Érték, mérték – Dlusztus Imre publicisztikája

A legutóbbi Veszprém–Szeged kézilabda-örökrangadón hét magyar és 21 idegenlégiós lépett pályára. Ugyanez az arány elméletben elképzelhető egy Videoton–FTC labdarúgó csúcsmeccsen is, csakhogy egészen különböző a két sportágban a külföldiek nemzetközi súlya. Az előbbi sportágban világsztárok szerepelnek, BL-győztesek, világ- és Európa-bajnokok, van közöttük olimpiai aranyérmes, német, francia, spanyol bajnok, vb-gólkirály, s nagyon úgy tetszik, hogy ebben a sorban légiósnak szinte snassz egy mezei EHF-kupa-siker. A magyar futballban viszont még a legjobb magyar csapatokban sincsenek trófeahalmozó más nemzetbeliek.

Lefordítva futballra a kézilabdás erődemonstrációt, a székesfehérvári együttes kezdőjében Lazovics és a két Scsepovics mellett Huszti és Juhász maradhatna, mellettük pedig Marc-André ter Stegen állhatna a kapuban, a mezőnyben pedig Dani Alves, Gerard Piqué, Marcelo, Ivan Rakitic és Toni Kroos kaphatna szerepet. Ha hasonló csillagok lépnének pályára a zöld-fehéreknél is, akkor valószínűleg kicsinek bizonyulna a Pancho Aréna, de még a most csak épülő Videoton-stadion is.

De az is bizonyos, hogy a Videoton és a Ferencváros jelenlegi költségvetését legalább az ötvenszeresére kellene növelni ahhoz, hogy ilyen csodálatos tudású játékosokat meg tudjanak fizetni. Továbbá ne legyenek kétségeink: akkor is nagyon sokan fanyalognának. Vagy azért, mert Messit és Cristiano Ronaldót nem tudták megszerezni, vagy azért, mert rosszul méretezték a stadiont...

Messzire vezetne egy következetesen végigvitt méricskélés. Például az, ha összevetnénk a közvélemény toleranciaszintjét a magyar kézilabdát elárasztó és a futballt eluraló légiósokkal kapcsolatban. A sportbarátok zöme elfogadja, hogy a nemzetközi eredményességhez elengedhetetlen a legjobb játékosok szerepeltetése, de ha ez kiterjedne a labdarúgásra is, akkor nagyon sok ellenző szólalna meg. A legtöbben sajnálkoznak: kevés magyar kézilabdázó jut szóhoz BL-csapatainkban, de elfogadják a helyzetet a jó szereplés reményében. A többség megérti Ljubomir Vra-njesnek, a Veszprém edzőjének és a férfi kézilabda-válogatott nem mellesleg BL-győztes szövetségi kapitányának az elemzését a hazai utánpótlás-nevelés hiányosságairól, de nem akarja zsigerből felszámolni a játékosokat nevelő műhelyeket, míg ugyanez a többség jóval erőteljesebben kritikus a fociakadémiák teljesítményét illetően.

A futball kapcsán időről időre elhangzik, hogy a kevés néző (3000 alatti átlagról van szó) nem tartja el a labdarúgó-vállalkozásokat, de a szintén profitorientált, hivatásos sportolókat, vezetőket és technikai személyzetet alkalmazó kézilabdaklubokat sohasem éri vád az alacsony nézőszám miatt. Holott a sportág hazai első osztályában is számláltak már 285 nézőt, és nem ritka a mindössze 400–600-as publikum sem.

Nem akarom egymás ellen hangolni a két sportág híveit, csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mindent a maga helyén, a saját rendszere összefüggéseiben kell kezelni. Ha például a Gerard Piqué által képviselt szintről lehozzuk az igényeinket a realitás talajára, és azt mondjuk, hogy évente egy magyar futballklubnak illő volna bekerülnie az Európa-liga csoportkörébe, akkor már olyan méretekről kezdünk el beszélni, amelyek szinte kézzelfoghatóak. Nem az ötvenhez mérjük az egyet, hanem a kettőhöz vagy a háromhoz.

Mielőtt azonban megvizsgálnánk, mi is kellene ahhoz, hogy elérjük a horvát Rijeka vagy a belgrádi Partizan nívóját, elemezzük, hogy miért nem célozhatjuk meg régi dicsőségeink szintjét, a közvetlen élvonalat. A válasz egyszerű: a lakosságszám miatt, ami a modern államok ese-tében végső soron erősen befolyásolja a bruttó hazai termék összességét. Az európai első Luxemburgnak nagyon magas az egy főre jutó GDP-je, de nominálisan az alacsony lakosságszám miatt a világon csak a hetvenötödik a rangsorban. Az, hogy egy országban hányan élnek, közvetlen hatással van az adott nemzeti futballpiac fizetőképességére; a labdarúgókhoz fűződő játékjog értékére; a stadionban regisztrált, illetve a televíziós nézőszámra; a szponzoráció mértékére; a pálya körül, műsorfüzeten, jegyen, mezen, weboldalon látható hirdetések pénzügyi tartalmára; a klub ajándéktárgyainak piacára; a meccsnapi fogyasztásra; vagyis a sportlátványosság eltartó erejére.

