Kétszeres kínok – Ballai Attila publicisztikája

Az Újpest drukkereinél sokadszor, most talán már végleg elszakadt a cérna. Az ultrák bojkottot hirdettek, a belga tulajdonos-elnök, Roderick Du-chatelet távozását követelve. Ha megpróbálom beleélni magam a helyzetükbe, megérteni vélem őket. Bár bevallom, nem megy könnyen, már az is fogós kérdés, az elmúlt emberöltő során miért, miként szegődött valaki a lila-fehérek hívéül. Hacsak nem az apjától, a nagyapjától kapta örökül a ragaszkodást. Aminek a harmadik évezredben már feltétlennek, csökönyösnek, eredménytől függetlennek kell lennie. Különben ki sem alakulhatna és végképp nem maradhatna fenn.

Mert amennyire fájdalmas, annyira találó a vicc: a fiú kikiabál a konyhába az édesapjának, jöjjön be gyorsan, a tévé éppen azt mutatja, hogy bajnoki címet ünnepel az Újpest, a papa visszakérdez, melyik csatornán, mire a srác, a Filmmúzeumon. Bizony, 1998, a máig utolsó diadal óta csak az emlékek kísértenek. Mármint labdarúgásban, mert a klub két további, emblematikus csapatsportjában még régebbre kell leásni a memóriában is. A legsikeresebb magyar vízilabdaegylet, az 1994-ben még BL-győztes, 26-szoros bajnok UTE legutóbb 1995-ben állt a dobogó tetején, majd 2011-ben csődbe jutott, a 13-szoros első, az örökranglistán ezzel második jégkorongozók 1988 óta nem nyertek. Nincs kapaszkodó, nincs honnan vigaszt meríteni, senki sem tartja a zászlót, nem őrzi az újpesti szellemet. Illetve mégis, a szurkolók, a régi, daliás időket nyomaiban még mindig felmutató „tábor”.

Én sohasem szurkoltam az Újpestnek és elődjének, a Dózsának. Részben azért, mert nyomasztóan jó volt. Futballeszmélésem időszakában, 1969 és 1975 között sorozatban hét bajnoki címet nyert, majd 1978-ban és 79-ben még kettőt. Túlságosan könnyű és egyszerű választás lett volna az „örökös” győztes mellé állni. Ráadásul megismerve a minket és a sportot körülvevő világot, az a bizonyos, cikornyás D betű sem tetszett, amely a szocialista blokk belügyi csapatainak mezén virított. Később aztán már értékeltem a kitartást, a vagányságot, amellyel a moszkvai, a berlini, a drezdai, a zágrábi, a bukaresti Dinamóval szemben legalább sikerült Dózsára magyarítani a D-t.

Mostanában azonban elkezdtem szorítani az Újpestért. Mert – gyökeresen ellentétben a fentiekkel – már túlságosan, nyomasztóan gyenge, és egyáltalán nem könnyű választás mellé állni. A második kieső pozíció elkerüléséért küzd a Kisvárdával, a Pakssal és a Zalaegerszeggel, leginkább persze önmagával. Az összképen a tegnap, a biztos búcsúzó Kaposvár otthonában elért 1–0-s győzelem sem változtatott érdemben.

Tudom, nem először írom le, hogy a középgenerációnak és az idősebbeknek önmagában nem futballunk egykori szédítő magassága, nem is mai mélysége viselhető el nehezen, hanem a kettő kontrasztja, amely világszerte egyedülálló. Hiszen a régi nagyok – ha csak a vb-döntősöket lajstromozzuk – közül a többiek szinte kivétel nélkül most is csúcsközelben járnak, még a csehek süppedhetnek bele valamelyest a passzív romantikába, de azért velük is örömest cserélnénk. Azt viszont ezúttal szögezem le először, hogy múlt és jelen összevetésének kínja kétszeresen emésztheti az újpestieket.

Az első aranykorban, az 1930-as években öt bajnoki címet halmozott fel a csapat, amely az 1938-as, vb-ezüstérmes válogatottban is öt játékossal képviseltette magát, köztük Zsengellér Gyula „Ábellel”, minden idők egyik legkiválóbb magyar gólkirályával. A második világháború utáni újrakezdéskor, a még aránylag szabad világban, az első három bajnokságban triplázott az UTE, az 1940-es és 50-es években az egy szem Szusza Ferenc miatt örökre a klub bűvkörébe kerülhetett az óvatlan futballbarát. Később jött a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó, majd a Fazekas, Törőcsik, Fekete csatársor, a szűnni nem akaró, a mindenkori ellenfél csontjáig ható gólzáporokkal. Megesett, hogy a május 1-jei ünnepségsorozat vidéki helyszíneinek kapcsolása során az egyik tévés bejelentkezésben elhangzott: azért is jó a hangulat a városban, mert a futballcsapat tegnap Újpesten vendégszerepelt, és megúszta 3–0-s vereséggel. Azt pedig a saját szememmel láttam, amint 1994-ben, a Pelé vezetésével Budapestre érkező brazil öregfiúkat kísérő újságírók megpillantották az Üllői út gyepére melegíteni kikocogó, tar kopasz, pocakos Bene Ferencet, és áhítatos tisztelettel, Senor Bene, Senor Bene kiáltásokkal rohantak utána.

