Kovácsoltvas – Bobory Balázs publicisztikája

Azért néha tényleg nagyon furcsa játékot űz velünk az élet.

A Videoton vasárnap nagy versenyfutás végére tett pontot, és története során harmadszor
megnyerte meg a magyar élvonalbeli labdarúgó-bajnokságot, aztán már szerdán az öröm mérhetetlen bánattá változott: elhunyt a klub tiszteletbeli elnöke, edzőlegendája, Kovács Ferenc.

Ha valami biztos, a Videotonnak Feri bácsi szellemi hagyatékára alapkőként kell tekintenie, bázisként kell használnia, életpályáját, eredményeit, módszereit, emberi kvalitásait, tulajdonságait pedig folyamatosan meg kell ismertetnie az új generációkkal, a Székesfehérvárra érkező labdarúgókkal, légiósokkal, edzőkkel.

A hatalmas veszteség okozta fájdalomban talán csak annak lehet örülni, hogy Feri bácsi megélte, az az egyesület, amelynél edzőként a legnagyobb sikereit elérte, ismét bajnok lett, újra volt hatalmas ünneplés az Országalmánál, és újra felcsillant a remény, hogy a Vidi a következő idényben nagyot varázsol a nemzetközi porondon is. Talán a vasárnapi, Honvéd elleni győzelem után Feri bácsinak is ez járt a fejében, biztosan beszélt erről a tulajdonossal, Garancsi Istvánnal is, aki mindig kikérte a mesteredző véleményét szakmai kérdésekben.

A Videotonnál most olyan szakembert siratnak, akinek irányításával sohasem lettek bajnokok a piros-kékek. Az ifjabb olvasóknak azért illik leírni, hogy a maihoz képest egészen más környezetben, közegben dolgozott. Az első időszaka 1976-ban majdnem bearanyozódott, ám – most nem részletezendő körülmények között – végül csak az ezüst jutott a fehérváriaknak.

A hetvenes években a vidéki kluboknak nem sok babér teremhetett, de egy olyan tősgyökeres fővárosi úriember, mint Kovács Ferenc nem magyarázkodott olyan érvekkel, amelyek a manapság használatos kifogásokhoz képest jóval helytállóbbak lettek volna, inkább néhány évvel később megint nekirugaszkodott a nagy feladatnak.

A bajnoki cím másodszor sem lett meg, betudhatóan talán az 1984–85-ös csodálatos UEFA-kupa-menetelésnek is, amelynek révén viszont Európa és – talán nem túlzás állítani, főleg a Real Madrid elleni döntő után – az egész világ megismerte a csapatot.

Az akkori Videoton tele volt saját nevelésű, Székesfehérvárhoz ezer szállal kötődő, a legjobb korban lévő futballistával, akiknek más sem kellett, csak egy szigorú, profi, mégis játékospárti, de legfőképpen hiteles edző. Abban az időben egy szakmai stábban a vezetőedző mellett alkalmaztak egy pályaedzőt – név szerint Hartyáni Gábort –, és slussz. Disztl Péternek és Koszta Jánosnak még kapusedzője sem volt, esetleg még a technikai vezető, a korábbi válogatott hátvéd Fejes Gábor segíthetett egy-egy tanáccsal. Ezért aztán Kovács Ferenc ment játékos- és ellenfélnézőbe, a riválisokról begyűjtött VHS-kazettákat is ő nézegette (videoelemzőként sem vallott szégyent), és saját maga volt az erőnléti tréner. Ő állt a sárpentelei erdő két kilométeres tornapályájának a végén kezében stopperrel, és ő mondta a gólzsák Szabó Józsefnek, hogy induljon még egy „bónuszkörre", ha két másodperccel kicsúszott a szintidőből. És néhány anekdota szerint Kovács Ferenc volt a játékosok pszichológusa is. A Partizan Beograd elleni UEFA-kupa-nyolcaddöntő emlékezetes, 5–0-ra megnyert hazai találkozója előtt három órával nem átallott a csapatbusz videolejátszójába bőven 18-as karikát kívánó felnőttfilmet tartalmazó kazettát csúsztatni, ezzel pedig olyannyira sikerült feloldania a labdarúgókban a feszültséget, hogy minden lelki tehertől megszabadulva kiütötték az előzőleg esélyesebbnek vélt jugoszláv csapatot.

Akkoriban ez volt a természetes – másmilyen felelőssége volt egy vezetőedzőnek, mint manapság, amikor soktagú személyzetet kell irányítania a szakmai főnöknek.

