Elveszett finesz – Vincze András publicisztikája

A rosszkedvét mindenki másba temeti. Ha kellemetlen focikudarc miatt nehezül el a lelkem (mint most legutóbb Kazahsztán és Skócia ellen), akkor a legnépszerűbb videomegosztó oldalra „menekülök”, és a válogatott régebbi meccseinek összefoglalóit nézegetem. Miután az utóbbi egy évben a futball „törpéi” pofozták a mi fiainkat, valami hasonló bánatölőt kerestem, ezért aztán rákattintottam egy régebbi Magyarország–Luxemburg mérkőzésre, hogy vajon akkor mi volt más, mi volt jobb, s nem feltétlenül a játékosok egyéni képességeiben, hanem a csapat akaratában, valamint – s talán ez lehet a legfontosabb mérce – a magyar futball szakmai struktúrájában.

Kezdjük ott, hogy már akkor is fütyültek a nézők. Bizony, csak úgy sivított a levegő, ugyanis a vendégek hirtelen berámoltak két gólt a kapunkba, és vissza-visszatekerve a filmkockákat arra döbbentem rá, hogy a luxemburgiak már akkor sem futballoztak annyira gyengén, mint amilyen polcra mi, hajdanvolt sikereinkre büszke magyar focirajongók felhelyeztük őket. Anno igenis volt sebességük, sőt ők is képesek voltak a gyors, egy-kétérintős játékra, viszont…

Kikaptak 6–2-re.

Ezt a gólözönt hozó Magyarország–Luxemburg Európa-bajnoki-selejtezőt 1983 áprilisában játszották a hajdani Népstadionban (három héttel korábban idegenben is 6–2-re nyert a nemzeti csapat a nagyhercegség legjobbjai ellen), és a korszak azért is fontos, mert a nyolcvanas évek még szállították a jelentős gólkülönbségű magyar sikereket. Vertek a mieink törököket, lengyeleket, walesieket, osztrákokat, svájciakat – s hogy hosszúra ne nyújtsam a felsorolást, ezeknek az eredményeknek a húzásában lett futballrajongó egy fiatal generáció, amelynek a retinájába, emlékezetébe is égtek a meccsparádék, úgy, hogy már akkor is az volt a szöveg: ez már nem az a magyar foci. Mindenesetre ezek valódi örökséget jelentő futballcsaták voltak, olyan eredmények, amelyeket ma is szívesen emleget az ember, leginkább azért, mert az európai futballban meghatározónak számító magyar játékosok cselei, passzai, góljai, illetve védései váltak legendává, s akiknek a neveit magyar srácok százezrei emlegették áhítattal.

Ebbe öregedtünk bele, s ennek az ötvenes generációnak ezért is fáj jobban, ha kikapni látja a magyar válogatottat, pontosabban, ha azzal szembesül, hogy Andorra, Luxemburg után Kazahsztán – néhány ifistát is bevetve – is jobb teljesítményre képes immár, mint a mi fiaink.

S most leírom még egyszer: Luxemburg ma semmivel sem futballozik jobban, mint harmincöt évvel ezelőtt, ellenben az elmúlt három és fél évtizedben a magyar foci rengeteg értéket elhagyott útközben, s – immár sokadszorra is nekibúsulva a gyenge eredmények miatt – arra gondolok, hogy leginkább a játékstílusát morzsolgatta el, mégpedig igencsak módszeresen.

Nem a bántás miatt írom le, hogy elborzasztó látni, jönnek hozzánk külföldről edzők, kapitányok (holland, német és most belga), s nem képesek a maguk szakmai ismereteivel lendíteni a játékon, hogy a legkegyetlenebb szakmai melléfogásukat említsem, már régóta nem keresnek olyan középpályást, aki varázsolni tudna a labdával. De jönnek tucattámadók is, akik az NB I-ben még villognak, s nemzetközi szinten öregfiúk-teljesítményre képesek. Nem szeretnék visszamerészkedni az Aranycsapat vagy a hatvanas-hetvenes évek futballjáig (pedig az a dicső világ nagyapáink és apáink nekünk adományozott öröksége), hiszen abból a korszakból élőben semmit sem láthattam, ellenben nekem, s a félszáz évet már megélt korosztályom számára Karsai László, Ebedli Zoltán, Csapó Károly, Nyilasi Tibor, majd közelítve az újkorhoz, Détári Lajos, Bognár György középpályás-teljesítménye adott élményt.