Ép ésszel és lélekkel nehéz lehet beletörődni, hogy a BL-előd Bajnokcsapatok Európa-kupája 1974 tavaszi elődöntőjének négy együtteséből – Bayern München, Atlético Madrid, Celtic, Újpesti Dózsa – az első három ma is világszerte ismert és megbecsült márkanév, miközben a negyedik nyomtalanul eltűnt. Az elmúlt húsz esztendőben az Újpest legemlékezetesebb kontinentális kupaszereplését 2006 nyarán az UEFA-kupa első selejtezőkörében hazai pályán a liechtensteini FC Vaduztól elszenvedett 4–0-s verés jelentette.

Nem csoda, hogy 2011-ben, amikor a Megyeri útra betoppanó belga „aranyifjú”, Roderick Duchatelet újabb aranykort ígért, a szurkolók minden rációval szemben hinni szerettek volna neki. Az is érthető, ha majd' tíz évvel később, amikor a bronzkor is merő illúzió, a pokolba kívánják. De a drukkereknek tudniuk kell, hogy ha el is üldözik Duchatelet-t, az még csak a mentőakció első része. A sokkal, de sokkal könnyebb része. Valakit találni is kell helyette. Ez pedig a legritkább esetben szurkolói kompetencia, feladat, képesség.

Érdemes és tanulságos megnézni – az interneten fellelhető – a Bayern München 2014-es taggyűlését, amelyen a szimpatizánsok kemény kritikával illetik a vezérkart, amire Uli Hoeness elnök kifakad, és nagyjából a következőket üvölti indulatosan a hőzöngőknek: „Beszéltek itt ti a régi szép időkről, de mit képzeltek, kié a felelősség? A tiétek, akiket hét euróért engedünk be a déli tribünre? Mit gondoltok, mire lehet menni ennyi pénzből? Ebből tartjuk el a klubot?”

Duchatelet efféle kirohanásra természetesen nem vetemedhet, neki összehasonlíthatatlanul csekélyebb a bizalmi tőkéje, mint a világ- és Európa-bajnok, háromszoros BEK-győztes Hoenessé, aki tíz éven át játékosként is szolgálta a Bayernt. Ennél már csak a müncheniek és a megyeriek jelen helyzete között nagyobb a szakadék.

Az ellenben szinte helytől és szituációtól függetlenül igaz, hogy a rajongók az erkölcsi, az identitásbeli alapját adhatják meg egy klubnak, nem a pénzügyit. Le a kalappal a lila-fehérek még mindig jelentős tábora előtt; napról napra bizonyítják a tételt, amely szerint egy csapathoz nem a pillanatnyi eredménye, edzője, kerete miatt kell ragaszkodni, hanem a múltból, a falakból, a stadionból, a lelátón ülő hajdani bálványokból – ha egyáltalán a biztonságiak felismerik és beengedik őket – fakad a megtartó erő. Csakhogy arra költségvetést, gazdálkodást alapozni, a régiekhez legalább nyomaiban méltó labdarúgót igazolni képtelenség. Ahhoz más kell.

Ahogyan harminc éve Franjo Tudjman, az önálló Horvátország első elnöke kijelentette, a Dinamo Zagreb nemzeti kincs, úgy akkor a Ferencvárost és az Újpestet is azzá kellett volna nyilvánítani. Torgyán József ugyan később az előbbivel megtette, de csupán verbálisan, érdemi cselekvés és hatás nélkül. A Fradinak pokoljárás kellett a felemelkedéshez, másodosztályba száműzetéssel, angol gyarmattartókkal, hedonista vezérrel, flúgos brit edzővel, akit a senkire soha nyilvánosan rosszat nem mondó Albert Flórián is csak Bobby bohócnak nevezett. Pontosabban nem is pokoljárás volt az, inkább purgatórium, tisztítótűz. Ami után csak az maradt meg, aki önmagáért, önmagában, igazán, érdek nélkül szerette az FTC-t.

Az Újpestnek is meg kell találnia a megmentőjét. Vagy ha ez nem megy, akkor a megmentőnek az Újpestet. Nem a szurkolóknak, nem is egy belga szerencselovagnak, hanem a hazai akaratnak és tőkének. És nem a jelen, hanem a múlt és a jövő miatt. A magyar futball egészének jövője miatt is.