Utolsó esély – Dlusztus Imre publicisztikája

Újvidéki történet. Serdülő focitorna, zsúfolt nézőtér, felfokozott hangulat. A tehetséges, nyúlánk center lustán indul vissza védekezni, sok-kevés a javukra. Az edző rákiabál, a gyerek meg rámutat az eredményjelző táblára. Azonnali csere, a gyereket eligazítja a mester. A tréner irányít tovább, a játékos látványosan duzzog. A szünetben a lelátóról lemegy az apuka, odalép a kis sztárhoz, lekever egy taslit, aztán meghajolva elnézést kér az edzőtől. Visszabattyog a szülők közé. Oda, ahol a helye van, szó szerint és jelképesen is.

Magyarországi történet a déli határszélről. A szünetben levonuló labdarúgókat követi egy vajdasági anyuka, aki az öltöző előtt elkapja a szakvezetőt. Zeng a folyosó: „Miért nem a posztján szerepelteted a fiamat?” Az edző megdöbbenve hallgat, aztán visszakérdez: „Ezt te ugyanígy odaát, Szabadkán is meg merted kérdezni?” A váratlan válasz őszinte nyilatkozatot csal ki a fiatalasszonyból: „Nem, mert a fiammal együtt elküldtek volna a büdös francba.”

Magyarországi történet a déli határszélről. A szünetben levonuló labdarúgókat követi egy vajdasági anyuka, aki az öltöző előtt elkapja a szakvezetőt. Zeng a folyosó: „Miért nem a posztján szerepelteted a fiamat?” Az edző megdöbbenve hallgat, aztán visszakérdez: „Ezt te ugyanígy odaát, Szabadkán is meg merted kérdezni?” A váratlan válasz őszinte nyilatkozatot csal ki a fiatalasszonyból: „Nem, mert a fiammal együtt elküldtek volna a büdös francba.”

Ennyi, mondhatnánk, és vége a publicisztikának.

Volt a magyar futballnak egy, már csaknem elfelejtett csodagyereke, aki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Fehérvári Jánosnak hívták, játszott többek között a Budapesti Honvédban is. Csapattársa, a zseniális Kocsis Lajos mondta róla, hogy van benne vér. Fehérvári szenzációs cselezőkészségéről és bizonytalan személyiségéről volt híres. Feltűnt, majd eltűnt, éjszakázott, másnaposan edzett, elment inni, lement edzeni, a meccsen, ha játszott, néhány percre elvarázsolta a publikumot, aztán nagyítóval sem lehetett rátalálni a pályán. Jöttek a sérülések is. Pályafutása végén Gyulán együtt játszhatott újra Kocsis Lajossal. Mindketten szerették a kisfröccsöt. Fehérvári 44, Kocsis 53 évet élt.

Fehérvári nem tudta feldolgozni, hogy egyetlen este több pénzt szórhat el a bárban, mint amit egy hónap szívós munkájával megkeres hegesztő édesapja. János nem kapott keretet a tehetségéhez. Meglehet, ha valamennyi edzője nagyon jó pedagógus lett volna, akkor is kisiklik az élete, mert gyengének bizonyult az élsporthoz, és mert a kádári puha diktatúra, a legvidámabb barakk csak a normális létezés illúzióját teremtette meg. El tudom képzelni, hogy ő és rengeteg, hozzá hasonlóan elkallódott futballistatársa sohasem fogalmazta meg magának, hogy a valódi (nyugati) karrier és a hazai pályafutás közötti jelentős különbség miatt engedett a csábításnak s herdálta el a tehetségét.

Azt is el tudom képzelni, sőt még el is fogadni, hogy számos körülmény szolgált mentségül félresiklásuk megmagyarázására: futballellenes hangulatban kellett sportolniuk; a sportsajtó nem adott elég támogatást; ahogy telt-múlt az idő, úgy lettek egyre borzasztóbb állapotban a stadionok és az edzőpályák; az alázat hiánya; a nyugati játékosok valamiért gyorsabbak, atletikusabbak, acélosabbak.
Megállapítható tehát: a labdarúgás hazai átfogó modernizációjához szükséges a magas szintű szakmaiság, az európai infrastruktúra, a minőségi utánpótlás-nevelés, a törekvéseket értőn honoráló közvélemény. Mindennek itthon a legutóbbi években jött el az ideje, több területen tapasztalható az előrelépés, s az Andorra, valamint a Luxemburg elleni szégyenteljes vereség után a magyar futball az utolsó esély megragadásánál tart. Élni kell vele.

