egy kiszenvedett 0–0-s döntetlennel továbbjutott a Liverpool ellen, ott volt akkor is, amikor Nyilasi súlyosan megsérült egy Dynamo Dresden elleni kupatalálkozón.
Akkoriban volt a legboldogabb.

Az „Őrs”, ahogy ők nevezték magukat, összetartó volt, barátaival hol a lakótelep lányait kergették késő estig, hol révvel mentek át a közeli szigetre focizni, csókolózni. S ahogy nőttek, még mindig együtt voltak, elválaszthatatlannak tűntek, s azt gondolták, ez majd mindig így lesz, jóban, rosszban, fájdalomban, boldogságban. Végigmasíroznak ők az életen. S mentek Agárdra a popstrandra Piramis-, P. Mobil- és Omega-koncertre és a Déli pályaudvaron lévő ABC-ben húsz forintért vettek almabort, irtózatos ízű, bódító italt, amelytől már az első megállóhoz érve mámoros állapotba kerültek. És Agárdon még az is megtörtént, hogy a koncert végén az utolsó vonatról lemaradva a krumpliföldön aludtak hálózsákba, pulóverbe takarózva.

Az apja évekkel ezelőtt meghalt, s a férfi rendszeresen kijárt hozzá a városszéli temetőbe, olykor egy szál virággal, és mondta, mondta a magáét a meccsekről, mintha legalábbis választ várna arra, hogy régen miért is volt jobb a foci.

A félidőben 1–0-ra vezetett a Fradi.

A férfi a szünetben átment a másik szobába és megnézte az anyját. Nyolcvanegy éves, és már csak szürke foltokat lát a világból. Kilencven százalékban megvakult, az orvosok tehetetlenek és tanácstalanok. A férfi közel a hatvanhoz még mindig az anyjával él egy lakásban. Ettől aztán sohasem lett igazi felnőtt, jóllehet, keményen végigdolgozta az életét. Ugyanott melózott éveken át, ahol az apja, a Ganz Villamossági Gyárban. A férfi természetesen futballozott gyerekkorában, és még az is előfordult, hogy a III. kerület ificsapata, amelyben játszott, épp a Ganz Villany Marczibányi téri sporttelepén lépett pályára. Persze, hogy kint volt az egész brigád, az apjával az élen, és szurkoltak, kiabáltak neki, ő meg sprintelt, vágtatott a földes pályán, mintha élete meccsét játszaná.

„Anyu, jól vagy…?”

Az asszony bólogatott. Nehezen birkózott meg a betegségével, már nem tudott olvasni, tévét nézni, egész nap a Dankó Rádiót hallgatta, és várta haza a fiát, mintha az még mindig gyerek lenne. A férfi hiába magyarázta rendszeresen az anyjának, hogy ne aggódjon miatta, akkor se, ha nem alszik otthon, elvégre felnőtt, sőt lassan öregember, a helyzet semmit sem változott.

A férfi visszaült a fotelba, s nézte tovább a meccset. Mivel nem nagyon hozta lázba, figyelme ismét elkalandozott. Már réges-rég elmúlt a gyomorgörcs, a feszültség, az izgalom. Pedig még a nyolcvanas években is rendszeresen kijárt az Üllői útra, sőt ott volt például a Fáy utcában is, 1992 októberében, amikor Lipcsei Péter három góljával nyert a Ferencváros a Vasas ellen. Akkor már jó ideje egyedül élt, a házassága nagyjából három évig tartott. A lányát onnantól kezdve elvétve látta, s tisztes távolból figyelte, ahogy felnő és gyönyörű nővé cseperedik. Dolgozott, reggel hatra járt melózni, és pontosan tudta, hogy vidám munkásosztály nem létezik. Heti egy-két alkalommal a Batthyány téri Csarnok sörözőben ette a melegszendvicset, itta a vizezett, keserű Kőbányai világost a barátjával. Olyankor megváltották a világot. Ahogy teltek az évek, úgy zárkózott be még inkább, és csak álmodozott arról, hogy társat, szerelmet találjon. Aztán egyszer csak megismerte Ibolyát, s onnantól kezdve, túl az ötvenen minden értelmet nyert. A hétfő, a szerda, a karácsony vagy egy esős hajnal. Hol a nő hangulatos, kertes házában aludt, hol otthon, abban a szobában, ahol felnőtt.

A férfi megvárta a meccs végét, így látta a Fradi második gólját. Ha a játék nem is volt az igazi, örült a zöld-fehérek sikerének. Annak, hogy 19 forduló után három pont előnnyel vezetik a tabellát. Reméli, a bajnokság végén is az első helyen lesznek a kedvencei. Gyorsan felöltözött, megsimogatta az anyja arcát, elköszönt tőle és Ibolyához indult. Az autóban a U2 Beautiful day című száma szólt.
A férfi szerencsésnek érezte magát, s az járt a fejében, lehet-e bármi fontosabb az életben egy társnál s a szerelemnél.

Aztán beugrott neki: talán csak Mucha Józsi újságból kivágott fotója ott, a szobája falán…