Veszélyzóna – N. Pál József publicisztikája

Sorsom úgy hozta, hogy hobbim – a sporttörténeti érdeklődés – részévé lett az életemnek, hogy nagyon relatív „ismertségem” lett e tárgyban, így nemcsak írásaimra számítanak – aminek örvendek –, hanem előadni is hívnak néhanap. Szívesen megyek, beszélek erről-arról, az olimpiákról vagy sportunk tendenciáinak alakulásáról. Tisztelettel hallgatnak általában, kérdésekre is válaszolok, egyvalamit szoktam kérni a közönségtől: hogyan lenne jobb, régi fényében tündöklő futballunk, ezt senki se kérdezze meg. Ám hiába, a legtöbb kérdező, hozzászóló ide lyukad ki, az előadást követő beszélgetéseken biztosan.

Ez a gond, amelytől a futballrajongó képtelen szabadulni, s ez a kérdés, amelyre megnyugtató választ adni sosem tudok, önmagamnak sem természetesen. Gazdag ember lennék, ha volna biztos javaslatom, ezt szoktam mondani el-elmélázva néha. Mi lehet az oka, hogy e gondról a magyar labdarúgást – hol utálkozva, hol reménykedve, aztán megint legyintve – figyelő szurkoló nem bír lemondani sok-sok évtizede? Hisz ha realitásérzéke nem veszett el, tudnia kell, hogy a világszínvonal nekünk reménytelen, hogy az apróbb nemzetközi siker is csodaszámba megy ma már. Többször leírtam, leírom újra, hogy labdarúgásunk egyik javíthatatlan – szemlélői, szurkolói – gondja az, hogy a fél évszázadig volt nagyság s a reá következő példátlan visszaesés emlékezete kiirthatatlan még az ifjabbak tudatából is, így a mámor-hisztéria dimenzió tartós nálunk, s futballunk mai valóságára nézvést is igen széles.

A magyar focimegszállott vagy önfeledten mámoros vagy letargiába esik, a minapi (esetleg az apja/nagyapja által megélt) örömet/bánatot képtelen elfelejteni, a lelkében rekedt emóció tartja fogva őt, s amit lát a pályán, ehhez méri öntudatlanul. Így aztán a kérdés – hogyan lehetne jobb, eredményesebb labdarúgásunk – benne újra és újra, javíthatatlanul feltolul, ám az én történészi/folyamatelemzői válaszom nem lesz jó neki. Nem, hisz az a játék szentségén „kívülre visz”, túlzottan „általános”, nem nevez meg felelősöket, nem mondja meg, kiket kellett volna egykor vagy kellene ma félreállítani, hogy meglóduljon a szekér. Mert a szurkoló hinni akarja, hogy a megoldás nem is bonyolult, hogy a felső határ megint a csillagos ég lehet.

Szóval: állítom, futballunk csak akkor lenne jobb (nem világelső, az – sok ok miatt – reménytelen óhaj), ha a gondolkozásunk, az önmagunkra látó analizáló igényünk megváltozna, illetve megszületne végre, ha máshogy mernénk élni, mint ahogy ma élni akarunk, ha máshogy tekintenénk létünkre is. Jól tudom, ez a szurkolónak – aki ugyanazon szokásbeli-lélektani csapda fogságában él, mint játékosaink – értelmezhetetlen, noha a helyzet és története egyszerű!

Sokszor elmondtam, teljesen hatástalanul. A magyar futball élvonalbeli pozícióját a hatvanas évek végére azért veszítette el, mert az akkorra bekövetkező – szervezeti, anyagi, orvosi, mediális –, a „nyugati” sportot általában szemléletileg is meglódító fordulatra az 1956 után a túlélésre berendezkedő, a kényelmesen kiszámítható és a kicsi gyarapodásra vágyó kádári (futball)társadalomnak nem volt – nem is lehetett! – válasza. A „megtalálom a számításomat” módján kezdtünk élni szinte mindannyian, öntudatlan önelégültséggel kis idő után, s csak bárgyú ember hiheti, hogy e folyamatból futballunk kimaradhatott, s hogy – mondjuk – Sós Károly kapitányi kinevezése volt a végzetes hiba, noha tényleg hiba volt. Bizony, a mentális-morális romlásból e játék sem maradhatott ki, s a hatvanas évek időnként még világszínvonalú játékába a vírus már beleette magát, ahogy azt minapi publicisztikájában Malonyai Péter Bozsik 1966–67-es honvédos edzőségének tanulságát idézve jelezte pontosan. A szétesés ekkor – a csodásra emlékezett korszakban! – kezdődött igazán, s a felzárkózási – utánzási – mánia is ez idő tájt vert gyökeret bennünk (az 1966-os angol vb-győzelem nyomán), s nem is tudtunk e módiról leszokni többé. Hol ezt, hol azt tartjuk mintának, miközben saját tradíciónk, amelyre támaszkodva a kihívásra a válasz is megszülethetett volna – ahogy Bukovi Mártonék agyában anno valóban megszületett –, előbb a kényelemben, majd a nagy fölzárkózási hevületben elveszett.

