Kinél van drót? – Vincze András publicisztikája

Hopp, hopp, a napokban megint érkezett egy légiós a magyar élvonalba, és (persze) megint hátvéd.

Ilyenkor mindig eszembe jut a régi magyar futballisták szövege, amikor a játszótéri dühöngőben focizó gyereksereghez érve megkérdezték egyikünket-másikunkat: „Na, öcsi, milyen poszton játszol?”, s amikor mindegyikünk rávágta, hogy „Csatárt!”, ők mosolyogva mondták, „Hát persze, hogy csatárt, hiszen védőt drótból is hajlítunk, nem igaz?”.

De, igaz!

Illetve akkoriban még nagyon is igaz volt.

Még mielőtt belemerülnék a kedvenc „magyarfocis” témámba, hogy mi a csudának kell az NB I-be ennyi, többségében közepesnél is gyengébb, de – sajnos – sokszor még a gyengébbnél is gyengébb külföldi játékos, s főleg minek hoznak a magyar fiatalok nyakára kapust, hátvédet, leszögezem, kívülről fújom az ilyenkor szokásos riposztot, úgymint: a légiós olcsóbb, mint a magyar (teszem hozzá rögvest: hála az égnek!); ma már nem lehet lezárni a futballhatárokat; nem elég képzettek a gyerekeink (talán dolgozni kellene velük, nem?); nem elég motiváltak (látva, hogy az idehozott zsoldosok nagy százaléka mit csinál, talán ez nem is akkora csoda), és így tovább – a „miért nem csináljuk” kezdetű kérdésre adott magyarázat mifelénk a végtelenbe ér.

No de nem engedem szabadjára a mérgemet, s nem kezdek vagdalkozni szavakkal, jelzőkkel, inkább előveszem a Nemzeti Sport játékosrangsorát, s megnézem, mi a helyzet a „Magyar kontra külföldi játékosok teljesítménye a meccsosztályzatok tükrében” munkacímet viselő értekezésünkben. És nicsak, ebben a listában azt látom, hogy a mezőnyjátékosok között nincs olyan poszt, amelynek utolsó pozícióiban ne légiósok szerénykednének. Ráadásul a kép igyencsak vegyes, hiszen nem csupán a harmatosabban teljesítő csapatok, de még az élmezőnyhöz tartozó együttesek is adnak „rangalsókat”. Jó, rendben, azért igazságtalan sem lehetek, mert tény, van a mezőnyben néhány olyan, külföldről jött labdarúgó, aki a posztján a legjobbnak bizonyult az ősszel. Ahogyan a rosszak, úgy a jók kapcsán sem írok le neveket, ilyen élesen nem lenne sportszerű egy-egy futballistát kipécézni, inkább a jelenség az, ami elgondolkodtató. Akkor pedig – főleg ha elkezdem egymásra rakni ezen írás kezdetén sorolt érvkockákat (miért kell annyi légiós az NB I-be?) – bárhonnan is nézem a játékosrangsort, csak azt látom, a magyar gyerekek jobbak, mint a külföldiek.

S még azt sem mondhatjuk, hogy a mi fiaink sokkal többen lennének a mezőnyben, azaz a túlerő örök grundtörvénye alapján jobbak. A szűk csapatlétszámú élvonalban nincsenek látványos többségben hazai képzésű labdarúgóink – sőt! A rangsorunkat figyelmesebben böngészve kiderül, hogy az értékelhető teljesítményt nyújtó NB I-es profik mezőnyében a nyolcvannégy magyar mellett hatvan külföldről érkező játékos osztályzatátlaga szerepel.

Szerintem ez az arány ijesztő, egyben szomorú víziója a magyar futballjövőnek.

Nincs markáns összehasonlítási alap arra nézve, hogy az öreg kontinensen vajon az NB I-hez hasonló színvonalat képviselő bajnokságokban milyen arányban foglalkoztatnak a csapatok hazai és messziről jött futballistákat, de ha van, illetve lenne is, ez engem, a magyar labdarúgásért rajongót nem is igen érdekel. Az viszont már annál inkább, hogy ebben a csöpp országban, a tizenkét csapatos bajnokságban a teljes profi mezőny 41.66 százalékát alkotják légiósok (na jó, van köztük már néhány futballmagyar, illetve magyar állampolgársági esküt tett sportoló, így lehet, hogy a végeredmény végül megáll „csupán” negyven százaléknál), s ezen azért már illenék elmerengeni. Persze biztos vagyok benne, van magyarázat arra, hogy ez a 41.66 százalék nem is olyan kiugróan magas érték, de ha azt az egyszerű tételt veszem figyelembe, hogy az európai bajnokságok rangsorában a miénk nem tartozik a középmezőnyhöz (sőt...), akkor már csak megvakargatom a fejemet, az egyre erőteljesebb légiósdömpinggel valóban jó irányban halad-e klubfocink vagy sem, miközben a közép-európai térségben nálunk irigylésre méltó feltételei vannak az utánpótlásképzésnek, és sehol sem fektetnek annyi energiát a futballfejlesztésre, mint nálunk...

