Realityfíling – Vincze András publicisztikája

Két rövid történetet szeretnék leírni, mielőtt belevágok a közelmúlt slágertörténetébe: legyen VAR, vagy ne legyen VAR?

Szóval még 1994-ben, az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságon történt, hogy a sajtóhely előtti lelátórészen négy csivitelő hölgy akkor kezdett a legboldogabban tapsolni – egyikük ráadásul éktelenül nagyot is tudott fütyülni, éppen úgy, mint a pesti külvárosi vagányok –, amikor a pályán valakit éppen éktelenül felrúgtak, fellöktek vagy beletapostak a fűbe. Persze hogy örültek ennek, hiszen az amerikaifoci lényegre törő, szó szerint is ütősebb változatán nevelkedtek, s ők a kezdés pillanatában már azon is kuncogtak, hogy itt kerek a labda. A meccs végéig aztán alább is hagyott a lelkesedésük, mert a játékvezető minden pilincka odarúgást, lefogást lefújt, sokszor állt a játék, vacakoltak a labdával, intézkedtek és vitatkoztak a gyepen, ment a mutogatás, a hölgyek ebből semmit sem értettek – unták, na! Szóval ezzel az apró sztorival azt akarom illusztrálni, hogy ha egy sportágnak megvan a maga őstörténete, kulturális beágyazottsága, akkor lehet nagyszerű a marketing – és ezért ebben az amcsik elég jók –, lehet finomítgatni a szabályokon, lehet modernizálni, változtatni, de minél inkább bonyolítják, faragják, szabályozzák, annál érdektelenebbé válik (mint a színházi előadás, amelyet már annyira túlrendeznek, hogy a nézőtéren tapsoló nem azt érzi, hogy na, most aztán kifordítaná a sarkából a földet, hanem ellenkezőleg, mintha valamivel fejbe verték volna, és csak a teátrumdivat miatti illendőségből ütögeti össze ritmusosan, gépiesen a tenyerét).

A futballszurkolói példaképeim pedig a japánok: róluk már évekkel ezelőtt is olvastam, hogy a meccs lefújása után nem rohannak haza, hanem előbb kitakarítják a szektorukat. Ez olyan csodálatos morál, hogy tulajdonképpen el sem hittem, hiszen ha valami, a földkerekségen éppen hogy a lelátó lenne az a hely, ahol mindenki kicsit elveszíti a fejét: ott még a megrögzött antialkoholista is belekortyol a sörbe, a kifehérített fogú piperckőc szotyolát rágcsál, a papucsférj rázza az öklét. A precíz, a tiszteletre, szokásokra, tisztaságra kényes, extrapedáns japánok is a futballmeccsen tombolják ki magukat, de ők aztán ki is takarítanak! S míg a drukkerek tiszta szektort, a labdarúgók tiptop öltözőt hagynak maguk után (lásd még a tavaly nyári oroszországi világbajnokságról érkező fotókat és híradásokat a felkelő nap országából érkező labdarúgóküldöttség által használt helyiségek kinézetéről). S itt is a szokásokba kapaszkodnék bele: habár az ilyen patyolatfehér szemléletben passzentos minden, ez a takarításmizéria rigorózusan szabályos viselkedést feltételez, azonban éppen a japánok azok, akik szeretik, ha viták, izgalmak, konfliktusok, nehéz helyzetek zajlanak a szemük előtt, azaz, minél „kockább” lesz valami, azzal a lendülettel fordítanak hátat az eseménynek – persze előtte még alaposan kitakarítanak.

A két történetben (és ezzel kanyarodnék rá a játékvezetést teljes vigyázzba merevítő elektronikus videoasszisztensre, azaz a VAR-ra) a közös pont a – szurkoló.

