Huszonegyre lapot? – Csinta Samu publicisztikája

A végtelenségig elborzadhatunk a dolog erkölcstelenségén, attól még a labdarúgó-játékospiaci mozgások egyik – ha nem is meghatározó – vezetőelve bizony az ellenfél gyengítése. Persze meglehetősen kevés klub költségvetése bír el külön erre a célra elkülönített tételt, hiszen olyan „befektetésről” van szó, amely magas kockázat mellett meglehetősen alacsony megtérülési rátával „kecsegtet”. Nem beszélve arról, hogy egy idő után sokat veszít vonzerejéből a klub, amely önző érdekből, tudatosan eleve parkolópályára szánva vásárol meg egy futballistát. Látott már azonban az üzleti világ nem egy olyan tranzakciót, amely kizárólag a megvásárlandó egység bezárását célozta, így igyekezve piacot garantálni a szegmens más szereplőinek. A magyarországi privatizáció alanyai sok hasonló esetről tudnának mesélni.

További hasonló „vulgár-közgazdaságtani” fejtegetés helyett álljanak azonban itt a nemrég befejeződött U21-es labdarúgó Európa-bajnokságot követő játékospiaci mozgások talán nem is annyira váratlan fejleményei. Ha a végső győztes spanyol, továbbá a német, a francia vagy az angol keret tagjai túlnyomó többségének neve már régóta szerepel a játékosügynökök listáján, nem kevesen eleve tekintélyes összegű szerződések árnyékában léptek pályára az olaszországi forróságban, a kontinensbajnokság meglepetéscsapata, az elődöntőig menetelő román válogatott futballistáira igazából most csodálkozott rá a világ. Mert transfermark.de ide vagy oda, az mégiscsak más, ha egy játékos az Eb-hez hasonlóan kihegyezett színvonalú és feszült hangulatú közegben bizonyítja az algoritmusok által megszabott árát és rátermettségét.

Szóval megy a licit rendesen, csak úgy kapkodjuk a fejünket a hömpölygő ajánlatdömping láttán. Jó kis össznépi játék ez a nyári uborkaszezon közepette, kicsit olyan, mint elnézni a naposcsibék szívderítő sárga hullámzását a baromfiudvaron, miközben tudnivaló, hogy csak az ősszel érdemes számba venni az állományt, addig bármi történhet a rohangáló aprónéppel.

Aztán mint a hátsó udvar gondtalansága fölött a kánya árnyéka, úgy jelenik meg hirtelen a láthatáron a hír: a Mol Fehérvár frissen szerződtetett védőjét, Adrian Rust behívni készülnek a román válogatottba. Elsőre ez minden bizonnyal testidegennek, a korábban kitárgyaltakkal párhuzamosnak tetszik, hiszen mi lehet a gond azzal, ha egy magyar csapat játékosa hazája válogatottjában szerepelve hizlalja saját és klubja dicsőségét, illetve bankszámláját? Csakhogy… Itt olyan manőver van kilátásban, amelyet csak alig tagadva azzal az elsődleges céllal akar végrehajtani a román szövetség, nehogy a futballista magyar válogatottságra „ragadtassa” magát. A szatmárnémeti születésű, román apától és magyar anyától származó, román-magyar kettős állampolgárságú középhátvédet Balmazújvárosban fedezte fel első ízben a futballtársadalom – és nem csak a magyar. A kontinens csúcsainak közelébe jutó román utánpótlás-együttes alapjait lefektető, ma az arab világban dolgozó Daniel Isaila szövetségi edző szerint, mivel az első keretszemle során egy csapatra való játékost sem talált a román első ligában, kénytelen volt más irányba is kivetni a hálóját. Így került a merítésbe a Balmaújvárosban futballozó Rus, aki aztán Isaila utódjánál, a babérokat végül learató Mirel Radoinál lett az U21-es csapat kezdő embere. Nem mellékesen azt követően, hogy a Puskás Akadémia kölcsönjátékosaként a Sepsi OSK-nál töltött egy idényt, ami alatt nemcsak fizikailag izmosodott bele a magasabb szintű kihívásokba, a válogatók fókuszába is bekerült. És bár a tavasz jelentős részében sérüléssel bajlódott, „előélete” révén biztos helye maradt az Európa-bajnokságra utazó keretben, a fehérváriak pedig megvásárolták a Puskás Akadémiától.

