A legjobb elhallgatott magyar futballtréner

A Sporthírlap karikatúráján Langfelder Ferenc igazgató (Patyi bácsi) kezében a kupa, mögötte a sikeredző, Bányai Lajos

Művészettörténeti elemzésekben és életrajzi tanulmányokban gyakran találkozhatunk tehetségükhöz, tudásukhoz, egyedi stílusukhoz mérten alulértékelt (vagy csak haláluk után megértett) festőkkel, szobrászokkal, zeneszerzőkkel, filmrendezőkkel, előadókkal, sőt hallani minden idők legjobb nagylemez nélküli zenekarairól vagy kiemelkedően míves regénnyel sohasem jelentkező, ám zseniális novellistákról. Valahogy így vagyunk Bányai Lajossal is, akit nem szokás a futballedzők óriásai közé sorolni a múltban kutakodva, holott az 1920-as évek derekától több mint tíz éven keresztül bizonyította rátermettségét, elsőrangú szakmai felkészültségét, nyitottságát az újra. Talán nevezhetjük a mindenkori legjobban elhallgatott hazai labdarúgótrénernek.

A szombathelyi Sabariával éppen csak lecsúszott a bajnoki bronzéremről 1928-ban, a Phöbust is eljuttatta a negyedik helyig, a kettő között pedig csúcsra helyezte a nagy hármas (FTC, Hungária, Újpest) egyikét, a dobogó tetején még egyszer sem sütkérező Újpestet, amelyhez 1928 nyarán érkezett. A lilák első, 1930-ban elnyert bajnoki címét és az ugyanebben az esztendőben megszerzett Bajnokok Tornája-diadalt előzte meg 1929 novemberében a Közép-európai Kupa elhódítása. A kilencven éve történteket igyekszünk összefoglalni az alábbiakban.

A nyáron e hasábokon szóltunk az emlékezetes Újpest–Rapid elődöntőről, amely nagy huzavona után megrendezett harmadik mérkőzésen dőlt el szeptember 25-én semleges helyszínen – Prágában. A cseh főváros és a magyar klub összenőtt a sorozatban, hiszen az első fordulóban a Sparta Prahával csapott össze Bányai gárdája, a fináléban pedig a hazája bajnokságát hatalmas fölénnyel (veretlenül, 25:2-es gólaránnyal) vezető Slavia Praha igyekezett megfékezni. A két fél 1925 óta hétszer találkozott egymással, és a párharcok magyar szempontból a következőképpen alakultak: 2:3, 3:3, 1:0, 1:1, 0:4, 2:2, 4:6, vagyis az eredmények nem, de a Bányai által reformált, 1929 nyarának végére egyre inkább összeálló játék a lilák sikerét ígérte.

A finálé két mérkőzésének időpontjára október 10-én derült fény, eszerint november 3-án a Hungária úti stadion, 17-én a Slavia prágai oroszlánbarlangja várta a futballistákat. A csehek háza táján némi nyugtalanság támadt, amikor egy váratlan (nem bajnoki) vereség miatt a vezetőség a csapat régi tagjait büntette meg, és úgy határozott, hogy a Cricketerek elleni bécsi találkozón jobbára a tartalékokat szerepelteti. A durcás „krekkek” felhúzták az orrukat, és – az 1929. október 22-i Nemzeti Sport szerint – nem jelentek meg a Schlesien Breslau elleni meccsen, mire alapos tisztogatásba kezdtek az elöljárók.

Érdekes, a témát ezzel el is ejtette a sajtó, később sem hivatkoztak rá, mint a KK-döntő előzményére.
Bányai edző két nappal az első találkozó előtt délelőtt vezényelt tréninget, mert péntek délután az újpestiek megnézték a Magyar profi válogatott–Dél-Németország mérkőzést (7:1), azt követően pedig elvonultak szokásos rejtekhelyükre, a Hűvösvölgybe. Ott már csak – a tréner megfogalmazása szerint – kondíciójavító sétákkal szakították meg pihenőjüket, és a délután három órakor kezdődő meccs napján, vasárnap délben tértek vissza Budapestre.

Bányai nyilatkozatai magabiztosságról árulkodtak, például nem tartotta elég harcos együttesnek a Slaviát:

„Véleményem szerint csak Svoboda és talán most az Amerikából hazajött Zenísek az, aki kifogástalanul megállhatja a helyét a kupadöntő iramában. Persze ez nem lebecsülés akar lenni, csupán az Újpestbe vetett bizalmam kifejezése. Én magam bízom abban, hogy a csapat megszerzi azt a 2–3 gólnyi előnyt, amivel már valamivel nyugodtabban néznénk a prágai meccs elé.”