Valójában a cél eléréséhez szinte minden adva van. A kormány támogatásával helyreállhat a labdarúgás közösségi szerepe. A gyerekek számára kitűnő terep az államilag finanszírozott Bozsik-program. A tehetségesebbek lassan az egész országban kiváló, illetve megfelelő körülmények között készülhetnek, versenyezhetnek. A profi sport korábban nem látott anyagi és műszaki fejlődési szakaszba lépett. A közmédia mindent megtesz a sport és vele az egészséges életszemlélet népszerűsítéséért, ami szerencsére kiterjed a nemzeti öntudat ápolására határon innen és túl. Nem lehet belekötni a finanszírozás arányaiba sem, hiszen a futballon kívül minden hagyományos magyar sportág kiemelkedő figyelemben részesül még akkor is, ha az igazolt sportolók több mint fele labdarúgó. Nincs szó tehát monokultúráról, bármennyire is ezt sugallják több helyről, ám igaz az is: a ráfordítás nagysága és az eredmények között most még nagy a különbség.

Nagyon fontos és jó jelnek tekintem, hogy hazaigazolt Huszti Szabolcs, akinek megkérdőjelezhetetlen a pályafutása. Rövidesen érzékelhető lesz, miben jobb az itthon játszóknál, és várhatóan az is kiderül: egyéni tudásban nincs akkora differencia egy világlátott, sikeres profi és egy hazai jó futballista között. Ezt a kis különbséget, az egészséges önbizalmat, az átgondoltabb edzésmunkát, étkezést, pihenést, regenerálódást, tudatosabb edzőtermi munkát kell megtanulni tőle, és bízni abban, hogy ő, továbbá Király Gábor, Gera Zoltán, Juhász Roland, Vanczák Vilmos és Hajnal Tamás majd a visszavonulásuk után is maradnak a hazai fociban, lehetőleg az utánpótlás-nevelésben. Köztünk szólva én már keresném – meg ne sértődjön – Halmosi helyét a Haladás, Liptákét a Diósgyőr, Tőzsérét a Debrecen, Kamberét a Honvéd U19-es csapatánál, bár még mindig húzóemberek.

Számomra a garancia a javuláshoz a Diósgyőr, a Balmazújváros és a Mezőkövesd hozzáállása, valamint a Haladás őszi utolsó három fordulóban mutatott játéka. S most nem az irónia szól belőlem. Meggyőződésem ugyanis, hogy az NB I-nek az tesz jót, ha minél több markáns kiscsapat szerepel a bajnokságban. Ahogy régen egy jó Pécs, Tatabánya, Zalaegerszeg, Kaposvár, Szeged vagy Békéscsaba ellen edződtek Détáriék és Nyilasiék.

S ezzel együtt sajnálom, hogy a Vasas ritmust tévesztett. A DVTK-nál Bódog Tamás nem szokványos játékfilozófiája tökéletesen összhangban van az ottani futballkultúrával. Ha az együttes végre már saját stadionjában játszhat, és az edzőt a törvényszerű hullámvölgy esetén is hagyják dolgozni, Miskolc újra a futball fővárosa lesz. A Balmazújváros esetében már az NB II-ben is feltűnt, hogy a labdarúgók többsége nemcsak szeret, hanem tud is focizni. S egy jól játszó társaságot mindig élmény nézni. Mezőkövesden hamisítatlan borsodi futballhangulat van. Olyan szenvedély, amely olykor csodákra is képes.

A válogatott elfogadhatatlan teljesítménye ellenére is tapintható a magyar profi labdarúgás fejlődése. Egyre több a jó játékos, nő az iram, néha futballra emlékeztet a lelátói hangulat. Ha minden csapat saját otthonban szerepelhet, s ha az MLSZ leszokik a kollektív büntetés Benes-dekrétumot idéző reflexeiről, újra ötezer fölött lehet az átlagnézőszám, ami kihat a mérkőzések tempójára is. Tudom, nyáron jön majd a nemzetközi megméretés, az igazság órája. Nem is baj, ha erről is beszélünk. Tavaly a Vasas elképesztő dilettantizmussal esett ki a Beitar ellen. Emlékezzünk, az első meccsen idegenben három perccel a vége előtt 3–1-re vezetett, s innen sikerült 4–3-ra kikapnia. Ez a végzetes hiba kihatott a későbbi teljesítményre, megfejelve azzal, hogy az Illovszky-stadion átépítése miatt végig idegenben kellett pályára lépnie. A jól játszó Fradi a nyáron balszerencsésen bukott el a Midtjylland ellen. Az első félidő utolsó perce, a bután összehozott tizenegyes és a kiállítás volt a sírba eresztő kötél. A Videotonnál, és erről valahogy senki sem beszélt, a Belgrádban elért 0–0 után itthon fura módon a négy délszláv játékos betlizett egyszerre, széttárt karral néztek egymásra, nem értették, miért kell már a második percben így kinyílni. Hát nem volt elég jó a Bordeaux elleni taktika?

Írásomat két olyan sztorival kezdtem, amely látszólag talán nem vág a témába. Dehogynem! A remélt fejlődéshez ugyanis a szülők viselkedésének sürgősen meg kell változnia.