Erőt ad neki az ismerős és ismeretlen futballbarátok szeretete, törődése, biztató üzenete, amilyen például a Ferencváros vezetőitől, Kubatov Gábor elnöktől és Orosz Pál vezérigazgatótól kapott szép levél volt a Hátsó füves sorozatban megjelent márciusi riport nyomán. A címzett elmondja, miután klubedzői pályafutása során jobbára ellenfélként találkozott a Ferencvárossal, különösen megtisztelő a zöld-fehérek gesztusa.
„Szívbe markolók a sportnapilapban megjelent sorok, amelyekben arról olvastunk, hogy életed legnehezebb mérkőzését vívod, idestova hónapok óta – szólt az írás. – Szeretnénk, ha tudnád, hogy a Fradi-család annyira tiszteli azt, amit a magyar labdarúgásért az elmúlt évtizedekben tettél, hogy ebben a bajban, mint annyiszor más esetekben, neked is szívesen állunk rendelkezésedre. […] Ha tettekkel, ha szép szóval, akárhogy, de kívánunk neked plusz erőt a gyógyulásodhoz. Olyan szakemberről van szó, aki négy bajnoki cím mellett a nemzeti csapatot is eredményesen irányította. A magyar labdarúgás ereje az egységben van, ennek az egységnek a megteremtése, a fenntartása mindnyájunk feladata, dolgozzunk bármely klubban, bármely klubért. Kívánunk jobbulást, sok erőt, szeretnénk mihamarabb viszontlátni a pályákon!”
Bár számos közös munkájuk, tapasztalatuk alapján akár cél nélküli nosztalgiázásba is fulladhatna a pomázi eszmecsere, a már 1989-ben, a bajnok Honvédnál együtt tevékenykedő, később a Magyar Labdarúgó-szövetség utánpótlás-válogatottjainál egymás keze alá dolgozó két tapasztalt tréner nem csak a szép emlékeket porolgatja le – a kiválasztás módszereiről, a felkészítés útjáról, a közösségépítés receptjéről megfogalmazott gondolataik a kívülálló számára is tanulsággal szolgálnak.
Szeptemberben lesz tíz éve, hogy Egervári Sándor irányításával bronzérmet nyert a korosztályos világbajnokságon az U20-as magyar válogatott, amelynek felépítésében, összerakásában nagy szerepe volt – Mezey György mellett – a Magyar Labdarúgó-szövetségnél az utánpótlás-nevelést koordináló Both Józsefnek. Az 1988-as, 1989-es és 1990-es születésű korosztályt olyan tehetségek fémjelezték, mint Koman Vladimir, Németh Krisztián, Dudás Ádám, Gulácsi Péter és – az egyiptomi tornáról lemaradó – Kádár Tamás.
A neveket emlegetve Egervári Sándor hangot ad határozott véleményének, hogy a kluboknak, játékosmegfigyelőknek érdemes lett volna figyelembe venniük a Koman Vladimir és Németh Krisztián között meglévő különleges összhangot, együtt kellett volna mozgatniuk őket. Távoli párhuzamot kínál az idei U17-es Európa-bajnokságon részt vevő magyar csapat sikeres helytállása, a két szakember azonban óvatosan kezeli a kérdést, egyrészt mert a jobbára kiforratlan, tizenhat-tizenhét éves játékosoknál még minden eredményt fenntartásokkal kell kezelni, másrészt azért, mert a mutatott pozitív játék inkább a csapategységnek, a közösség erejének, mintsem egy-egy kimagasló teljesítménynek volt köszönhető.
A többórás, oldott hangvételű, ám többségében szakmai témákról zajló diskurzus során Both József érdekes párhuzamot vont a zenei és a futballérzék között, kiemelve, hogy a ritmus a játék meghatározó tényezője. Mindkét oldalról felvértezve állíthatja ezt, hagyományosan muzikális családból származik, mást ne mondjunk, unokatestvére, Both Lehel nemzetközileg elismert zongoraművész.
Zenei aláfestést a pomázi teraszon is kapunk. Az edző szomszédban lakó lánya, Krisztina családi házából könnyed hétvégi dallamok szűrődnek ki, és a két edzőt elnézve, háttérben a nagy diófával egy pillanatra minden olyan, mintha tökéletes lenne.
A pomázi beszélgetés során egy ponton felvetődik a kérdés, vajon a hagyományos magyar futballkultúra legalább nyomokban kitapintható-e még, vagy mindent lefed a különböző külföldi iskolák következetlen másolásán alapuló, légiósok tömegével összezavarodó szakmai katyvasz? „A magyar futballkultúra igenis él! – mondja határozottan Egervári Sándor. – A folytonosságot az edzők biztosítják, akik olyan mesterektől tanulták a szakmát, mint Baróti Lajos, Hidegkuti Nándor, Mészáros József, Lakat Károly vagy később Mezey György. A mi tanítóink egy része meg még Schlosseréktől leste el a fortélyokat: a tudás, a szellemiség így öröklődött és így öröklődhetne tovább.” |