Mi lesz veled, Újpest? – dicső múlt, dicstelen jelen

Az 1885-ben megalapított UTE futballcsapata akkor kapott erőre, amikor 1900-ban az UAC és UFC összeolvadásával utóbbi mindenese, Langfelder Ferenc kezébe vette az ügyek intézését. Ennek első hathatós jele, hogy az MLSZ 1901-es megalakulásakor az egyesületet a másodosztályba sorolták be, amelyet 1904-ben százszázalékos sikerrel egy tinédzserekből álló (Bej – Molnár, Vermes – Glotzbach, Barcsay, Kuschner – Prácser, Herczeg, Ludvig, Molnár, Hänisch) csapattal megnyert. Ekkor még a népszigeti pályán játszottak az újpestiek, az első aranykorszak már az 1922-ben megépített Megyeri úti stadionhoz, egészen pontosan a profi futball 1926-os bevezetését követően a húszas évek végéhez és a harmincas évekhez köthető.

Egy epizód erejéig azonban illik visszatérni a tízes évek végéhez: 1918. november 16-án UTE–MTK találkozót rendeztek, a kék-fehérek – soraikban Feldmann Gyulával, Kertész II Vilmossal, Braun „Csibivel”, Schlosser Imrével, Schaffer Alfréddal – szinte verhetetlen gárdájukkal álltak ki, mégis – már a Fogl testvérekkel a fedélzeten – győzött az UTE, s az MTK és a Ferencváros mögött harmadikként végzett a bajnokságban. Állítólag Langfelder „Patyi” adta a taktikát, amely arra alapult, nem baj, ha az MTK gólt lő, mert onnantól kezdve könnyelműsködni kezd, amire a második félidőben le kell csapni. Bejött, 0:1 után lett 2:1...

AZ ELSŐ ARANYKOR
A bajnoki címre – már a profi korszakban – 1930-ban csapott le az Újpest FC, még a legendás mecénás, Aschner Lipót elnöksége idején. Miután a magyar labdarúgás első nagycsapata, a BTC uralkodása véget ért, majd három évtizeden keresztül az MTK (13) és a Ferencváros (11) hódította el a bajnoki címet. A lila-fehérek megerősödve vágtak az 1929–1930-as évadnak, Stofián, Volentik és Dudás Gyula is a Megyeri útra került. Mivel a bajnoki második Ferencváros dél-amerikai túrán vett részt, az Újpest indulhatott a Közép-európai Kupában. Szenzációsan menetelt, a Sparta (6:1, 0:2), a Rapid (2:1, 2:3, 3:1) kiverése után a döntőben a Slaviát intézte el (5:1, 2:2). Az Újpest a finálé mindkét mérkőzésén az Aknai – Kővágó, Fogl III – Borsányi, Köves, Víg II – Ströck, Avar, Mészáros, Spitz, P. Szabó összeállításban vette fel a küzdelmet.