Csodálkozva olvastam lapunkban, a Nemzeti Sportban feltett körkérdésünkre adott klubvezetői érveléseket, hogy közülük ki és miért támogatná ennek a bizonyos VAR-rendszernek a kiépítését, telepítését és alkalmazását a magyar élfutballban. Szinte kivétel nélkül sorakozni kezdtek a régi sérelmek: ha lenne VAR, akkor már ez vagy az a gól, meg az a leshelyzet, az a mozdulat nem lett volna, s minden egyes csapatnak tíz-tizenöt ponttal lett volna több a bajnokság végén (vagyis ebben az érvelésben egyszerre mindenki bajnok lehetett volna és senki sem esik ki). Egyik potentát sem tért ki a – szerintem – legfontosabb kérdéskörre a videoasszisztens kapcsán: vajon ettől több nézőt tudna kivinni a pályájára vagy éppen ellenkezőleg, ezzel a „túlatomizált” ellenőrzéssel még azt a lehetőséget is elveszik a meccsre járó szurkolóktól, hogy a jegyárért cserébe a helyszínen izgulhassanak, bosszankodhassanak, káromkodhassanak, földhöz csaphassanak szotyiszacskót, sörös- és üdítősdobozt (a japánok utána kitakarítanak, ugyebár...). Senki sem pendítette meg, bizony-bizony, ez az akkurátus visszanézegetés, intézkedés, ítélet-visszavonás, gólmegadás vagy -elvétel csak azoknak mondhat valamit, akik otthon, a televízió képernyője előtt nézik a meccset. A hús-vér jegyvásárló a VAR-körből szépen ki van hagyva. Szóval a magyar foci a sokat emlegetett szurkolószám-növelés érdekében mit nyer azzal, ha ezentúl Kisvárdán, a Hungária körúton vagy a Nagyerdei Stadionban is hipótisztaságú ítéletek születnek? Ugyanis az, aki fent ül a lelátón és szotyizgat, ebből az egész videózós maskarajátékból mit sem kap vissza, sőt megkockáztatom, számára a világ legidegesítőbb s az izgalmasabb perceket elrabló ténykedése, ráadásul már a bírónak bekiabálás lehetőségét is elveszi a nagy pályaszéli rohangálás és fontoskodó intézkedés.

Ezt a vircsaftot élőben jó közvetíteni vagy visszapörgetni a gólösszefoglalókban akár tucatszor is, mert erősíti a manapság divatos realityfílinget, ráadásul minden egyes VAR-ozás tökhülyét csinál a játékvezetőből, hiszen eljutottunk odáig, hogy kiderült, az ítéletek nagy többsége totális sületlenség. A nagy kísérleti futballfesztivál, az oroszországi világbajnokság is komédiafesztivál volt tavaly nyáron: olyan mulatságos és egyben unalmas tornát tán még sohasem rendeztek, mint 2018-ban, viszont a videobíró megoldotta azt a kínos helyzetet, amelybe már régóta sodródik a világ labdarúgása: a tét miatti bunkerfoci és az évközi nagy hajtásban elfáradó sztárok másodlagossá, sőt harmadlagossá váltak. A futballszakmai oldalra senki sem volt kíváncsi, ellenben a nézettség nőtt, gyanítom, köszönhetően a videózós mutogatások, döntések miatt, úgyhogy az üzletre még a konformmeccsek ellenére is rá lehet tenni egy lapáttal akár a vb-n részt vevő csapatok és így a (tucat)mérkőzések számának növelésével. Az, hogy totálisan uniformizált labdarúgást látunk, régóta nem érdekes, hiszen már nemcsak a góloknak van euróban, dollárban kifejezhető értéke, hanem a játékvezetői ítéleteknek is. Ez a szemlélet sok szempontból is ijesztő. Az iparági futballozás ugyanis nem a kicsik birtokában van. Ha a Bajnokok Ligája-szintet nézzük, akkor valóban helytálló, hogy minden egyes lesnek, gólvonal mögé vagy elé pattanó labdának s ezzel együtt a játékvezetői döntésnek is milliókban, sőt milliárdokban mérhető súlya van már. Csakhogy hiba elfeledni, hogy a BL-cirkusz immár világméretű szórakozás (mint a vb is), hiszen egy időben láthatnak meccset a Ferenc József-földön, Bora Borán és a szaharai oázisokban, márpedig ennek a sok-sok milliónyi kikerekedett szemnek valóban tökéletes ítéletekkel kell megfelelni – ennyi néző előtt már nem lehet tévedni nagy veszteség nélkül. De a futball – bármily fura ezt leírni – nem a BL, hanem azoknak a pályáknak az ősrengetege, amelyhez a mi nemzeti bajnokságunk is tartozik. Márpedig ha nem lesz a futballnak hagyománya (s ahogyan azt néhány publicisztikával korábban megírtam: szerintem nem lenne teljes és izgalmasan gyönyörű a futball világa Diego Maradona angolok elleni kézzel ütött gólja nélkül, hiszen a VAR azt is elvette volna), ha a törvényeit elgépiesítik, ha a maroknyi nézőt is átcsábítják a televízió képernyője elé, hiszen a videobíró üzenete az, hogy csak ezzel a technikával lehet mindent és még annál is többet látni a kulisszákból.

S ha ez így lesz, a foci elveszik a világ számára.

Szóval kivételesen nagyon örültem, amikor George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa a Nemzeti Sport körkérdése kapcsán a téma mögé is „benézett”, s néhány mondatban arról beszélt, már az öt játékvezetős rendszer is badarság a magyar labdarúgás szempontjából, mert sok esetben elrontja a focink élvezeti értékét, úgyhogy mi még ne akarjunk VAR-ozni.

Így van: előbb legyen jobb futballunk – a stadionok lelátóin összepréselődő nézők előtt.