Tapintatlanul? – N. Pál József publicisztikája

Elnézést kérek Novothny Somától, nincs szándékomban megbántani, de hát muszáj elindulni valahonnan a gondolatmenet elején.

A Nemzeti Sport március 16-i számának címoldalán, felül, kiemelt helyen az ő fotója látható. Bal tenyerén labda, jobbjának hüvelykujjával bök az ég felé, ami elégedettséget jelent, ha jól tudom. S ott a hír, hogy az Újpest gólfelelőse légióssá lett, a dél-koreai másodosztályba igazolt. Sok szerencsét neki, mondanám, s azt kell hinnem, mint a magyar futball sikerére illik a híradásra néznem.

A harmadik oldalon interjút is olvashatok vele, amivel semmi bajom, ám egy félmondat hiányzik belőle nekem, noha tudom, esély sincs rá, hogy a várt szavak kimondassanak, leírassanak e honban. A kérdésre, mindenképpen távozni akart-e, „szó sincs erről” a válasz, de hát szeretett volna légióssá lenni újra – s erre, csapatánál maradva, nincs lehetősége ugyebár, teszem hozzá én. Azaz, mégiscsak menni akart, de nagyon, s mert sikerült, a Föld túloldalán lévő, nem a labdarúgásáról nevezetes – a 2002-es vb negyedik helyét hagyjuk inkább! – országban játszva is látni akarja a „motivációt”, kinyílt lélekkel készül, még a leánykérésbe is belevágott az utolsó itthoni napon. Jó, rendben, legyen sikeres és boldog, mondom megint.

Elmaradott ember vagyok, aki úgy tesz, mintha nem értené, amit mindenki ért, így csak azért is megkérdeztem volna – választ nem remélve persze –, miért akar légióssá lenni annyira, hogy e szakmailag aligha kiugró – elmondása szerint egyetlen! – esély is fölöttébb megörvendeztette. Erre a kérdésre csak egy – őszinte – válasz lett volna adható ugyanis, ám ez soha, véletlenül sem hangzik el, sőt a kérdést – tapintatból? – föltenni sem illik. Miért akar légióssá lenni Novothny is? Több pénzért, illetve több sikerért, amitől még több pénzt remélhet majd! Ez az, amiről tilos beszélni, amit illik tudomásul venni, tolerálni mindenkinek, játékosnak, vezetőnek, újságírónak s már a klubjáért élő-haló szurkolónak is egyaránt.

Jómagam a március 11-i számban írtam: „A »zsebben turkálás« gondolata a »píszi« első sorába való tiltássá lett visszavonhatatlanul – Magyarországon különösen. (Miért alakult így, erről más alkalommal szólnék – talán.)”

Nem tudom, komolyan gondoltam-e az ígéretet, de az eset jó kiindulópontot teremtett nekem. Ám jelzem, a válasz nem a futball (a sport) históriájának alakulásából következik elsősorban, a sport (a futball) csak egy látványos – és szem előtt való – példázata, lakmuszpapírja a történelmi folyamatnak. Hát belevágok!

Ismert, hogy (anyagi) érdekeltségéről senki – főleg módosabb – emberfia sehol a világon nem beszél szívesen, hazánkban meg kiváltképpen nem, s nem csak a foci kapcsán persze. S mivel a gyarapodást, az „akarj többet” célt szinte mindenki titkolt, mégis egyértelmű parancsnak tudja, a róla való őszinte beszéd szentségtörésnek tetszik. Olyan ez a probléma, ami létezése törvényszerűségéből fakadóan nem megbeszélhető. Azért nem, mert a tény létezésének módja a tény nyílt értelmezését teszi lehetetlenné.

Vannak e honi jelenségnek históriai előzményei, ám a „pénzről nem beszélünk” kezdetű álszent mizéria gyökere az ország '56 után kialakult (kialakított) rendjében keresendő. Ami – elismerem – „élhetőbb” és „szabadabb” lett, mint a megelőző, de – s ezt hajtogatom makacsul! – hosszabb távon a lelket, a morált, a szolidaritást széjjelroncsoló és évtizedekig – máig! – újraszőni nem engedő hazugságra épült. Mivel a rend – hatalmi és világpolitikai szituációtól is meghatározott – legfőbb célja az újabb '56 elkerülése lett, azt adta a lakosságnak – öt-hat évnyi brutális terror után –, amire az vágyott az elképzelése szerint. S – állítom – Kádár János telibe talált! A társadalom jó része az alkut – nem ugrálsz, nem szájalsz, de csendben gyarapodhatsz – örömmel fogadta el, s a továbbra is szorgalmazott egyenlősdi álarcában felnőtt kiskapus, érdekkijárós viszonyokat is tudomásul vette azon melegében. Lehetett gazdagodni – behatároltan persze –, csak a gazdagodásról mint célról beszélni nem illett közben, ekként a titkolt „ambíció” és a másik ember irigylése karöltve járt, egy közösség – '56-ban nagyon is létezett! – morálját mállasztva napra nap.

