Tornacipő – Malonyai Péter publicisztikája

Nézem a wekerlei Kós Károly téren futballozó gyerekeket, vannak közöttük ügyesebbek és kevésbé azok, ám a lelkesedésük éppen olyan, mint évtizedekkel ezelőtt. A szándékaikról fogalmam sincs, például arról, él-e bennük a mindent elsöprő vágy arra, hogy igazolt futballisták legyenek.

És eszembe jut Bendó Z. Zsolt története, amelyet a futball iránti rajongás szülte láttató erővel vetett papírra Befejezetlen meccsek című könyvében.

Tizenkét esztendősen minden vágya volt, hogy ne csak az utcákon, tereken, parkokban, házak között (tehát mindenütt) futballozzon, hanem igazolt játékosként is a Csepel Autóban. Leste a falragaszokat, hogy mikor jelenik meg hirdetmény a toborzóról, s persze az elsők között ért oda a próbára. Ahonnan az első évben eltanácsolták, a másodikban viszont már megfelelt. Mit megfelelt, hamarosan eljött a napja, hogy bemutatkozzon a csapatban a VCS Traktor ellen.

Egész éjjel nem aludt, hajnalban az eget kémlelte, milyen idő lesz, elsőként érkezett a pályára, hiába mondta az edző, Laci bácsi, hogy csak úgy mindent, mint az edzéseken, úgy izgult, mint még soha életében, s persze büszke volt, nagyon. Aztán egy pillanat alatt omlott össze a világ(a) a kérdéstől: „Rendben van a sportorvosid?” Egy pillanat alatt ugrott be neki, hogy otthon maradt a széken, ott, ahová gondosan kikészítette. Kikönyörögte, hogy hazarohanhasson érte, felpattant a biciklijére, tekert, ahogyan csak bírt, ám éppen akkorra ért vissza a pályára, amikor kivonultak a csapatok – nélküle.

Hogy elsírta magát, természetes, hiába volt azóta rengeteg (köztük könyve címe szerint: befejezetlen) meccse, még ma is érzi az akkori fájdalmát.

Esete nem egyedi, hiszen akkoriban – mondogatják mostanában – mindenki futballista akart lenni. Ha nem is mindenki, de rengetegen. Alig akadt olyan száma a Népsportnak, amelyikben ne lett volna egy-két toborzóról szóló hír, a végén visszatérő fordulat: „…a jelentkezők tornacipőt és tornafelszerelést hozzanak magukkal”.

Rangja volt akkoriban, ha egy gyerek igazolt futballista lett, hétvégenként stoplis cipőt, számozott mezt ölthetett, s másnap az osztályban eldicsekedhetett az eredménnyel. Ezért semmi sem volt drága. Egy későbbi válogatott futballista bevallotta: „Az egész úgy kezdődött, hogy csaltam. Ne tessék csodálkozni, nyolcéves voltam, és a tízévesek toborzójára jelentkeztem. Igazolvány nem kellett, a magasságom miatt elhitték, hogy két évvel idősebb vagyok.”

A szerencsésebbjének nem kellett toborzó, felfedezték. Mint Nyilasi Tibort, akit nem más, mint az Aranycsapat kapitánya, Sebes Gusztáv szúrt ki a kelenföldi „dühöngőben”, és ajánlotta be az Úttörőstadion csapatába. Őt persze nem volt nehéz, Sebes szava pedig számított, de egyébként is rengeteg önkéntes „megfigyelő” volt, aki aztán segített abban, hogy a gyerek megtegye, megtehesse az első lépéseket.

A grundok nem csupán azért voltak jók, mert ott éjjel-nappal futballoztak a fiúk, azért is, mert nagyon sokat tanultak egymástól. Egyikük ellesett egy cselt, mozdulatot valamelyik menőtől, addig gyakorolta, amíg nem ment tökéletesen, s mindig akadt, aki már tőle leste el a trükköket.

