Határkövek – N. Pál József publicisztikája

A hatvanas évek históriánk utolsó évtizede volt, amikor a hősökben való hit még természetes módon létezett, de már a bűvölő erővel vonzó sztárkultusz is erősen mutatta magát. A „fordulat napja” nem tetten érhető, ám a ’68-as esztendő összes hazai és külhoni tapasztalatát mégis szimbolikus határhídnak gondolom, hisz sosem lett már olyan a világ, mint azelőtt volt. Az irodalomhoz, a zenéhez, a filmhez, a „technikához” (az autótól a televízión át az űrutazásig) s a sporthoz – lényegében az élethez! – való viszonyunk alaposan megváltozott. A hitet a kétely, a hősi pátosz maradékát az irónia, az arányos vágyat a zabolázhatatlan mohóság, a közösség melege óhaját az individualizmus váltotta, emberből fogyasztóvá lettünk biztosan. Valami – aminek emlékezete fel-felbukkan azóta is persze – eltűnt, örökre talán.

Nem tudtam, hogy „történelmi idők” tanúja vagyok tíz-tizenkét évesen, de 1970 áprilisa a lelkembe égett. Negyedikén a falunkban is „felszabadulásunk” 25. évfordulójáról szólt az ének, a „központi ünnepségre” kirendelték az összes tanulót (nem szerepeltem), beszédet a párttitkár (Bandi bácsi) s a tanácselnök (Ica néni) is mondott, hogy mit, nem figyeltem, de hazaérve (vagy másnap, 5-én?) ijedten hallottam a rádióban, hogy Kozma Istvánt autóbaleset érte, ám úgy emlékszem, meg is nyugodtam egyben. Mondták, sérülése „nem életveszélyes”, megoperálták, felépül (gondoltam hozzá), s ezt hittem is, mert a hatalmas erejű Kozma Picinek nagy baja nem eshet, amúgy is jön München, s az olimpiát nyilván megint ő nyeri meg. A haláláról érkezett hír hihetetlen volt – ma ötven éve – 9-én; temetésének estéjén, 15-én Novotny Zoltán megrendült szavait hallva az Esti krónikában addig nem érzett erővel rázott a zokogás.

Csak fotókon s néhány filmtöredéken láttam, mégis személyes ismerősként gondoltam reá, ahogy országszerte százezrek is alighanem. Valószerűtlenül hatalmas termetű (198 centisen, 145 kilósan is görög szoborhoz volt hasonlatos), örökké mosolygó, sztentori hangon nevető, barátait hármasával-négyesével átnyaláboló, férfiként is hódító jelenség volt ő. S persze birkózó, az erő, a legyőzhetetlenség élő példázata, aki csak a miénk, akivel egyek vagyunk, akivel mi győzünk a világ felett, olyan ember, amilyen csak a közösség hőse lehet, de egy sztár soha. Kozmát „mindenki” ismerte, ő is „mindenkit” ismert (el lehetett hinni ezt), ha a Váci utcán sétált, ha a Fészek klubban, művészek közt jelent meg akkor is. Alakja szinte a „városkép része” volt – Szekeres István írt a Karfiolfülűek klubja című könyvében így róla –, s ő tűnt el magyarázhatatlanul és hihetetlenül. Mert eltűnhet-e a Gellérthegy vagy a Margitsziget, s el-e a hit, a bizalom, hogy „velünk az erő”, s legyőzhetetlenek vagyunk mi, magyarok?

Figyeljünk csak a kor másik ikonjának, Latinovits Zoltánnak (hozzájuk igyekezett aznap este Kozma) a halál másnapján írott soraira! „Segítettél nekünk, hogy elhiggyük: győzhetünk is. […] Mindig mosolyogni kellett, ha beszéltek Rólad. […] melletted mindig biztonságban éreztük magunkat. Nekünk most még maradni kell, most helyetted is győzni kell tudni, ha győzzük.” Nem győztük, nem győztünk, ma már tudható, aztán Latinovits is elment hat év múltán, barátjához hasonlóan tragikusan, s – akkor így hittük – ostobán, érthetetlenül.

E valóságos, mégis mesebeli lénynek tetsző alak megtestesítette, amit a kor előhívhatott. S ebben nem is káprázatos eredménysora (két olimpiai, három világbajnoki, egy Eb-cím) lett a legfontosabb talán. Hős volt, de az élet császára és esendő is ugyanakkor, közösségtapasztó, mégis magányos lélek egyazon időben, olyan, aki a tűnő és az eljövő kort magában sűríti össze egyedi módon. Aki létével összegez, szintetizál, új utakat nyit, és előre jelez, mint a legnagyobbak Dantétól Shakespeare-en át Adyig, jelenléte (műve jelenléte) minőségével kora parancsát, tapasztalatát úgy sugározza szét, hogy életével (művével) le is pecsételi azt. Önmagán túlmutató sorsával önnön folytathatatlanságát is megteremti egyben, hisz ami jön, „nem az ő világa” lesz, lénye, műve, emléke ezért eszmény és példázat mindörökre. Idol, egyszeriség, ami mérték, elvethető vagy követhető, de a jelenség sűrítő érvényét vita tárgyává tenni nem érdemes.