Szakmai lemaradás így vagy úgy (volt az is!), csak együgyű ember hiheti, hogy e furfangosan összetett, benne élve szinte fölismerhetetlen folyamat a magyar focit és a róla való gondolkodást érintetlenül hagyta, s hogy a megroppanásnak – mondjuk – Sós Károly kinevezése vagy az ő valóban rossz(!) prágai cseréje lett volna az oka csupán. Ama romlásnak törvényszerűen be kellett következnie, miközben a (futball)társadalmat behálózó erózió dolgozott tovább, kihordva az erre jellemző mentális állapotokat is. Gyarapodásra vágyott mindenki, hisz erre tanították, ám „normálisan” gyarapodni itt magyar földön nem lehetett. Csak ügyeskedve, „élelmesen”, önmagunkat kizsigerelve (háztáji, második gazdaság, hazahordom a cuccot a téeszből, a gyárból, álamatőrizmus stb.), és szigorúan kussolva persze.

A nagy „alkalmat” a rendszerváltozás hozta el. A már jó évtizede morgó – mert az életszínvonal süllyedését érzékelő – lakosság a jobb lét esélyét várta a fordulattól – hűtőládáért való roham s egyebek –, s azt várták a Bálint '79-es szerződése nyomán reményre kapó játékosok is. Nem a szakmai fejlődés alkalmát, hanem a gazdagodásét, s ez a szándék idővel mindent elborított.

Ez lett az újabb, szinte tehetetlenségi nyomatékként működő zökkenő. Mindaz, ami reánk tört 1989–90 idején, a hatvanas évektől rögzült reflexeket erősítette föl ugyanis. Mintha egy égből leeresztett borona fokai a lent kivájt lukakba illeszkedtek volna tökéletesen. A kádári korban előnevelt mentalitás – gyarapodj, s ne foglalkozz mással – és az új sikerparancs „szerkezete” remekül összeért, a titkolózásra vonatkozó kérdésekkel egyetemben, miközben az „egyenlőség” ideája is élt a mélyben tovább, ahogy a rendszer iránt való nosztalgia is! Az „átlagpolgárt” egy dologgal lehet fölmérgesíteni igazán. Lopnak, más kapja, amit én is kaphatnék, miért erre költik a „pénzemet”, miért nem amarra – és így tovább. Figyeljük meg: aki a regnáló kormányt akarja lejáratni – s nem a diktatúráról agyaló értelmiségről van szó! – 98 százalékban pénzes érveket hoz elő a parlamentben, a médiában s a kocsmában egyaránt!

Így Magyarországon anyagiakról beszélni kényes lett általában, a futballban is, miközben az (ön)gerjesztett szurkolót – sikerek híján – ez dühíti mindenekfelett. Példányszámot lehet fölzavarni, ha pénzre nyomul a (sport)lap, ha ezt az érzelmi faktort célozza meg – hisz a „léha” gazdagodók megvetését kell demonstrálni mindenáron! S az eredmény nem marad el: a szurkoló még hisztérikusabb, az illetékes (játékostól menedzseren át a vezetőig) még titkolózóbb lesz, akad, aki kimondja nyíltan: nálunk erről nem szokás beszélni (mármint pénzösszegről). S marad minden úgy, ahogy ösztöneinket, reflexeinket egy genezisében is hazug kor rögzítette egykor, csak a lehetőségek mértéke nőtt módfelett, nem csak a labdarúgásban persze. Mindenki tudja, miről van szó, de mindenki hallgat róla rendületlenül.

A sportról beszélve e tárgyban egyetlen őszinte alkalomra emlékszem élesen. Papp László, amikor profi engedélyt kért, így beszélt: nyertem három olimpiát, szeretnék pénzt keresni – mondta '56 decemberében! Biztos vagyok benne, nemcsak azért szólt egyértelműen, mert ilyen volt a természete, hanem azért is, mert ő valóban nem vagyonosodni akart csupán. Arra vágyott, amitől a mai hajlamainkat is determináló rend szemforgató módon megfosztotta végül. Hiszem: amikor éjszakákon át járkált fel-alá nyugtalanul, s amikor keserű lett, ha a történet szóba került, nem az elmaradt dollárok hiányoztak elsősorban neki.

Olyan világ inkább, ahol nemcsak lehet, hanem érdemes is őszintén beszélni még! Ennek szellemében közlöm: ezért a publicisztikáért bruttó 20 ezer forint üti majd a markomat.