Árnyalja a képet, hogy a góllövőlista élmezőnyében azért igencsak sok légiós neve megtalálható, márpedig a futballban – osztályzatok, kritikák és cifra mondatokkal kiszínezett publicisztika ide vagy oda – nincs annál fontosabb és szebb, mint amikor a hálóban táncol a labda, s kétségtelen, aki belövi a gólt, annál nincs, nem lehet menőbb játékos, de...

Az a helyzet, hogy az őszi góllövőlistát Feczesin Róbert vezeti.

Feczesin Róbert, aki az elmúlt években megjárta Dél-Koreát, Törökországot, s akinek újpesti visszatérése és bizony a Megyeri úton a bajnokság elején inkább csak botladozó légiósok harmatos teljesítménye miatti megmentőszerepe rögvest rávilágított arra, hogy az NB I-es meccseken mennyire kifizetődő az akarás, a klubszeretet, amelynek elegye a gólokkal együtt olyan marketing (és ezt kéretik pozitív tartalomban értelmezni), amely közönségvonzó, a sajtónak témát szolgáltató, mi több, ahhoz is príma alapot teremt, hogy a pályafutása zenitjén túl járó csatár a válogatottba is meghívót kapjon.

S hogy még szemléletesebb legyen a feczesini példa: a kilencvenes években, vagyis amikor légiósok csak elvétve játszottak az NB I-ben (egyrészt azért, mert nemigen jöhettek, másrészt azért, mert még megvolt a szakmai igényesség arra, hogy a külföldi legyen kétszer jobb a posztján, mint a magyar) nem kellett ahhoz vasasosnak lenni, hogy a drukker kíváncsi legyen Oleg Sirinbekov futballtáncára; érdemes volt kijárni a BVSC meccseire a „focinagypapa”, Viktor Gracsov elfutásai és góljai miatt; szenzációt jelentett az akasztói futballparadicsomban feltűnő és a Fradiba igazoló Igor Nicsenko csatárjátéka; de volt idő, amikor a honvédosok és nem honvédosok is olvadoztak a lengyel Robert Warzycha játékát nézve.

De ne vesszünk el a múlt ködében, mert ezért a jelenkori magyar futball világában is találni olyan pontot, amely meglehetősen szilárd fogódzkodót ad azoknak, akik többet és jobbat látnak a zsoldosfutballban. A fehérváriak tavalyi és a ferencvárosiak idei nemzetközi kupaszereplése (csoportkörbe jutás az Európa-ligában) jókorát lendített a magyar klubfocin: telt házas meccseken küzdöttek legjobb csapataink játékosai. Ugyanakkor e két egyesület esetében célirányos munka zajlik (úgymint: igenis bajnoknak kell lenni, igenis el kell jutni az El-csoportkörig), de nyilván ez a módszer „csak” rövidebb távon hat jótékonyan a magyar labdarúgás egészére. Az igazi továbblépés a figyelmet érdemlő eredmények kapcsán az lenne, hogy beinduljon a „zsizsegés” a kisebb volument képviselő csapatoknál is, azaz az NB I középmezőnyéhez tartozó vagy akár a kiesés ellen küzdő egyleteknél is, ahol aztán duplán elkél a bizonyítási vágy – és a vágyakkal azonosulni képes focista.

Eközben mi történik?

A jelek (és számok) szerint a kifejezetten haloványan teljesítő együtteseknél zárják be leghatározottabban az öltözőajtót a magyar srácok előtt – évtizedes kivétel a mezőnyben a magyar játékosbarát Paks –, s ha visszakanyarodom a posztonkénti rangsor tanulságaihoz, akkor a szezonprodukció és helyezések kapcsán még feltűnőbbé válik, az „alsóházban” milyen képességű játékosok „kápráztatják el” a nézőket, s hogy milyen gyenge érv az, ha a futballisták megfizethetőségét hozzák fel példának akkor, amikor a légióst – aki(k)nek a neve amúgy évek óta a lista vége felé szerepel – dicsérik a magyarral szemben.

Szóval néha nem ártana idehaza is jobban körülnézni – hátha van valahol még egy kis drót...