A parádés bajnoki őszt követően a sérüléshullámot is sikerült túlélnie az együttesnek, amely végül két ponttal megelőzte a zöld-fehéreket. Az Újpest bajnoksága megérdemelt siker, írta a Nemzeti Sport: „A csapatot erényei: tudása, fizikuma és kondíciója kifogástalanul vitték a Közép-európai Kupán, az egyiptomi túrán (a téli szünetben – a szerk.) és a sorozatos nemzetközi mérkőzéseken keresztül a bajnokság nehéz finiséig.” Bányai Lajosról ezt írta:  „Csendes hangú ember, amilyenek a munka emberei szoktak lenni. Munkáját nem kell magyaráznia, hiszen a csapatnak kell hirdetnie a tréner tudását, működésének fokát. Egyszerűen oldotta meg feladatát, úgy intézte a csapat sorát, hogy az mindig harcra kész, erőteljes legyen, mert a nagy küzdelemben ez a legelső feltétele a sikernek, a kitartó eredményességnek. (...) A csapat abban volt a legnagyobb, amit a program megkövetelt tőle: a kondícióban. Az iramot mögötte legjobban bíró Ferencváros sem kelhetett vele versenyre ezen a téren.” A tavaszra összeálló tizenegy (Aknai – Kővágó, Fogl III – Borsányi, Köves, Víg – Ströck, Avar, Sólyom, Spitz, P. Szabó) tekinthető alapcsapatnak, mégis, a bajnokság során csupán egyszer pályára lépő, s így bajnoknak tekinthető Fogl II Károly neve kívánkozik az élre. Testvérével, Fogl III Józseffel Európában korának egyik leghíresebb védőpárját alkotta, kettősüket csak Fogl-gátnak hívták. A szélvészgyors védő a korabeli vélemények szerint kemény volt, rettegtek tőle a csatárok. Noha a három hátvédes WM-rendszert 1925–1926 táján találta ki Herbert Chapman, az Arsenal menedzsere, az UTE azon a bizonyos 1918. novemberi meccsen az MTK ellen a szakemberek szerint hasonló szisztémát alkalmazott, amelyben Fogl II amolyan középhátvédként még a támadások indításában is kulcs- szerepet töltött be. Karrierje nagy részét Újpesten töltötte (1914–1930), 1920-ban az év játékosa volt, a válogatottban is több mint egy évtizedet húzott le (1918–1929), 50-szer lépett pályára a legjobbak között. Szinte példátlan válogatottságszám abban az időben, mivel kevesebb országok közötti találkozót játszottak (Zsák Károly és Orth György 30-30 válogatottságot mondhat magáénak, Schlosser Imre 68-at).

Magyar címvédőként az Újpest vehetett részt Genfben a Bajnokok Tornáján, amelyen az NS szerint      „pompás mívű” , mintegy 3300 pengőt érő, hatkilós ezüstserleg volt a tét. A spanyol Irún megverése (3:1) után a holland Go Aheadnek hetet rámoltak be az újpestiek, Avar István egymaga négyet, Langfelder szerint      „lépésben, valósággal sétamenetben nyertünk”.  Az elődöntőben a svájci Servette sem okozott gondot (3:0), a fináléban a Planickával felálló Slavia is fejet hajtott (3:0), a Magyar Rádió és az NS tudósítóját, Mamusich Mihályt költői sorokra ihlette a tornagyőzelem: „A nyári évszak korán kelő napja már dereng szobám ablakán, vajha ez a magyar újjászületés sugára lenne...”

Az 1930–1931-es idényben a lila-fehérek megvédték bajnoki címüket, március 15-ig a Hungária állt az élen, ám az Újpest idegenben 2:0-ra megnyerte a rangadót, onnantól nem volt mese. Ám a következő évadban a Ferencváros elorozta az elsőséget, viszont rá egy évre az Olaszországból visszatérő Tóth Potya István vezetésével remek hajrával visszahódította a címet, amelyhez elsősorban a Hungária tavaszi 4:3-as és a Ferencváros 1:0-s legyőzése segítette. Más kérdés, hogy néhány nap múlva a Magyar Kupa-döntőben a Fradi 11:1-gyel vágott vissza... Tóth Potya azzal látott munkához, hogy a technikás játékot az olaszok stílusával ötvözte, véleménye szerint      „az eredményességnél a lendületnek és a gyorsaságnak ugyanannyi szerep jut, mint a technikának, tehát ezeket kell gazdaságosan párosítani”.   A következő idényben hajszállal maradt le az Újpest az aranyéremről, az NS így látta: „Jól mutatja, mennyire nyílt volt a küzdelem, hogy a Fradi végül két ponttal előzte csak meg az Újpestet, a cím sorsa csak az utolsó mérkőzésen dőlt el.”

