Káló és élvezet – Malonyai Péter publicisztikája

Tisztelem, becsülöm Szerhij Rebrovot, a Ferencváros futballcsapatának vezetőedzőjét, még úgy is, hogy amit képvisel, nem az én világom. (Kérdés persze, hogy a mai világ az enyém-e egyáltalán.) A Fradi tényekkel megerősítve a legjobb magyar futballcsapat, nem utolsósorban az Európa-ligában is domborított, ez még úgy is nagy fegyvertény, hogy honfitársaim közül csupán Dibusz Dénes, Lovrencsics Gergő, Sigér Dávid és időnként Varga Roland kapott jelentősebb szerepet. Ez azonban egy másik mániám, kihagyni nem tudom, de nem kapcsolódik a mondandómhoz.

Rebrov mester edzőtáborba indulás előtt interjút adott lapunknak, idézek belőle: „Egy keret állandó mozgásban van. Akinek csökkent vagy elveszett a motivációja, attól el kell búcsúznunk, és a helyére olyan labdarúgót hozni, aki mindenre képes a sikerért. Az öltözőben állandó vérfrissítés kell, nincs olyan, hogy egy keret hosszú évekig változatlan marad.”

Tehát a jövés-menés az alap, ráadásul a motiváció mentén. Ami meglehetősen nehezen mérhető hitelt érdemlően, a pontosításhoz nélkülözhetetlen az egyéni értékelés és persze az objektív döntés. Ami sohasem tárgyilagos, hiszen, hogy közhellyel éljek, emberek vagyunk, az ítélkező motivációi is egyéniek.

Esetünkben, tehát az idézett axiómából nekem az jön át, hogy legyen éber valamennyi futballista, minden pillanatban számítva arra, hogy kiesik a pikszisből. Magyarán, nem árt, ha van benne félelem, tudva, hol a helye, egy csavar a gépezetben, akármikor kicserélhető.

Mielőtt továbbmennék, vállalom, vagyok olyan maradi, hogy hiszek a csapategységben – a pályán kívül is. A kohéziót, a dumas-i (A három testőr) mindenki egyért, egy mindenkiért elvét fontosnak tartom, keretei között nincs helye a félsznek. A szorongás egyéni sportág, ezért lehet nagyon is romboló. Meggyőződésem, hogy a magyar futball dicső korszakaiban a stabil kereteknek, az összeállítások állandóságának nagy szerepe volt, a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi Fradi-csatársorral vagy a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó újpesti ötös fogattal kiálló csapat nagy ereje volt, hogy középen és hátul is megvolt az összhang. Nem csupán labdával, gondolkodásban is. És az Üllői és a Megyeri úti példa csak kiragadott.

Kétségtelen, ma már a rotáció divatosabb, mint a kollektivitás, és az is igaz, hogy nincsenek olyan kiemelkedő futballistáink, mint egykoron. Így aztán tulajdonképpen tényleg mindegy, ki van a pályán, és ki nincs, a tudást tekintve szinte mindenki kiváltható.

Ennek ellenére az öltözői hangulat (a valóságos, nem a marketingnyilatkozatokból áradó) még mindig jelentős tényező. Ebben minden konzervatizmusom ellenére biztos vagyok, az összehangolódásban meg aligha segít – a félelem. Például attól, hogy úgy ítélik meg, hibádzik a motivációm, és akkor fel is út, le is út. Akár valóban úgy van, akár rám sütik, veszélyben az egzisztenciám.

Meglehet, ez így van jól, így korszerű. Nincs másról szó, mint hogy újabb strigulát húzhatunk a lényeg aláásására utaló jegyek közé, szó sincs már arról, hogy a futball – játék. Örömforrás, felszabadult tevékenység. Természetesen az üzlet uralkodik, ahol ugyebár csak a haszon számít, ember embernek farkasa, siker – mindenáron.

Mostanában ez a módi, amit, ha el nem is fogadok, tudomásul veszek. A gond csak az, hogy senki sem mondja ki – például azt, hogy a futballista fogyóeszköz. Hogy az üzleti életnél maradjak, káló, azaz előre tervezett és jóváírható veszteség, mint a vendéglőkben a törékeny holmik, a tányérok, a poharak.