Ha e folyamatot értjük, a részproblémákon – amelyek nem okok, hanem jelenségek voltak! –, a személyes felelősségeken való áldatlan veszekedés nem lesz olyan fontos már. Szinte mindenki úgy érzett, élt, ahogy a simogatóan langymeleg kádári pocsolyavilág diktálta ugyanis. Így élt Albert, Mészöly, Farkas, Tichy és mások, ki így, ki úgy a habitusa szerint, de azt tették, amit ösztöneik, rövid távú érdekeik diktáltak, a pályán világszínvonalon játszva még, ám az országos mentalitáshoz illeszkedve ugyanakkor. A komfortzóna védelmében cselekedtek, hogy Malonyai cikkére hivatkozzak újra. Ő írja azt is – rögtön az elején –, hogy Torghelle Sándor szerint semmi veszélyt sem éreztek az MTK öltözőjében, hitték, megindulnak egyszer. Nos, nem indultak meg, vagy ha igen, az NB II felé. Megérkeztek.

A gondolkodásnak, a reflexeknek, a komfortzónavédő ösztönöknek kellene megváltozniuk tehát, ráadásul menet közben, s ebben – lássuk be – a több pénz nem segít, sőt, kontraproduktívvá is lehet.

Minőségi, nemzetközi szinten versenyképes futballt csinálni pénz nélkül természetesen nem lehet, ám csak a több pénz – írom újra – ehhez kevés. Mert pénz – a korábbi magyar szinthez képest – 2010 óta van a futballban (is) dögivel, de a látványosabb meglódulás várat magára még. A legnagyobb baj az, hogy a (relatíve) sok pénz egy változatlan (változásra alig képes) mentális, morális szerkezetbe ömlik, s a reflexszerűen óvott-védett komfortzóna biztonságérzetét növeli csupán, ám új – az előrelépéshez nélkülözhetetlen módon – gondolkodni tanulni nem segít. A sportba (a futballba) áramló összegekből többen élnek sokkal jobban, ennyi történt-történik lényegében. Alapvető változás nincs, vagy nemigen látszik, ha van, hisz a világ is mindig „lépik egyet” közben, ahogy Mikszáth Kálmán mondta valamikor.

Jobb-e ma a magyar futball, mint évtizede – a nagy pénzek előtt – volt, nem tudom, lehet, jobb valamivel. Az infrastruktúrára nézvést biztosan, csak hát a mámor vágya s a hisztériára való hajlam szorításában élő szurkoló látványosabb eredményt (és „hangulatot”) szeretne látni, átélni, s ha nem lát – épp a növő pénzekről való tudomása miatt – haragudni, gyanakodni kezd.

Ezrek meggyőződése, hogy minden „le van osztva, el van döntve” előre már, aki a pénzt adja, az rendeli a zenét módján valahogy, s állítom, hogy e gyanakvásokkal terhelt, bizalomhiányos légkörnél rosszabb nem jöhet reánk. Ez legalább akkora baj, mint a futball társadalmi presztízsének, elfogadottsága visszaesésének félszázados – egyre gyorsuló – folyamata, amelynek során a „sok pénz” nemcsak a belőle élők kényelemtudatát erősíti föl, az ellenszenvet is kihívja kivédhetetlenül.

S mert tudom, az a gondolkozásmód, amelyről beszéltem, évtizedek alatt is nehezen módosul, egyvalaminek szeretném látni a jeleit csupán. Annak, amiről Csurka Gergely pengevillanású mondata árulta el a legtöbbet, egy nappal Malonyai Péter publicisztikája után. „Nincs meg a kultúrája a sok pénz normális elköltésének, na. Nem bírt kialakulni” – írja Csurka, s én hiszem, hogy a lényeg „elásott kutyája” itt rejlik valahol. „Nem bírt kialakulni.” Nem ám, mert mi – nemcsak futballból élők – ama régi hatvanas években kialakult-kialakított mentalitás és észjárás foglyai vagyunk. Szeretnénk kiszámíthatóan, komfortosan élni, „megtalálni a számításunkat”, s ez az, amin roppant nehéz változtatni, ugyanis a ma és a holnap sokakat, ellenben a holnapután alig valakit érdekel. A szurkolót sem persze, neki (is) ma kell a győzelem!

Úgy tetszhet – ne legyen így! –, nemcsak az MTK öltözőjében tűnt el a veszélyérzetünk.