Belvilág – Malonyai Péter publicisztikája

Azt kérte játékosaitól Szerhij Rebrov az ausztriai edzőtáborban, hogy ne olvassák el a róluk szóló cikkeket, mert csak elterelik figyelmüket a munkáról. Zárják ki a külvilágot, összpontosítsanak a munkára, és akkor az eredmény sem marad el.

Hogy manapság, amikor nem kis túlzással az is a telefonját nyomkodja, akinek nincs, mennyire teljesíthető egy olyan kérés, mint a Ferencváros futballistáinak mesteréé, nagy kérdés, mindenesetre van hagyománya nálunk a külvilág kizárásának. Valamikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes esztendők elején a Széchy Tamás fémjelezte világklasszis úszók valamiért, talán felújítás miatt, kiszorultak a Csaszi csak őket szolgáló huszonötös fedettjéből, s a Margitszigeten edzettek. Valamelyik tréning után ültek a büfé teraszán, kék volt az ég, sütött a nap, csinosabbnál csinosabb lányok vonultak le és föl, mire valaki feléjük fordult: „Na, azért más itt edzeni, mint a Csasziban...!” Mire egyikük, talán éppen a vegyesen verhetetlen Darnyi Tamás csak legyintett: „Á, nem elég ingerszegény a környezet.”

Az eredmény őt, őket igazolta, ám nem mondható, hogy természetes volt a valóság, az élet kizárása az életükből. Pedig még szinte sehol sem volt a virtualitás diktatúrája. Ráadásul aki sokra viszi a sportban, nem ússza meg az ismertséget, a nyilvánosság hozzátartozik az életéhez. A róluk szóló cikkek is, amelyeket ha nem olvasnak el ma, megteszik holnap, holnapután. Ez sem újdonság, csak az intenzitás más. Nyílvesszők helyett bombázás – igyekszem plasztikus lenni.

Vannak, akik büszkén hangoztatják, hogy nem érdekli őket, mit írnak róluk, ám a legtöbbjük olyan, mint a szomszédunk, Lili néni volt a Dallas című sorozat idején: még a felvetést is kikérte magának, hogy bekapcsolja a tévét, ha a Ewing família és csatolt részei jönnek vele szembe, ám érvei a legutóbbi rész legapróbb részleteire épültek. Tapasztalataim szerint ugyanígy vannak a futballisták a cikkekkel és a meccsek utáni osztályzatainkkal is, mondogatják, hogy csak játék, csak éppen azt nem szeretik, ha velük játszunk, teszem azt, lefelé kerekítve. Egyébként pedig egyszerű a helyzet náluk (is): aki jót ír róluk, az jó újságíró, aki rosszat, fogalma sincs a szakmáról.

Ezzel együtt jócskán van újságcikk a múltban, amely többre vitte, mint egy napi műfajnál indokolt. Esetenként tragikus volt a hatás. Hogy gyerekkorom példájával kezdjem, ilyen volt Albert Flórián esete fél évszázada, 1969 nyarán. A történteket már ezer és egyszer felidéztük, felidéztem, ám nem bírom kihagyni most sem, mert ha eszembe jut, elönt a szomorúság.

Történt pedig, hogy Dublinban vb-selejtezőn csak nagy nehezen győzött a csapat (2:1) az írek ellen, s egy hét múlva következett az újabb meccs Koppenhágában. Hogy miért ezeket a napokat választotta a Népsport, hogy ízekre szedje az aranylabdás Albert Flóriánt, nem tudom, sejtésem szerint némi „felülről” jött ösztönzés kellett hozzá. Ez persze mellékszál, a lényeg a szöveg: „Az a különleges helyzet, amit ő a magyar labdarúgásban élvez – már-már veszélyes számára. Senki nem mondja meg neki, hogy amit hétről hétre nyújt, az kevés. (...) Pedig mindenki tudja, hogy nem veszi komolyan a válogatott edzőmérkőzéseit, fölényeskedik a kapu előtt, s ez megbosszulja magát akkor, amikor komolyra fordul a dolog. (...) Az idő múlik, elképzelhető, hogy ma már túl magasak számára azok a követelmények, amelyeket eléje állítunk. Akkor azonban át kell értékelni a vele való foglalkozás módját is. Például: fel kell mérni, hogy hol képes bizonyítani?”

Albert – ismétlem: aranylabdás volt – már a dánok ellen meg akarta mutatni, ám a 32. percben: „Farkas kitűnő beadására Albert nagy lendülettel rajtolt rá, amikor a kapujából kifutó Engedahl beleszaladt. Albert a földön maradt, majd kivitték a kapu mögé.” Sérülése kettétörte pályafutását, 27 esztendősen. A Népsport – ez azért árulkodó – alig több mint félórányi játék után is úgy érezte, értékelnie kell a teljesítményét: „Albert (...) reménytelen helyzetben igyekezett megszerezni a labdát a sérülés pillanatában. Ez a tény akaratát bizonyítja.” Van némi mentegetőzésíze a megállapításnak, egy vesztes meccs (2:3) után különösen, de ez még szépségtapasznak is kevés.