És egészen más problémákkal szembesült, ha játékosaival leült beszélgetni. Akkoriban nem uralta (ennyire) a futball világát a pénz, az üzlet, a legjobb Vidi-futballisták is panellakásokban laktak, a szerencsésebbek talán egy nyaralót is felhúzhattak Agárdon vagy Balatonvilágoson, de a mérhetetlen népszerűségen, a csajok invázióján kívül más nemigen zavarta meg a fejeket. Feri bácsi erre is figyelt, néha tudatosan engedte lazábbra a gyeplőt, hogy amikor igazán kell, még szorosabbra tudja húzni, egyenessége, kristálytisztán megfogalmazott mondatai, elvei játékosaiban végtelen tiszteletet ébresztettek. S mivel akkoriban csak az tudott külföldre igazolni, aki bizonyos feltételeknek megfelelt, a menedzserek sem kavarták össze a futballistákat. Ebben a közegben, az omladozó szocializmus keretein belül és a még létező vasfüggöny innenső oldalán, az egészen sajátos magyar közegben Kovács Ferenc olyat alkotott, amire a legtöbb fehérvári csak úgy tud visszaemlékezni, hogy könnybe lábad a szeme, hevesebben ver a szíve, tolul a vére.

Soroljuk a neveket, hogy Feri bácsi mely klubokat győzött le csapatával: Dukla Praha, Paris SG, Partizan Beograd, Manchester United, Zseljeznicsar és slusszpoénként a Real Madrid a Bernabéuban. Nem több évtizedes karrierje során gyűjtötte össze ezeket a skalpokat, hanem egy idényen belül. Nem akarok vészmadár lenni, de talán ez volt a magyar klubfutball utolsó nagy sikere. A maiak ilyenről álmodni sem merhetnek, de ez nem is baj, maradjon mindenki a realitásnál.

Kovács Ferenc halála után a Videotonnál most még keményebben kell dolgozni, hogy a friss bajnokcsapat júliustól olyan pályát fusson be a nemzetközi porondon, amellyel felidézi a fehérváriakban az 1984–85-ben érzett bizsergést, büszkeséget, futballimádatot. Az azóta eltelt időszakban Paulo Sousa együttesének sikerült ez 2012-ben, akkor a Vidi az UEFA-kupa utódsorozatában, az Európa-ligában vitézkedett, nagyon közel volt a továbbjutáshoz a csoportkörből, ismét megmutatta magát Székesfehérvár az öreg kontinensen.

Feri bácsi eddig személyesen figyelhette, hogyan, milyen módszerekkel rakja össze a jelenlegi vezetőedző, Marko Nikolics a stabilan teljesítő, lehengerlő futballra azonban csak időszakonként képes bajnokcsapatot, amelyet azért most tovább kell erősíteni, hogy legyen esély a magyar után a nemzetközi játszótéren nagyot alakítani. Mert az évek óta tartó rivalizálás a Ferencvárossal érdekes ugyan, de a szurkolókat kevésbé tartja lázban, mint mondjuk 1976-ban. Most már megint kellene egy kis adalék, egy katarzist kiváltó menetelés, mint amilyen a Kovács Ferenc által dirigált Videotoné volt 33 esztendeje.

Az akkori együttesnek – az elcsépelt kifejezést használva – az egységben volt az ereje, a játékosok valódi barátok voltak, családjaik összejártak, nehezen voltak meg egymás nélkül a Sóstói Stadionon kívül is. A homogén társaságba ráadásul csak jó futballista tartozott, akik közül a legtöbben az akkori magyar mezőnyben is eléggé alulértékeltek voltak (az UEFA-kupa-sorozat gólkirálya, Szabó József például sohasem volt válogatott), ami szintén dacot szült bennük. A rengeteget jelentő lokálpatriotizmusról pedig ugye már esett szó.

A mai Videoton már más kávéház, más erényekkel, más lehetőségekkel, más háttérrel, de a cél ugyanaz. Marko Nikolics úgy adózhat leginkább Kovács Ferenc emléke előtt, ha az öltözőben folytatja a soknyelvű, soknemzetiségű, lényegesen nagyobb létszámú keret összegyúrását, egységessé formálását, úgy, hogy közben talál annyi individuumot is, mint anno az akkori Vidiben volt – a teljesség igénye nélkül – Disztl Péter, Végh Tibor, Csongrádi Ferenc, Burcsa Győző, Szabó József és Májer Lajos.

Mindenféle szempontból kemény csapat volt, és a mostaninak is ilyenné kell válnia.

Keménnyé, mint a kovácsoltvas.