Visszatérők – Moncz Attila publicisztikája

Lelkes amatőrként néhány éve a DVSC műfüves edzőpályájának avatóján én is „nyomoztam” egy keveset a labdát a Loki öregfiúkcsapata ellen. Esélyünk sem volt persze, a futballtudás mellett a melegítés során megsérülő kapus hiánya (pedig csak bele akart rúgni a labdába, de így is sikerült meghúzódnia) és a hosszúra nyúlt éjszaka is csökkentette a sanszunkat, ahogyan persze az is, hogy „egy” Sport Tv ellen mégsem akartak megégni a helyi legendák. Bennem az egész meccsből az maradt meg, hogy Kondás Elemér még sok–kevésnél (vagy nullánál, erre már nem emlékszem) sem engedte, hogy leüljön a csapata, a középhátvéd posztjáról irányított és osztogatott, csak hogy rúgjanak még egyet (kettőt, hármat) nekünk. Rúgtak…
Lelkes amatőrként néhány éve a DVSC műfüves edzőpályájának avatóján én is „nyomoztam” egy keveset a labdát a Loki öregfiúkcsapata ellen. Esélyünk sem volt persze, a futballtudás mellett a melegítés során megsérülő kapus hiánya (pedig csak bele akart rúgni a labdába, de így is sikerült meghúzódnia) és a hosszúra nyúlt éjszaka is csökkentette a sanszunkat, ahogyan persze az is, hogy „egy” Sport Tv ellen mégsem akartak megégni a helyi legendák. Bennem az egész meccsből az maradt meg, hogy Kondás Elemér még sok–kevésnél (vagy nullánál, erre már nem emlékszem) sem engedte, hogy leüljön a csapata, a középhátvéd posztjáról irányított és osztogatott, csak hogy rúgjanak még egyet (kettőt, hármat) nekünk. Rúgtak…

Hasonló mentalitást kellene átadnia most a DVSC játékosainak is, miután vasárnap megkapta a feladatot, hogy a hátralévő hat fordulóban neki kell az élvonalban tartania a csapatot. Azt az együttest, amellyel első regnálása alkalmával (2011 és 2016 között) két-két bajnoki címet és Magyar Kupát nyert.

„Úgy gondoltam, kötelességem segíteni, ha tudok” – mondta a klub honlapjának adott videointerjújában, amolyan székfoglalóként. És ez gondolkoztatott el azon, hogy a világfutballban vajon hány trénernek adatott meg, hogy másodjára is sikeresnek bizonyuljon valamelyik állomáshelyén, illetve van-e olyan, aki elsőre nem azt hozta, amit vártak tőle, az új korszakában viszont csodát tett.

Bevallom, arra például nem gondoltam, hogy magas szinten, ugyanannál a klubnál valakinek a hét különböző korszak is megadatott. Arra pedig különösen nem, hogy magyar legyen az illető. Illovszky Rudolf bizony ennyi korszakot jegyez a Vasasnál, amellyel két érában három bajnoki címet nyert, de az is csodaszámba ment, amikor 73 évesen az élvonalban tartotta a gárdát. Jenei Imre produkciója sem lebecsülendő, ő összesen hat periódusban irányította a Steaua Bucurestit (1975–1978; 1983–1984; 1984–1986; 1991; 1993–1994; 1998–2000), és többen is sikeresnek bizonyult. Az elsőben például két bajnoki címet és egy kupát nyert a román gárdával, a harmadikban két bajnoki cím, egy kupagyőzelem, valamint a mindent megkoronázó Bajnokcsapatok Európa-kupája-diadal került az eredménylajstromba, az ötödikben egy bajnoki cím, a hatodikban pedig egy kupasiker volt a mérlege.

Egy korábbi interjújában az 1986-os Barcelona elleni BEK-győzelem kapcsán így vázolta steauás diadalai titkát: „Ritka, amikor olyan közegben dolgozhatsz, amelyben nemcsak a játékosok tehetsége, munkához való viszonya és sikeréhsége adott, hanem a vezetők, az edzők, a gyúrók és az orvosok is hozzátesznek valamit a győzelemhez. Rendkívül kemény munka és erős kohézió volt a BEK-elsőség mögött. Egyébként futballistáimnak mindig is azt tanítottam, adtam át afféle ars poetica gyanánt, hogy a győzelem hozza a győzelmet; úgy fest, ezt valóban szó szerint értették... Olyasmiket viszont sosem mondtam, hogy menj fel, és halj meg a pályán vagy csússzál-másszál az eredményért; nem, az effajta megközelítés teljesen idegen tőlem. Meghalni a pályán? Az jó, de akkor ki futballozik? Csússzál-másszál? Ez is rendben volna, ám sokkal egyszerűbb, ha két lábbal állunk a földön: a tapasztalatok alapján akkor sokkal könnyebb játszani.” Azt meg már csak én teszem hozzá, sokkal könnyebb az ilyen elveket elfogadni, ha hiteles személy adja át, márpedig Jenei játékosként három bajnoki címet és négy kupagyőzelmet könyvelhetett el a Steauával.