Kozma (vagy aki küldte őt) mintha tudta volna, mikor kell elmennie innen. A mexikói győzelem (’68 október) és balesete közt mérkőzése sem volt talán, a ’69-es évet (hogy sérülése rendbe jöjjön, s hogy megírja szakdolgozatát) kihagyta, a felkészülést ’70 tavaszán kezdte újra, amikor jött a vég. A hatvanas évek kavargó világa lenyugodott ekkorra, ’68 láza kihűlt nyugaton és keleten, a fogyasztás csábos ajánlata, esélye maradt a népeknek, minden (a film, a zene s a sport is) „termékké” lenni kezdett, a minapi hősi arcéleket (Belmondóét, Mastroianniét, Cybulskiét, másokét) a sztárlét parancsa mázolta át, s még a Beatles is bejelentette feloszlását, 1970. április 10-én. Igen – nagy úr volt a rendező –, hősünk halálának másnapján éppen!

Tartom, hogy ami rohamosan közeledett, nem Kozma István világa lett volna már. Formába lendült volna-e, nyert volna-e Münchenben – harmadszor az olimpián – újra, nem tudhatom, ám a hetvenes, aztán a nyolcvanas évek hiteket romlasztó, cinizmusokkal verten tolakodós, előbb „kisjóléti”, majd ebben is megroggyant kádári posványában nem vagyok képes elképzelni őt. Meg a későbbi, ’90 utáni világban sem persze. Mivel „időben” elment, csorbíthatatlan legenda maradt, olvasni – idézni, eszmélni, okulni – való hagyaték a szó eredeti jelentése szerint, ami emlékezetünket, önbecsülésünket tarthatja épen, ahogy épen tarthatta a maga idején. Mert önbecsüléspótlék volt ő nekünk akkor, midőn a fejünket fölemelni nemigen volt ajánlatos.0

Tüneményes sikereibe, de puszta jelenlétébe is beleálmodtunk valamit, ahogy korábban Papp Lászlóéba, majd a Kozmával egy években küzdő Balczó Andráséba is. Valamit, ami minapi hősiességünkre emlékeztetett bennünket talán, ám amit (mert „élni kell”) elfelejtettünk – elfelejtettek velünk – gondtalanul, de a szívek zugában azért emlékezni akartunk reá alighanem. (Jellemző, hogy Kozmának s Balczónak is „ruszkit” – Roscsint, Novikovot, Onyiscsenkót – kellett megverni az elsőségért általában, s ez akkor nem volt mindegy nekünk.)

Összegző, reprezentatív könyv (Tabák Endre–Antal Zoltán–Hoppe Pál: 25 év sportsikerei), másfél órás film (Csőke József: Hajrá, magyarok!) is készült sportunk elmúlt negyedszázadáról abban az évben – amíg vetítették, mindennap megnéztem a helyi moziban, hogy a másfél mázsás Kozma a másfél méter „magas” súlyemelő, Földi Imre nyakában ülve érkezett a stúdióba. Szóval, rogyásig ünnepeltük önmagunk, miközben a „jólét” vírusos levegőjét szívtuk észrevétlenül. Nem tehetek róla: ahogy ’69 december 3-a – Marseille kudarca – futballunkban, úgy ’70. április 9-e – Kozma halála napja – a magyar sportban is határkő lett szerintem, visszanézve persze. Fakóbb, színtelenebb, „lélektelenebb” lett minden ettől fogva nekem, nem csak a fociban, igaz, ott a leginkább talán. Emlékezzünk: Albert végzetes sérülése (’69. június 15.), a híressé lett marseille-i szállóige („a mi időnk lejárt”) születése, Göröcs térdének roppanása (’70. szep-tember 27.) jó éven belül történt velünk, amikor a tegnap még világszínvonalúnak tudott labdarúgásunk tán legnagyobb tehetsége már ’68 októberében eltűnt a szemünk elől. Varga Zoltán, a Ferencváros szőke nyolcasa, akinek játéka éppúgy az igazság, a nemesség, a hősi lét maradéka (egy csöppnyi ’56, ha tetszik) őrzését, egy tisztább létezés esélyének álmát jelentette sokak képzeletében, mint a legyőzhetetlennek hitt óriás, Kozma küzdelme a szőnyegen, s aki – máshogy – szintén „tudta”, mikor kell elmenni innen. S még a napot is talán, amikor ő is végképp a legendákba költözik. Varga Zoltán 2010. április 9-én hunyt el, napra pontosan negyven évvel kor- és hőstársa után. Egyikük ma ötven, másikuk éppen tíz esztendeje.

A többi néma csend.