A felszerelését igazgató hírneves kapus, Frantisek Plánicka (az 1934-es vb-n ezüstérmet szerzett a cseh válogatottal) megdagadt bal keze miatt panaszkodott közvetlenül a kezdés előtt. A kapufának nekivetődve kificamította a kisujját a Slavia korábbi mérkőzésén, de lezárta az „ügyet”: „Ez azért nem fog zavarni!”

Aztán nem győzte kiszedni a labdát a kapujából.

Az első félidő hajrájában, a 42. percben avatta fel az Újpest támadószekciója. Az alapvonalig futó, majd felnéző P. Szabó Gábor hajszálpontosan mérte be a gólra éhes Spitz Illés fejét, amelyről élesen vágódott a labda a léc alá. A jókor jött vezetés birtokában azonban elmélázott a házigazda, a szöglettel nem megelégedő Bohumil Joska még elcsípte a labdát, középre adott, Antonín Puc pedig egy csel után tíz méterről Aknai János kapujába bombázott. Az 1:1-es félidőt követően megrázta magát az Újpest, az 59. percben Avar István szabadrúgással fújt riadót: 25 méterről irtózatosan nagy gólt lőtt.

„Mindenki hüledezik a ritka lövés láttán” – jegyezte meg a tudósító, és szerencsére adtak még okot a csodálatra a hazaiak. A 81. percig még háromszor mattolták Plánickát, és az 5:1 feletti örömében Ströck Albert kis híján sírva borult Bányai Lajos nyakába a lefújás után, Kvasz János pedig már előre ivott a medve bőrére: „Most már nyugodtan mehetünk Prágába, nyugodtan kikaphatunk kettő-nullra s aztán szemébe nevethetünk a Slaviának!”

A másnapi Prager Tagblatt szomorúan állapította meg, hogy a Slavia támadásait nem kísérte szerencse, mert az újpesti védelem taktikailag és gyorsaságban is felülmúlta a cseh csatársort – ugyanakkor nem tartotta lehetetlennek a hátrány ledolgozását hazai pályán.

A visszavágó előtt bővült a lilák kerete, nem is akárkivel. A korábban a BEAC-ban és a Hungáriában is szereplő, a 1928-as idényben Bányai szárnyai alatt a Sabariában futballozó – egyúttal megújuló – Stofián János szerződött a klubhoz. A prágai ütközet előtt komolyan felvetődött annak lehetősége, hogy az ugyancsak exszombathelyi Mészáros István helyett már a visszavágón elfoglalhatja a középcsatár helyét, ám Bányai végül nem húzta meg a beállítását. A csapat – amely az élen álló Fradival megegyező mérleggel (6–1–1, 13 pont), de rosszabb gólaránnyal állt a bajnokság második helyén – november 15-én, pénteken a szokásos tréningidő alatt a Széchenyi fürdőben áztatta magát, és másnap reggel fél kilenckor indult el a Nyugati pályaudvarról Prágába, a vasárnapi visszavágóra.

Nem tudni, a túlságosan is megnyugtató budapesti 5:1-es diadal és a fürdővíz együttes hatása idézte-e elő, mindenesetre 85 percen keresztül halvány(lila) teljesítményt nyújtott az Újpest, amely éppen lendületével, gólképességével, harcos erényeivel, kiváló erőnlétével gyűrte maga alá az útjába kerülő riválisokat. Ezúttal mintha elidegeskedte volna a meccset, mintha arra rendezkedett volna be, hogy ne herdálja el a megszerzett előnyt, és a neki idegen, passzív, védekezésre alapozó taktika mintha összekuszálta volna sorait. Már 2:0-s hátrányban, csak az utolsó öt percre bontotta ki szárnyait a csapat, miután P. Szabó „egy drop kickkel csodálatos gólt” vágott a sarokba, két percre rá pedig Avar „belsővel Plánicka és a kapufa közötti kis résen belövi a második gólt”. A prágai teljesítménytől nem ájult el a sajtó, miként a szakemberek sem, és a meccs kritikus visszhangja némileg tompított a végül biztosan elhódított KK-serleg fényén.

„Újpest kupagyőzelmének fenntartás nélkül örülünk, büszkék vagyunk egyéni, különleges magyar értékeire, de a prágai agyonidegeskedett játék nem tetszett nekünk. Ahogy azoknak sem tetszett, akik – kívül állván a szakszerűség követelményein – az öt percről írtak 85 sort és a 85 percről ötöt” – jegyezte meg találóan 1929. november 20-án a Nemzeti Sport cikkírója.

Vagyis minőségi produkcióival az Újpest kivívta, hogy a kritika európai mértékkel mérje, hogy nagycsapattá kinőve magát nagy játékot is várjanak el tőle. Hála Bányai Lajosnak, a legjobb elhallgatott magyar futballtrénernek.