A korábbi magyar szövetségi kapitány hatos produkciójától eggyel elmaradva Franciszek Smuda öt különböző korszakban vezette a Widzew Lódz együttesét. A belé vetetett bizalom sem a véletlen műve, a lengyel klub összesen négyszer nyerte meg az Ekstraklasát, ebből kétszer (1996, 1997) Smudával. Martin Allen is ötször kapta meg a Barnetet, igaz, az ő esetében inkább az „á, kéznél van, akkor jó lesz” effektus működött. Az „Őrült Kutya” az ötödosztályú bajnoki címnél többre nem vitte, jobb ajánlat esetén azonnal továbbállt, valahogy mégis sokszor jutott neki munka.

A nagy bajnokságok legnagyobb „hazatérője” Jupp Heynckes, aki a Bayern Münchennél négyszer került „hatalomra”, míg a Mönchengladbachnál és az Athletic Bilbaónál kétszer-kétszer. Az utóbbi kettővel nem ért el nagyobb sikert, nem úgy a Bayernnel! A négyből három érában is legalább egy trófeát szállított a Säbener Strasséra, de a 2009-es beugrása alkalmával célul kapott BL-be jutást is simán hozta. Már az első, 1987 és 1991 közötti érájában sem volt sikertelen (két-két bajnoki cím és német Szuperkupa-diadal), a harmadik korszaka (2011–2013) pedig meghozta a klub történetének legszebb évét: 2013-ban a Bundesliga, a Német Kupa és a Bajnokok Ligája megnyerésével első német csapatként segítette triplázáshoz a Bayernt. Úgy tervezte, ezzel nyugdíjba is megy, ám 2017 őszén már annyira megromlott Carlo Ancelotti és a bajor klub kapcsolata, hogy újra mozgósítani kellett az öreg mágust. Bajnoki cím lett a tett gyümölcse. „Hogy miért fogadtam el rendre az ajánlatot? Mert a Bayern az életem nagy szerelme. A Mönchengladbach és a Bilbao mellett” – árulta el nemrég, miért ugrott azonnal, amikor a bajorok hívták.

A Bayernnél egyébként is divat volt nagy edzők visszahívása. Udo Lattek két korszakban testvériesen elosztva tíz nagy trófeát nyert, Ottmar Hitzfeld mindkét periódusában szerzett bajnoki címet és kupát (az elsőben „kicsit” többet, ráadásul azt egy-egy BL- és világkupa-diadallal is megtoldotta), Giovanni Trapattoni elsőre csúnyán megbukott, másodszorra aztán egy-egy bajnoki címmel és kupagyőzelemmel kárpótolta híveit. Franz Beckenbauer pedig külön tanulmány, hiszen sohasem volt egész idényre kinevezett vezetőedző a klubnál, viszont kétszer kérték fel beugrónak: előbb Bundesliga-, aztán pedig UEFA-kupa-győztes lett a csapattal. A Trap-utat más is végigjárta, Otto Rehhagel a Werder Bremennél csak másodjára építette fel az „Ottokráciát”, Karl-Heinz Feldkamp is a második kaiserslauterni korszakában tett csodát (bár az első éráját meg egy Real Madrid elleni 5–0 ékesíti), míg ellenpólusként előhozakodhatunk Max Merkellel (az 1860 Münchenből bajnokot faragott, később viszont a másodosztályból nem tudta az élvonalba repíteni) vagy Felix Magathtal (bajnok lett a Wolfsburggal, jóval később viszont, amikor októberben még csak két rúgott góllal állt a társaság, simán menesztették).

Trapattoni egyébként Olaszországban is visszatérő volt, a Juventusnál két korszakban is ült a kispadon, előbb 13, majd egy nagy serleg jelezte, jól dolgozott. Az edzőlegendák közül Arrigo Sacchi (Milan), Fabio Capello (Milan) és Marcello Lippi (Juventus) is visszatért legnagyobb diadalai helyszínére, igaz, közülük csak Lippi tudta megközelíteni első sikerkorszaka eredményeit. Ő másodjára két-két bajnoki címmel és olasz Szuperkupa-győzelemmel jelentkezett (a korábbi torinói érájában három bajnoki cím, két olasz Szuperkupa, valamint egy-egy Olasz Kupa-, Bajnokok Ligája-, világkupa és európai Szuperkupa volt a termése), Capello és Sacchi viszont a BEK-/BL-trófeát eredményező nyitó korszakát semmivel sem tudta megtoldani, sőt, Sacchi a Juventus elleni 1–6-tal még a Milan történetének legsúlyosabb vereségét is kénytelen volt elkönyvelni. Bezzeg Nereo Rocco, aki mindkét Milan-érájában nyert minimum BEK-et és bajnoki címet a csapattal! És megemlékeznék két magyar trénerről is, akik rendre az adott csapatnál töltött második regnálásuk során értek a csúcsra: Weisz Árpád az Internazionaléval, Kuttik András pedig a Torinóval nyerte meg a scudettót.

A spanyoloknál a személyes kedvencem – azon túl, hogy például Fabio Capello és Luis Molowny a Real Madriddal, Helenio Herrera és Rinus Michels a Barcelonával, Alfredo di Stéfano a Valenciával nyert több edzői korszakában is legalább egy-egy trófeát – Fred Pentland. Ő 1922 és 1925 között meghonosította a rövid passzos játékot az Athletic Bilbaónál (kupagyőzelem lett a jutalma, bajnokságot nem tudott nyerni, mert még nem volt), majd 1929-ben visszatért, két duplával kezdett, illetve a Barcelonára máig történelminek számító 12:1-es csapást mért.

Debrecenben a bennmaradás most talán felérne egy bajnoki címmel.