Itt tartunk, rendben, de nem kéne hozzá az álszent duma. Mert ugyebár, miközben a futballistában ott lehet a félsz, azt kénytelen hallani, ha esélyesebb csapat ellen lép pályára, tehát nehezebb bizonyítani, hogy élvezzétek a játékot. Na már most, ha nagyságrendekkel jobb a szemben álló, ha világklasszisokkal néz farkasszemet, többnyire csak a meccs előtt és után (kézfogás, esetleg mezcsere) lelhet némi élvezetet a randevúban, és akkor még ott van a bizonyítási kényszer is. Akár mondják, akár nem, a félelem ott van a lelkekben. Persze az edzők azt is visszatérően mondogatják, hogy leveszik a terhet a játékosok válláról.

Szorongás, félelem, izgalom. A három fogalmat gyakran összekeverik – olvasom. Pedig nem mindegy. A félelem tárgya konkrét (ellenfél, edző), a szorongásnak nincs megnevezhető tárgya, ám negatív előzménye igen, míg az izgalom élettani jelenség, szintén lelki eredetű, ám lehet kellemes is. A sportban nem a nyugalmi állapot megteremtése a cél a versenyzőknél, hanem az, hogy a természetes izgalmi állapotot kordában tartsák.

Ez az, amit Selye János professzor pozitív stressznek nevez. Témánkra lefordítva akkor jöhet létre, ha a feladat nehézségének szintje nem haladja meg a sportoló képességeit, lehetőségeit. És – a magyar futball nívóját nézve – ritka ez az optimális állapot, így aztán – kövezzenek meg érte – jobban hiszek Selye professzor szavainak, mint az élvezkedésre biztató edzői ösztönzésnek.

Már csak azért is, mert a motivációs szint, a feladatok érzelmi kezelése egyénenként változik, számtalan ok húzódhat meg a háttérben, azt pedig nehezen tudom elképzelni, hogy egy-egy futballedző szán rá időt, hogy megismerje a játékosai – lelkét. Miután az is ritka, hogy a labdarúgók koruk, képességeik, feladatuk szerint egyéni edzésterv alapján dolgozzanak – miért éppen a személyre szabott kíváncsiság lenne az általános? Már az is nagy dolog, ha 1. van pszichológus a társaság mellett, 2. az edző meghallgatja időnként, 3. komolyan is veszi a véleményét.

Van persze rá mód, hogy a játékosok lelke folyamatosan a pozitív tartományban hasson. Joan Vila Bosch, a Barcelona labdarúgócsapatának korábbi módszertani igazgatója azt tanácsolja, hogy a csapatok úgy lépjenek fel a mérkőzéseken, hogy mindvégig fölényben legyenek. Ne a saját kapujukat védjék, mert az félelmet sugall, hanem tartsák az ellenfél kapuja előtt a labdát, ami a bátorságukat bizonyítja. Hasznos tanács, de a katalán klubból könnyű mondani. Kérdem, a mi fiaink mikor játszottak legutóbb mindvégig fölényben – fontos találkozón, nem belföldi együttes ellen?

A megoldást nehezíti, hogy nem csupán a futballistában van, lehet ott a félelem, hanem az edzőben is. A német futballban pallérozódó Radoki János, a Puskás Akadémia volt edzője Felcsútról való távozását követően arról beszélt, hogy a mesterekben folyamatos a félsz. Már az utánpótlásban is, például amikor a csapatuk, mondjuk, 4–0-ra vezet, védekezésben arra biztatják a gyereket, hogy rúgja el a labdát, ahelyett, hogy hagynák játszani, négy nullánál nyugodtan hibázhat is akár, csak tanulhat belőle. De az NB I-ben is ott a félelem a trénerekben, nem vitatkoznak, nem érvelnek, hallgatnak. Minden gesztusuk azt célozza, hogy elkerüljék a konfrontációt. E mögött ugyanúgy az egzisztencia féltése áll, mint a játékosoknál – nincs tehát mit egymás szemére vetniük, ám ez hiába természetes a valóság ismeretében, előbbre nem viszi az ügyet. A lényeg egyértelműen a kiszolgáltatottság, elvégre sem a szakemberek, sem a játékosok nem tudhatják, mit hoz a holnap, köszönhetően annak (is), hogy gyakran a siker sem garancia arra, hogy minden marad a régiben. Hiába, ahol a pénz az úr, ott minden megtörténhet, jó, ha résen vannak a szereplők.

Azt azonban cáfolom, hogy jobb félni, mint megijedni. Félelemben élni – nincs annál rombolóbb. A motiváció halála.