„Betonvédelmének köszönhette az Újpest a bajnoki címet” – írta az 1934–1935-ös, utolsó profi bajnokságról A magyar labdarúgás története (Dénes, Sándor, B. Bába) a lila-fehérek sikeréről. Az utolsó fordulóban Jánosi Béla fiai már úgy álltak ki a Fradi ellen, hogy csak ötgólos vereséggel veszíthetik el az aranyérmet, s ennek azért nem sok valószínűsége volt. A Megyeri úti 1:1 azt eredményezte, hogy az Újpest két ponttal megelőzte a zöld-fehéreket. Igaz, a végső sikert bizonyos Silbiger Piroska is megjövendölte, a jósnőt Tabi László kereste fel, aki megírta, hogy a „szakember” úgy vélte:  „Az Újpestet nem érzem erősnek, és mégis ő lesz a bajnok.”  Ahhoz képest, hogy állítólag először kapott sporttémájú megkeresést, fején találta a szöget...

Noha Zsengellér Gyula 1936. augusztus 23-án már pályára lépett lila-fehér mezben bajnokin a Phöbus ellen, a következő aranyéremre 1939-ig kellett várni. Pedig az Újpest négy rangadójából egyet sem nyert meg, a Ferencvárostól (3:1) és a Hungáriától (6:1) is kikapott, illetve két döntetlenre futotta (3:3, 1:1). Az első hely nagyrészt Zsengellér zsenialitásának köszönhető, aki 56 gólt szerzett, amivel gólkirály lett! A főleg centerként vagy balösszekötőként számításba vett labdarúgó tudása olyannyira összetett volt, hogy a Cumhuriyet török lap azt írta róla, ő a futball Paganinije. Erre rímel a Népsport értékelése még 1936-ból, élete első mesterhármasát (a Budafok ellen) követően:  „Zsengellér játékából csak úgy sugárzik a magasabb játékintelligencia.” A FourFourTwo magazin minden idők legjobb 50 magyar labdarúgója között tizediknek rangsorolta, közvetlenül Szusza Ferenc elé. Kortársai közül csupán a fradista Sárosi György előzte meg (a nyolcadik helyen). Ezt írta Zsengellérről Hoffer József és Antal Zoltán az Alberttől Zsákig című könyvében. „Nagyszerűen értett társainak tervszerű foglalkoztatásához, helyzetbe hozásához. Villámgyors cseleivel, robbanékony kiugrásaival és jó helyezkedésével maga is gyakran eljutott a kapu elé. Gólképessége Schlosser, Takács II, Deák, Kocsis és Puskás eredményességével vetekszik.”  Néha azért őt is kellett motiválni. A Közép-európai Kupa 1939-es elődöntőjének első meccsén az Újpest 4:2-re kikapott a Beogradszkitól, s a Megyeri úti visszavágó félidejében 1:1 volt az állás. Zsengellérnek Dragicsevics szorításában nem ment a játék. Guttmann Béla edző azzal tüzelte, hogy egy olyan klasszis, mint ő, törődjön inkább a játékkal. „Ábel” öt góljával az Újpest 7:1-re nyert, a KK-döntőben pedig az FTC elleni sikerben is oroszlánrészt vállalt (4:1, 2:2). A finálé mindkét meccsén Sziklai – Futó, Fekete – Szalay, Szűcs, Balogh – Ádám, Vincze, Zsengellér, Kállai, Kocsis összeállításban vette fel a küzdelmet az Újpest.

MÁSODIK ARANYKOR
Ahogyan a második világháború kirobbanása előtti utolsó, az azt követő első NB I-es évad aranyérmét is a lila-fehérek nyerték meg. A 12 budapesti együttes közül az 1945. május 6-tól augusztus 5-ig tartó idényben azok élveztek előnyt, amelyek együtt tudták tartani csapatukat, ebben Hadas Miklós és Karády Viktor Futball és társadalmi identitás című munkája szerint a bajnok Újpest és a harmadik Csepel sikeréhez az is hozzájárult, hogy játékosait nem hívták be katonának, vagy egészségügyi vonalon szolgáltak. Az Újpest kiemelkedett a mezőnyből, az oda-visszavágós rendszerben nem egy ellenfelének lőtt tíznél több gólt, 125:27-es gólaránnyal végzett az élen, Zsengellér 36 góllal gólkirály lett. A Ferencváros júliusi 3:2-es legyőzése során így állt fel: Tóth Gy. – Balogh II, Szűcs S. Laborcz – Kirádi, Balogh I – Suhai, Szusza, Zsengellér, Sárdi, Várnai.

