(Össz)komfort – Malonyai Péter publicisztikája

Azt mondja Torghelle Sándor csapata, az MTK búcsújáról, hogy jól elvoltak a kényelmi zónájukban, egy-egy vereség nem keltett pánikot az öltözőben, csak végveszélyben lett téma a kiesés. Más klubok is kaptak ki, ez megnyugtatta őket. Azt gondolták, majd csak nyernek egyszer, és akkor elindulnak fölfelé.

Nem így történt, de érdekesebb, hogy Petry Zsolt szavai összecsengenek Torghelléével. A Hertha kapusedzője az Indexnek adott interjújában kiemeli, hogy a mi futballistáink kényelmesek, nem látni bennük a karriervágyat. A mindent elsöprő ambíció hiányzik belőlük. Petry nem álszent, bevallja, hogy annak idején ők is igyekeztek a könnyebb végén megfogni a munkát, például, ha tehették, levágták a kört a futásoknál, legalábbis addig, amíg nem akadt egy edző (esetében az ifiválogatottban Bicskei Bertalan), aki ráébresztette őket arra, hogy – bibliai utalással élve – a langyosakat kiköpi az Úr.

Természetesen itt is a trénerek, a vezetők szerepe a kulcs, egy-egy ifjú futballista csak a legritkább esetben képes rájönni, hogy több, sokkal több kell. Igen, már megint örök mániám, a pedagógia. És benne főként a hitelesség. Mert a gyerekek ugyan miért gondolnák, legalábbis komolyan, hogy több kell, amikor az ügyesebbjének biztos a helye a csapatban, nem aprópénzért teszi a dolgát a pályán, itthon elég a kevés is. Ha elgondolkozik, pontosan látja, mekkora távolságban van tőle a világelit, szinte reménytelen, hogy odaérjen. Így aztán a mának él, örül, hogy játszik, hogy jól keres, hogy időnként megdicsérik, ám miközben hétről hétre el-elporoszkálgat, a futball magasabb körei egyre távolabb kerülnek tőle (is).

A tudomány a komfortzóna kitétellel írja le a kényelmet, azt a megszokott módit, amelyben biztonságban érzi magát az ember, az ösztönei tudják, hogy nem érheti semmi baj. Az egyik nap olyan, mint a másik, semmi váratlan, semmi sokkoló. Nincs szorongás, nincs kockázat. Ahhoz viszont, hogy valaki az egyről a kettőre jusson, fejlődjön, kiteljesítse képességeit, ki kell lépnie a komfortzónából, másként nem megy. Nagy különbség van persze a között, hogy valaki tudatosan int búcsút a megszokottnak, vagy kitaszítják az állandóságából. Ideális esetben a gyerek segítséggel teszi meg a lépéseket az új felé. Futballistáink eseté-ben a külső hatás elengedhetetlen, ugyanakkor könnyebbség, hogy ott az edző, akinek – hiszi, nem hiszi – erre is alkalmasnak kell lennie. Mielőtt rájuk vernénk a balhét, szögezzük le, hogy azért ez nem olyan egyszerű, hogy a homlokára csap, megvilágosodik, s másnaptól a siker érdekében kemény kézzel formálgatni kezdi a rábízott ifjakat.

Nehezíti a helyzetet, hogy a komfortzóna uralmának jelentős múltja van futballunkban. Még a tekintélyt parancsoló tudás sem garantálta a sikert, ha az edző változtatni kívánt. Bozsik Józsefnek sem sikerült, pedig nála senki sem vitatta, hogy szinte mindent tud a futballról. Amikor 1966-ban kinevezték volt klubja, a Bp. Honvéd mesterének, a magyar futball morális mélyponton volt. Ezt felismerve elhatározta, hogy változtat az addig megszokotton, főként azon, hogy a játékosoknak rengeteg a szabad idejük. Csak néhány óra dolguk van naponta (edzés), egyébként pedig csak tengenek-lengenek. Presszókban ülnek, ahol vagy isznak, vagy nem (többnyire igen), pénzük van, a lányok szeretik őket. Bozsik kitalálta, hogy napi nyolc órán át együtt tartja a csapatát. Délelőtt edzés, aztán ebéd, pihenő, s délután újabb gyakorlás. Ismétlem, a hatvanas években.