Szóval papolhatnak nekem a modern futballban honos szélsőjáték hatékonyságáról (lám, most Georges Leekens csapatösszeállítási anomáliái kapcsán kapta fel a pesti fociflaszter a tükörszélső kifejezést, hiszen mi, magyarok kudarcmagyarázatból kifogyhatatlanok vagyunk), s persze magam is leírtam már ezerszer, hogy állóképesség, erőnlét nélkül csak visszafejlődés lesz a focinkban. Magyarázkodunk, mert egyvalamit soha nem akartunk elhinni, hogy egyszer eljön az a rossz pillanat, amikor olyan edző állhat a magyar kispad elé, akinek tökéletesen sikerül kikoptatni a csakis a magyar lábból előcsalogatható fineszt a csapatjátékból.

És most ez történik...

A hajdani legendák immár csak félig-meddig tréfás csapatösszeállítási receptje a következőképpen szól: kapust muszáj nevezni a meccsre, védőket drótból is hajlítgatunk, viszont a labdarúgás a felezővonal környékén kezdődik.

Készséggel elhiszem, hogy a szakma magasiskoláját manapság külföldi edzőktől lehet megtanulni, de abban nem vagyok biztos (sőt!), hogy labdarúgásunk néhány év leforgása alatt ennyi futballkultúrasokkot képes befogadni, elsajátítani, de leginkább elviselni. Az utóbbi tizenöt évben angol, cseh, olasz, spanyol, portugál, holland, német, szerb, szlovák edzőben látták a megváltót a magyar kluboknál, miközben ilyen tömény stíluscserélődés elképzelhetetlen lenne Németországban, Spanyolországban, Angliában, de hogy ne tegyük ilyen magasra a lécet, még a klubfutballban hozzánk hasonlóan szerény Svédországban (ott ugyanis a tizennégy hazai mellett egy-egy angol, portugál és dán dolgozott az elmúlt években az élvonalban), Ausztriában (a jelenkori élvonalbeli edzőlétszám a következő: hét osztrák, három német) és Szlovéniában sem (kilenc szlovén kontra egy horvát).

Olyannyira leértékelődött a magyar szakmai teljesítmény, hogy amikor szóba kerül, meg sem akarjuk hallani, hogy a jelenkorban kik a magyar klubfutball legeredményesebb edzői: Herczeg András (két bajnoki cím, két-két MK-, Szuper- és egy Ligakupa-győzelem, BL- és El-csoportkörbe jutás), Pintér Attila (két-két bajnoki cím és Magyar Kupa-győzelem) és Kondás Elemér (szintén két-két bajnoki aranyérem és kupaelsőség) túlszárnyalja a külföldről jött mágusokat. S bár az tagadhatatlan, hogy az elmúlt majd' negyven év legnagyobb futballtörténelmi tette, az Európa-bajnoki kijutás a német Bernd Storck korszakát fémjelzi, ami köszönhető volt annak is – szerintem –, hogy még leginkább ő volt az a messziről jött edző, aki a kontinenstorna előtt valóban megpróbálta felfedezni, majd a munkájába, a modernebb s a német labdarúgásban évtizedek óta sikerrel alkalmazott elemző felkészítésbe is beleépíteni mindazon erényeket, amelyekkel a magyar labdarúgás az évtizedes mélypontról ha el nem is, de legalább megmozdítható volt.

A hazai elitedzőképzésben eddig részt vevő magyar szakemberek többsége (kétszáznál is több trénerről van szó!) a külföldi túlkínálat miatt az NB II-be, sőt NB III-ba szorítva dolgozik. S hogy ez mekkora luxus, arról minden évben egy-egy nap árulkodik, amikor ezek a „szürke” szakemberek megmutathatják, mire képesek: amikor a kupameccseken kiejtik vagy megszorongatják az élvonalban szereplő, s az esetek egy részében importedzővel készülő csapatokat. Mifelénk legyintgetnek, amikor a másodosztály kerül szóba, azonban látni kell, hogy egyre vékonyabb a mezsgye, ami szakmailag, taktikai tudásban, felkészítésben elválasztja a magyar él- és a második vonalat. A tizenkét csapatos NB I-nek is az a legnagyobb hibája, hogy semmi esélyt nem ad a felzárkózásra képes, a másodosztály mezőnyéből fel-felbukkanó együtteseknek, amelyeknek ebben a lebonyolítási, versenyeztetési rendszerben azonnali bravúrokra lenne szükségük a talpon maradáshoz. Ennek tükrében hitetlenkedéssel vegyes szomorúsággal nézem, hogy az évről évre gyengülő eredményeket produkáló klubfutball profi mezőnyét milyen makacsul szűkítik, ahelyett, hogy inkább bővítenék, így bevonva még több vidéki csapatot, hadd játsszon a magyar.

No, hát messzire kerültünk a válogatott meccsektől, ám a helyzet az, hogy csak elbúsulok a régi videókon is, látva, hogy addig nem lesz jó nemzeti csapatunk, amíg nem lesz újra valóban nemzeti bajnokságunk – edzőstől, játékosostól, tehetségestől.