Ott volt a csapatban Szusza Ferenc, aki 17 évesen, 1941. február 23-án a Kispest elleni 4:4-es döntetlen során mutatkozott be az első osztályban. Rögtön három gólt szerzett, a Nemzeti Sport ezt írta: „A csatársorban nagyszerűen kezdett a balszárny. Ellenállhatatlan volt a Szusza-Tóth III kettős. Szusza minden egyes lövése veszélyes volt.”  Kivételes karrier vette kezdetét ezzel a mérkőzéssel, s ezt a találkozót is beszámítva, pályafutása során 28 bajnokin szerzett három gólt, négyen négyet, három meccsen pedig ötször volt eredményes. S nem csak gyengébb ellenfél ellen. Az Újpesten eltöltött időszaka alatt 462 bajnoki találkozón 393 gól fűződött a nevéhez. Mégis, elképesztő termelékenysége ellenére nem lett magyar gólkirály, pedig 1945 tavaszán 35, az 1945–1946-os kiírásban 45, az 1948–1949-esben 37 gólos volt (az említett időszakban Zsengellér Gyula 36, illetve Deák Ferenc 66 és 59 góllal előzte meg Szuszát).

Az együttes a következő évadra is maradt, ám Takács Géza edzőt Jávor Pál váltotta a kispadon. A küzdelmeket Nyugati és Keleti csoportban 14-14 csapattal rendezték, keleten az Újpest, nyugaton az FTC végzett az élen, a legjobb tízet rájátszásban, két fordulóban összeeresztették, az Újpest itt is simán a legjobb lett, egyértelműen annak köszönhetően, hogy a legtöbb klasszissal rendelkezett. A következő évad közepén Jávor Pál helyét a liláknál korábban is edzősködő, külföldről hazatérő Guttmann Béla foglalta el, aki Zsengellér személyében már csupán egyetlen futballistát ismert a Megyeri úton, ahol a menők (Zsengellér, Szusza, Nagymarosi) azzal voltak elfoglalva, mikor igazolhatnak külföldre... Ám az arany szempontjából létfontosságú meccset a Vasas ellen Szusza három góljával eldöntötte. 1947-ben a Vasas (3:0), 1954-ben a Bp. Honvéd (5:4), 1955-ben a Kinizsi (4:0) elleni rangadón triplázott. Az is tény, hogy 1947 őszén le akart állni, mert az MLSZ nem adott neki engedélyt, hogy külföldre igazoljon, néhány bajnokit ki is hagyott, Feleki László újságíró ezért helyretette: „Szusza Olaszországba akar menni egy évre és nem hajlandó az Újpestben játszani. (...) bizonyára jól tudja, hogy az MLSz elnökségi határozat alapján nem hajlandó válogatott játékost külföldre kiadni. (...) A magyar labdarúgásnak kétségtelen nagy szüksége van Szuszára, de nem azért ragaszkodik hozzá. Hanem elvi alapon is. Nem vagyunk hajlandók értékeinket elkótyavetyélni. Szuszának is be kell látnia, hogy az olasz játékosbörze ügyleteinek lebonyolításához az MLSz segédkezet nem adhat. (...) Lássa be Szusza, hogy jelenlegi viselkedése nem rokonszenves és nem is vezethet eredményre.”     

A csatár végül maradt a Megyeri úton.

(A 2. részben: a Baróti-korszak Göröccsel, Benével, Fazekassal, Zámbóval, Dunaival)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 30-i lapszámában jelent meg.)