Isten nyugosztalja! – N. Pál József publicisztikája

Ritka súlya lehet a „köznapi” névnek, ha a sors úgy hozza. Nagy László nekem a költő, miközben az újpesti labdarúgó vagy a kézilabdázó lényét is őrzöm természetesen. Kovács Istvánról a Kárpáthy Zoltánt, Bornemissza Gergelyt játszó színész jut eszembe először, noha az öklöző sporteredményeit is tisztelem, ha Szabó Istvánt hallok, a zalai származású novellistára gondolok elsősorban, bár a filmrendező több – inkább a hatvanas-hetvenes években forgatott – remeke is bennem él. A Schumacher név meg a Battistont a '82-es vb elődöntőjében brutálisan letaroló német kapust idézi, s csak utána a hétszeres világelső autóversenyzőt, és így tovább. Mindez érdeklődési kör és életkor függvénye is lehet, ezt elismerem.

Szűcs Lajos nekem nem a kapust jelenti, sőt, a második helyen sem őt említeném. Egy apró embert inkább, aki a '72-es olimpián a lehetetlennek tetsző 135 kiló alatt óriási erőfeszítéssel imbolyogva, a súlyt elejtve, „csak” ezüstöt nyerve is a heroizmus mintájaként maradt meg bennem, ám a „szakosokat” kivéve alig valaki emlékszik már reá. Szűcs Lajos számomra nem a mai 30-40 éveseknek már-már ikonná lett kapus tehát, hanem gyermek és ifjúkorom futballhérosza, aki – többek között – a mexikói olimpia egyik magyar hőse lett.

Kicsi zalai faluban éltem, távol Budapesttől, tévés (meg „újságos”) emlékeket őrzök jobbára róla (is), élőben csak 1972 őszétől láthattam játszani Zalaegerszegen, ám az első két alkalom emlékezetes maradt: '72. november 18-án felejthetetlen bajnoki meccset vívtunk a Honvéddal, föl voltam ajzva, hogy Kocsis Lajost, Bicskeit, Kozmát, Szűcsöt (már a kispestiek játékosa volt) saját szememmel nézhetem. Ítéletidő kerekedett, eső, havas eső jött, s vihar is hozzá, 4–1 lett a vége, az újonc Zete a pesti nagycsapatot verte agyon. Sok jelenetre emlékszem (emlékezni vélek), arra biztosan, hogy Szűcs az egyre síkosabb pályát fölszántotta szinte. Megszállottan űzte társait, esett-kelt, csúszott összevissza, pedig 3–1-es Zete vezetésnél látszólag nem volt értelme a nagy hajtásnak már (Kocsis Lajos – mert fázott! – le is kéredzkedett a pályáról emlékezetes módon).

Alig egy esztendő múltán – '73. augusztus 25-én – újra ZTE–Honvéd volt nálunk. (Közben, '73 tavaszán hatot kaptunk Kispesten nulla ellenében, de e meccset mi, zalaiak keveset emlegetjük.) Most jó volt az idő, az évvel korábbi tűz is lohadt talán, 4–0-ra kaptunk ki hazai pályán úgy, hogy a tisztesebb vereségre esélyünk sem akadt. Kocsis bohócot csinált belőlünk, Szűcs Lajos egy gesztusára pedig különösen emlékezem. A negyedik Honvéd-gól után a társaihoz rohanva, két öklét égnek rázva ünnepelt: „Ez az gyerekek, amennyit csak bírtok!” – ordította (jól hallatszott a síri csendben), s megértettem, hogy '72-es diadallal alaposan fölmérgesítettük a budapesti nagycsapatot.

Láttam-e játszani nálunk 1974–76-ban is, nem tudom (valószínűleg igen), de e két mozzanat az elmémbe égett. Meg még egy emlék a moziból már. Kósa Ferenc 1981-ben forgatott A mérkőzés című filmjében a kezdő meccsjelenet egyik „statisztája” volt (Vidáts Csaba s tán Bicskei alakja rémlik még rajta kívül), s ekkor is úgy rakkolt a pályán, mintha élete üdvéről lett volna szó. Rendezői utasításra tette volna, nem hiszem. Szűcs Lajos nem volt képes máshogy játszani, ha sípszó harsant, futni kezdett, s küzdött szívszakadásig. Azok közé tartozott, akik valóban „hozzátettek” a csapat játékához. Még a világszínvonalú Fradiéhoz is – így gondolom.