Belebukott. A futballisták zúgolódtak, egyre másra a főnökök nyakára jártak, addig-addig, míg az elöljárók beadták a derekukat, Bozsiknak mennie kellett. A puccshoz a kor szokásainak megfelelően az is hozzájárult, hogy a meccseken úgymond visszafogták magukat – fogalmazok finoman. Bozsikkal 1966-ban 6. lett a csapat, majd 1967-ben a 21. fordulóig bírta, lemondott. Érdemes idézni a klub közleményéből: „Kijelentjük, hogy Bozsik számára a szakmai önállóság teljes mértékben biztosítva volt, s ha a munka kapcsán adódtak is lényegtelen nézetkülönbségek, ezek nem adhattak okot a kérdés ilyen módon való rendezésére.” Mindenesetre a „lényegtelen nézetkülönbségek” feloldása nem az edző szándékainak megfelelően történt, a játékosok megnyugodhattak, helyreállt a komfortzónájuk.

Hasonlóképpen járt a Fradival a Belgiumban, Lengyelországban bajnoki címekkel edzőként is rangot kivívó Kalocsay Géza, aki 1970-ben azt a feladatot kapta a klubvezetőségtől, hogy lendületes, harcos csapatot formáljon a Ferencvárosból, s mellette fiatalítson. Az első évben csak öngóllal vesztett a társaság az egyfordulós bajnokság bajnoki döntőjében (Ú. Dózsa: 2:3, 1:1), aztán a következő idényben öt fordulót követően Kalocsay lemondott. Az előzményekhez itt is hozzátartozik, hogy a játékosok rosszul tűrték, hogy keményebb játékra, sok-sok ütközésre, folyamatos futásra igyekezett rábírni őket. Így hát összefogtak, s közölték az elnökséggel, hogy Kalocsay tönkreteszi őket, képtelenség vele dolgozni. Az edző tudta, mi a teendő, bejelentette, hogy távozik, ám a Népsport közleményéből kiderül az ok, ha árnyaltan is: „Kalocsay dr. azt közölte az elnökséggel, miután nem tudja edzői elképzeléseit megvalósítani a zöld-fehér klubnál, lemond tisztségéről. Az elnökség, Kalocsay Géza dr. érdemeinek elismerése mellett, helyt adott a kérésnek.”

Nem bírom kihagyni Farsang Ferenc esetét. Neki 1975-ben telt ki az ideje Győrben, az időpont azért fontos, mert akkor már nem illett panaszkodni arra, hogy sok a munka (követelményrendszer). Márpedig az ETO-nál sok volt, több, mint amennyit a játékosok – szerettek volna. Ezért az volt a kifogásuk, hogy a tréner sohasem mosolyog, többnyire rossz a kedve, mogorva. Akármilyen hihetetlen, az érvelés hatott. Meg az aknamunka. A Népsport is beszámolt arról, hogy Farsang „fenyegető tartalmú névtelen levelet kapott, amelyről később kiderült, hogy az egyik játékos felesége írta. A labdarúgók ugyan nyílt ellenállást nem tanúsítottak, de magatartásukból, egy-egy szavukból, jól időzített, ironikus megjegyzéseikből világosan kitűnt, hogy egyre nagyobb szakadék támad az edző és a játékosok között”. És itt is a futballisták nyertek.

A sor folytatható, de ennyiből is kiderül, hogy nálunk mélyek a kényelem gyökerei. Megszokott volt (volt?) például, hogy az idősebb futballisták rendreutasították azt a fiatalt, aki ki akart tűnni, élre állt a futásoknál, csúszott-mászott az edzéseken. Ha nem használt a figyelmeztetés, nem sok jóra számíthatott a csapathirdetésnél.

Érdekes, hogy azokban a sportágakban, amelyekben ott vagyunk a világ legjobbjai között, fel sem vetődik, hogy a sportolók a komfortzónájukat őrizgessék. Úszásban például. Hosszú Katinkánál megfigyelték, hogy a 400 vegyes közben a hátúszás végén, amikor jött a fal, a forduló, 11-12 métert delfinezett, az ellenfelek viszont csak ötöt-hatot. Oxigénhiányos állapotban volt képes a többiekre ráduplázni, amire felkészülni hétköznapi ésszel brutális. Ahogy Gyurta Dániel mondta egy edzés után: „Nem jó érzés, oxigénhiányos állapotban, szúró bordákkal kell tartani a tempószámot, betartani, hogy pontosan mennyit szabad a víz alatt maradni. Embert próbáló. De ingyen nem adnak semmit. Erre azért van szükség, mert pontosan tudjuk, versenyen is ugyanez vár ránk.”

Titkok persze nincsenek, melózni kell, ennyi az egész. Futballban is. Nem a gének számítanak, a különféle furfangos mérések, azok csak adatok. A produkció dönt. Aki vinni akarja valamire, sőt a legtöbbre, ki kell lépnie a komfortzónájából. A szint mindenkinél más és más, így edző, de inkább pedagógus legyen a talpán, aki nálunk képes célt érni a csapatánál.

Főként, mert mifelénk a komfort is eredményezhet – összkomfortot.