A labdarúgó-világbajnokság döntőjében tízmilliós vagy annál alacsonyabb lélekszámú ország válogatottja legutóbb 1962-ben Csehszlovákia révén szerepelt. Azóta a 40 milliós lélekszám az alsó limit, habár háromszor is eljutott az ezüstig a 17 milliós Hollandia. Az ő esetükben egyrészt a magas GDP (nemzeti szinten a világ 18. legnagyobb összértékét állítják elő), másrészt a soha el nem rontott utánpótlás-nevelés, harmadrészt pedig a plusz humán erőforrásokat jelentő egykori gyarmatbirodalom (gondoljunk csak például Ruud Gullitra, Clarence Seedorfra, Aaron Winterre, Frank Rijkaardra, Stanley Menzóra, Edgar Davidsra, Jimmy Floyd Hasselbainkre, Michael Reizigerre, Winston Bogarde-ra, Georginio Wijnaldumra) elegendő érv a szabályt erősítő kivételhez. A klubfutballt tekintve a Bajnokok Ligája döntőjébe a holland Ajax és a portugál Porto tudott bejutni az öt nagy futballnemzet reprezentánsai mellett. A hollandokról már beszéltünk, a Portóról és a portugál futballról meg csak annyit, hogy szabadon meríthetnek a hatalmas brazil piacról. A mostani első ligás bajnokságukban szereplő játékosok csaknem 30 százaléka (130 labdarúgó) érkezett a dél-amerikai országból.

Visszatérve a futballmatekra, azt kell megvizsgálni, milyen csapatokat építenek a magyarral összehasonlítható horvát, szerb, román, szlovák és cseh nemzetközi klubok. Lehet egy szóval is felelni: drágát. Az Európa-liga csoportkörébe eljutó sportvállalkozások kétszer-háromszor nagyobb költségvetéssel dolgoznak, mint a magyar élcsapatok. Nincs mese, ha részt akarunk venni a nagy nemzetközi versengésben, akkor számolni kell minden összevethető, mérhető ténnyel, adattal. Ha egy jó futballista mérlegre teszi, hogy miért szerződjön Magyarországra, akkor a jövedelem, a körülmények és a további pályafutás lesz a három legfontosabb szempont. Az infrastruktúrára már nem lehet panasz, mert a stadionok jók, az edzőpályák szinte mindenütt alkalmasak a minőségi munkára. Egy előrejutni akaró európai futballista esetében csak abban az esetben lehet jó hatással az NB I, ha még nagyon a pályája elején jár. Afrikai focisták számára jó rajthely Magyarország, illetve az osztrák, belga, svájci, francia második és harmadik vonal, esetleg valamelyik észak-európai ország felé.

Ami a pénzt illeti: egy délszláv labdarúgó-szakmunkásnak (kivéve a topklubok jobb játékosait) anyagilag előrelépés az otthoni havi egy-kétezer euróhoz mérten az itteni három-ötezer euró, és most nem a Videotonban játszó szerb Danko Lazovicsra gondolok. A harminc évnél fiatalabb minőségi labdarúgók viszont két okból nem jönnek ide: egyrészt azért, mert nem tudunk 40-60 ezer eurót fizetni havonta egy játékosnak, másrészt azért, mert az NB I-ben szerepelni a jövő szempontjából még nem kecsegtető üzenet.

Az egyre jobb anyagi lehetőségeknek köszönhetően érkezett és hazajött egy-két minőségi futballista, de a mérkőzéseket eldöntő, valóban remek játékosok még nem jelentek meg a magyar keretekben. Itthon a Transfermarkt értékelése szerint Marko Scsepovics (1.2 millió euró) a legértékesebb futballista. A Salzburgban 16, az Austria Wien csapatában nyolc nagyobb értékű játékos található, így talán hagyjuk is az osztrák–magyar összevetést. A Rijeka hat többet érő játékossal számolhat, közöttük van a brazil Héber (2.5 millió euró); a Zvezdához tíz, a Partizanhoz négy nagyobb értékű futballista tartozik. Utóbbiban a fő gólfelelős a 2.5 millió eurót érő kameruni Tawamba, aki az ősszel az Európa-liga-meccsen a Videoton hálójába is betalált.

Ukrajna más kávéház, ott hatalmas pénzek forognak a futballban. A Dinamo Kijevben 16 olyan játékos szerepel, köztük Kádár Tamás (kétmillió euró) is, akinek nagyobb az értéke, mint az NB I legmagasabban jegyzett profijáé, a 26-szoros paraguayi válogatott Derlis González speciel hatmillió eurót ér.

Érdemes ezekkel a számokkal is kalkulálni, amikor összehasonlítunk.