Az új minőségi besorolást természetesen a kontinenstorna sikere generálta. Az elveszett aranykort sirató román futballközvélemény most ebben a csapatban véli felfedezni a napfényes jövőt. Egyesek máris a jelenlegi felnőttgárda azonnali leváltását szorgalmazzák; a jelenség hazai közegben is ismerős lehet, fel-felütötte már a fejét az elmúlt évtizedek ritka korosztályos sikerei után. Rusnak is szerepet szánnának a megújhodásban, esetében azonban egyéb „szakmai” érvek is felvetődnek. Szövetségi forrásokra hivatkozva máris tudni vélik, hogy a védőt behívják a spanyolok és a máltaiak elleni szeptemberi Eb-selejtezőre készülő felnőttválogatottba, mi több, pályára is küldik. Ily módon igyekeznek egyszer s mindenkorra kiiktatni a „magyar veszélyt”, amely Rus Székesfehérvárra szerződésével kézzelfoghatóvá vált.

A kettős állampolgárság bevezetésével intézményesülő fenyegetés mostanában kezd tudatosodni a román közvéleményben, s mivel a román sportnemzetben is megjelentek az elsősorban moldovai és ukrajnai származású versenyzők – a nemzetközi példákról nem is beszélve –, erkölcsi oldalról már megközelíthetetlen a kérdés. Az a gyakorlat viszont, úgy tetszik, semmiféle morális gondot sem támaszt, ha visszafordíthatatlan helyzetet teremtve vonnak ki egy sportolót a körforgásból, lényegében figyelmen kívül hagyva a személyes, netán érzelmi szempontokat. A jelenség nyilván nem Románia-specifikus, van rá példa máshol is számtalan, Rus esete viszont, akár az a bizonyos állatorvosi ló, magán viseli a probléma teljes kórisméjét.

Miközben a kulcsfigura kiszolgáltatottságáról még szót sem ejtettünk. Egy hasonló, a teljes sportolói, sőt, emberi pályát alapvetően meghatározó döntés előtt álló fiatalember esetében a helyzet teljes őszinteséggel való feltárása a minimális igény. Hiszen esetünkben heteken belül postázzák a válogatottba szóló meghívókat, a válaszadásra pedig ajánlatos készen állni. Például annak ismeretében, hogy a futballista milyen perspektívával kezdheti el fehérvári pályafutását, hogy például valóban Juhász Roland helyére szánják-e igencsak belátható időn belül, immár az Eb-tapasztalatokat is figyelembe véve, számít-e rá a jövőben a magyar futball. És ezek csak az úgynevezett racionális szempontok, amelyeket bármikor felülírhat a vegyes családból származó fiatal soha ki nem nőhető hovatartozási dilemmája, egy bimbózó párkapcsolat mindent elsöprő érzelemcunamija. Bár Rus – aki közösségi oldalán egyértelműen románnak vallotta magát – példája nem ezt a vonalat erősíti, a „minden magyarért felelősök vagyunk” attitűdjének ezekre a vonzatokra is ki kellene terjednie, hiszen a példa ragadós, az értékeinkhez – akár leendőkhöz is – való ragaszkodás üzenete pedig ily módon hatékonyabbá válhat minden hivatalos kommunikációnál.

A módszer nyilván nincs kidolgozva, rengeteg szubjektív elemnek ad helyet, az új kihívások viszont kötelezővé teszik a folyamatos fejlesztést. Vagy akár a kérdéshez való kreatív viszonyulást, ami például a magyar válogatottak szempontjából perspektívát jelentő fiatalok nyilvántartásában, a folyamatos kapcsolattartásban nyilvánulhatna meg. Vagy a szakmai képzésen túl egyfajta tanulmányi célú anyagi ösztönzésben, ami a különböző sportágakban meghonosított akadémiai képzésekből ilyen-olyan okokból kiszoruló fiatalok ese-tében lenne képes bizonyos „pluszfüggőségeket” teremteni.

A sportolóvándorlás észszerű keretek közé szorítását célzó, amúgy dicséretes törekvések egyelőre nem vesznek tudomást az elmúlt évszázad történelmi változásairól. Az országhatárok légiesítésének sportos felvetései is furcsán hangzanak még. Nekünk azonban, akik tudjuk, hogy egy vérből vagyunk, lehet, sőt kell, hogy támadjanak ötleteink.