Gondoljuk meg: '66 elején a kiesés szélén álló Dorogról igazolt Budapestre, s a magyar futball élvonalába került személyesen is. A következő év a csillogás ideje már, bajnok az FTC-vel fölényesen, márciusban a válogatottban is bemutatkozik, s kirobbanthatatlan lesz onnét évekig. A Fradi-história egyik legnevesebb csapatának oszlopa, a Lakat Károly vezérelte együttes beltagja, Albert, Rákosi, Novák asztaltársa, a vezetőedző sűrű vendége a Tizedes utcai összejöveteleken. A '68-as év – számára – maga a beteljesedés. Bajnok újra, élete szerelmével ('69 elejétől 51 éven át feleségével) is „összejön”, az olimpián aranyat nyert csapat legjobbja, aki – Albert, Farkas, Novák társaságában! – a világválogatottban is fellép, november 6-án. Rivellino, Tostao, Jairzinho, Pelé ellen játszik a Maracanában, Jasinnal, Overathtal, Beckenbauerrel, Dzsajiccsal egy csapatban, a végeredmény nem is fontos talán. Hazafelé Beckenbauer, s a gárdát összeállító Dettmar Cramer szólítja meg: a modern futball megtestesítőjének nevezik, s érdeklődnek, lenne-e kedve a Bayern Münchenben játszani. Óriási ajánlat, de nemet kell mondania: szerelme, Pécsi Ildikó, a Fradi és hazája várja, s számára a hűség sohasem fölülírható. Marad, mert maradnia kell, s vált mégis egy év múlva, mert váltania kell!

Miért hagyta el Szűcs a Fradit futballunk megroggyanása – '69. december 3., Marseille –, szimbolikus dátumának „másnapján” szinte, nem tudom pontosan. A mindenkor magabiztos szurkolói találgatásokat (lakásért, a felesége nyomására stb.) elhagyom, ám fölvetnék valamit, ami labdarúgásunk romlása jelenségegyütteséhez való adalék is lehet talán.

Hogy lemaradásunk látványossá lett, s a bekövetkezett futballforradalomra reagálni esélyünk sem maradt, annak morális, társadalom- és társaslélektani okait legalább annyira fontosnak gondolom, mint a sportszakmaiakat. Az erkölcsi eróziót a hatvanas évekre beérett kádári kaparj kurta kontraszelekciós módi hozta persze, aminek e játék is súllyal része lett, a Ferencváros '67-ben még villogó csapata meg különösen. Azt, hogy a morális eresztékek általános lazulásának, vagy az ezt gyorsító titkosszolgálati züllesztésnek volt-e nagyobb szerepe ebben, nem firtatom, de hogy hányan hagyták el ezekben az években a klubot, feltűnő lehet. Mátrai így, Varga meg úgy, a kikezdett tekintélyű Albert sérülése szinte törvényszerű lehetett, erősödtek a konfliktusok, feljött az Újpesti Dózsa, lehetetlen helyzetbe hozták a csapatot lélektanilag egyben tartó Lakat Károlyt, aki Szűccsel egy időben keserűen távozott.

Az ő lényük amúgy is összenőtt. Lakat T. Károly mondta nekem, hogy apja Szűcsben saját „reinkarnációját” látta erősebb kivitelben alighanem, ezért is szerette módfelett. Szinte azonos poszt, játékmodor, nem technikai analfabéták, de nem is labdaművészek, ellenben állandóan jobbá lenni akarnak, küzdenek a végtelenségig, s a hűség, a csapat mindkettőjüknek mindent jelent. Véletlen-e, hogy együtt mentek el, nem hiszem, s azt sem persze, hogy Szűcsöt ne a megérzett morális erózió taszította volna elsősorban. Hogy ez a Fradi nem az a Fradi, s a játék sem az már, aminek „tegnap” érezhette még. Tudom, a szurkolót az efféle válasz nem nyugtatja meg, de az okot én csak itt tudom keresni valahol.

S még valamit jelent ez, ami már a „szakmához” tartozik. Cramernek és Beckenbauernek jó szeme volt ott a repülőn, midőn a modern futball (akkori) megtestesítőjének látták őt. A Szűcs-jelenség annak – futballtörténeti! – példázata is tehát, „kiből” kellett volna, hogy (felfogásban, hozzáállásban) nálunk sok legyen ahhoz, hogy ne oda jussunk, ahová jutottunk, hogy ama „reagálási képesség” a kihívásra meglegyen valamennyire. Szűcs labdarúgásunk vigasza, reménye is a szememben ezért.

S ez a pályán tigris módjára küzdő lélek szelíd, jó ember is volt az őt ismerők szerint. Imádta ifjú tanítványait, s még hajtani, szidni sem tudta őket úgy igazán. Hiszem, nagyon tudott szeretni, s nagyon lehetett szeretni őt. A Fradi mélyideájának megtestesítője lett, akit '69 végén még leköptek volna, ám hogy a „fradizmus” példája ő, senki sem kérdőjelezi meg ma már.

Hat évvel ezelőtt készült felvételt nézek. Életéről, a futballról beszél, szívvel, lendülettel, de pontosan fogalmazva, ahogy játszott egykoron, jóságot, bizalmat sugároz még a szeme is, s ha bárki néhai tanítója, játékostársa, akárkije kerül szóba, rögtön hozzáteszi: „Isten nyugosztalja!” Csipetnyi modor sincs szavaiban. Ember beszél, amilyennek mindannyiunknak kéne lennie. Nevének, e „köznapi” névnek a magyar futballban súlya van, s remélem, lesz is mindörökre!