Hasonló esete volt Puskás Öcsinek is, ám nála pontosan tudták, mi több, megkövetelték a hatást. A magyar válogatott tagjai 1948 őszén kaptak hideget-meleget a szófiai vereség (0:1) után. Puskás különösen, miután keményen beleszállt a durváskodó bolgárok legdurvábbikába, a centerhalf Trnkovba. Aztán itthon, a győri bajnokin Hiba Jánost rúgta meg, a válasz pedig: fél évre eltiltották a válogatottságtól.

Mindez vezércikket ért a Népsportban, kicsit kilóg a lóláb, sőt a lólábak. Az írás ugyanis leginkább arra épül, hogy: „A Magyar Köztársaságot ma már nem lehet azzal ijesztgetni, hogy – elhagyjuk.” Puskásnak ugyan esze ágában sem volt (akkor) elmenni, de 21 esztendősen is volt már akkora klasszis, volt akkora tekintélye, hogy őt igyekezzen felhasználni a – (sport)politika. A többiek féken tartására (is). Tudták, mit csinálnak, hiszen kinyitják a kiskaput: „Puskás még fiatalember. Túláradó kedélye, ifjúi komolytalansága, a szertelenségekre való hajlama is rossz irányba sodorhatja. Ha az ítéletet helyesen fogja fel, csak hasznára lehet.”

Hasznára volt, de inkább tudta, mi a dolga, legalábbis tudatták vele. Felkereste a Népsport szerkesztőségét, és a kor szomorú divatja szerint önkritikát gyakorolt: „Igaz, hogy megtörtént a szófiai mérkőzésen az a jelenet, de arra gondoltam, hogy az jogos bosszú volt. A bolgárok is rugdaltak és meg is ütöttek. Ezt toroltam meg. Most már belátom, hogy ezt nem lett volna szabad megtennem.” Hozzáteszi még, ha korábban jön a büntetés, biztosan nem kerül sor a győri incidensre. A lap, a politika elégedett: „Puskás értéke sokat emelkedett a szemünkben, s biztosak vagyunk abban, hogy a régi, könnyelmű, egy kissé felelőtlen, fegyelmezetlenségekre hajló Puskás helyett egy új Puskást, a réginél jobb sportembert lát viszont a közönség.” Azt pedig mondani sem kell, hogy az eltiltást elfújta a szél.

Visszatérve a jelenbe, a közelmúltban Szalai Ádám szavairól gondolták sokan, hogy nem kellettek volna. Most nem a 2013-as, a hollandok elleni 1–8 utáni, az egész magyar futballról valós látlelettel szolgáló nyilatkozatára gondolok, hanem arra, amelyet a márciusi nagyszombati, szlovákok elleni Eb-selejtező (0–2) után mondott. Elkeserítő védekezésről beszélt és arról, hogy semmit sem látott viszont a megbeszélt taktikából a pályán. Magát sem vonta ki a felelősség alól, ráadásul csapatkapitányként nyilatkozott, ám például Hajnal Tamás szerint rosszkor rossz helyen: „Ezzel a csapattársait kritizálja, mintha ők nem lennének felkészülve erre a szintre. Persze jó, ha az ember csapatkapitányként vállalja a véleményét, de szerintem ezt óvatosabban kellene kezelni, és inkább az öltözőn belül megbeszélni, nem pedig a kamerák előtt lehúzni az együttesemet. Hiszen együtt nyerünk, együtt veszítünk. Szalai néha ezt kissé másképpen értékeli. Jó, hogy őszinte próbál lenni, de azt is tudni kell, hogy a csapat szempontjából mikor mi a helyes mondandó.”

Nekem imponál Szalai hozzáállása, de fontosabb, hogy tudomásom szerint Marco Rossi szövetségi kapitány sem marasztalta el játékosát. Mindenesetre meglehetősen sokan vallják, hogy amiről nem beszélünk az – nincs.

Hogy Rebrov mester kérése milyen haszonnal jár, még nem tudható, de nem is érdekes. A külvilágot ugyanis ki lehet zárni, ám akár jelen van, akár nem, a lényeg – a belvilág. Az önértékelés, amely akár valós, akár torz, független attól, mit ír az újság, olvassák-e egyáltalán az érdekeltek, vagy sem.

És – sajnos – nem változik gombnyom(ogat)ásra.