Persze ne higgyük, hogy a toborzók mindig sikerrel jártak. Negyven éve, a Bp. Spartacust edző Szimcsák István így beszélt: „Fiatalítani, fiatalítani… Könnyű azt mondani! Tudják maguk, hogy a környező egyesületek, a Honvéd, a Fradi, az MTK-VM milyen vehemensen gyűjti a tizenéveseket? Volt olyan toborzónk, hogy csak három-négy jelentkező jött.” És már akkor is előkerült a mostanság rengeteget hallott érv: rengeteg minden elvonja a gyerekek figyelmét a focitól, s a játszóhely is egyre kevesebb. Diósgyőri panasz egy hetvenes évekbeli Népsportból: „Ma nincsenek grundok. Sőt, sok helyen megszűntek a labdarúgópályák is. Miskolcon 4-5 pályával kevesebb van, mint 15-20 évvel ezelőtt volt, viszont 5 presszóval, ifjúsági klubbal, beat »szakkörrel« több lett. Ezek kéznél vannak, kulturált feltételeket biztosítanak. Nem a grundokat keresik a fiatalok, hanem ezekre a helyekre mennek.” A Népsport összegzése: „Az úttörőkkel foglalkozó szakemberek, a grundok eltűnése mellett a beatzenét jelölik meg egyes számú »közellenségként«. Lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy eltúlozzák a dolgot. Kering egy legenda egy régi válogatott összekötőről, aki mérkőzések előtti délelőttökön a Mátyás tér öreg fái alatt kiskapuzott a barátaival. Ha megkérdezték volna tőle, hogy a gitárt eszik vagy isszák, nem biztos, hogy válaszolni tudott volna.”

Egyértelmű, hogy a virtuális világ előtt is hatott éppen elegendő vonzerő a gyerekekre, hogy a labdarúgás jobban-e, mint manapság, legfeljebb sejthető. Mindenesetre ma elképzelhetetlen, hogy a nagypapa, papa kézen fogja a csemetéjét, s bekopog valamelyik klubba, hogy nézzék már meg a srácot. Immár toborzók sincsenek, kiválasztók vannak – szigorú feltételekkel. És csupán a klubok, akadémiák internetes oldalain (gyakran nehezen) fellelhető közleményekkel. Amelyekben akadnak furcsaságok – legalábbis nekem.

Például az, hogy „az akadémiai korosztályokban (U19, U17, U16) próbajátékra már nincs lehetőség”, ami azt jelenti, hogy hiába esik be az utcáról egy „zseni”, miért nem jelentkezett idejében. A keret esetleges feltöltése így csak „szipkázással” képzelhető el, a vetélytársaktól való csábítással.

Egy másik akadémián azt tartalmazta a 12-13 esztendős srácokat kereső felhívás, hogy a jelentkezőknek legalább négyéves igazolt labdarúgómúlttal kell rendelkezniük. Bevallom, ez a kedvencem, főként a „legalább” miatt, ami azt jelenti, hogy csak a szinte már csecsemőkorban (be)jegyzett futballisták jelentkezhetnek, ám ez nem elég, mert „a kiválasztás 1. fordulójában kondicionális képességek felmérésére és játékra kerül sor, akik itt megfelelnek, azok kerülhetnek a 2. fordulóba”.

Azért rögzítsük, hogy a kiválasztás meg a toborzás nem ugyanaz. Az első esetben én vagyok a fontos, a másodikban a jelentkező – lehet, hogy a lényeget illetően nincs nagy különbség (a tehetség mindig utat tör), de a kifejezések hangulata árulkodó.

És álljon itt egy – szintén honlapi – beszámoló a gyerekeknek oly fontos napról: „A nyári napsütésben a fiatalok gyorsasági és technikai felmérésen estek át, majd mérkőzésjátékon vettek részt. A gyerekek életre szóló élményekkel gazdagodhattak a válogató napján. A legügyesebbeket értesíteni fogják a felvételről, akiknek pedig most nem sikerült, ne búsuljanak, mert intézményünk az ősszel is tart kiválasztónapot.”

Persze ne legyünk igazságtalanok, akár toborzás, akár kiválasztás, a tehetség pallérozása a legnehezebb feladat. Főként, mert csak utólag derül ki, helytállóak voltak-e egy-egy felmérés adatai, jó szemmel választották-e ki az arra hivatottak a gyerekeket, arról nem beszélve, hogy tényleg arra figyeltek-e, amire kell. Egy sarkos vélemény szerint: „Az edzők nem karaktereket, személyiséget és a bennük rejlő erényeket, ergo a lehetőségeket nézik és keresik, hanem az aktuális állapotot, no meg a hiányosságokat.” És ami a későbbieket illeti: „Az edzők többsége a gyakorlások és a mérkőzések alkalmával csak meg nem válaszolható kérdéseket üvölt – »Mit csinálsz?!« –, mert látja ugyan a rossz megoldást, de nem képes megfelelő formában, érthetően leoktatni azt a tudást, ami a gyerek fejlődéséhez szükséges. Így a játékosok egyre nagyobb taktikai és technikai, valamint mentális deficittel érkeznek a felnőttfutballba.”

A mai „rendszerspecifikus” nevelést nézve, Bendó Z. Zsoltnak még egyszerű dolga volt, hiszen csak ügyesnek kellett lennie, és nem otthon felejtenie az igazolását. Más volt a világ, igaz, a futballunk is.

Mert például ki beszél ma már – tornacipőről.