Mestermérleg – Pór Károly publicisztikája

A labdarúgás különlegessége más csapatsportágakkal szemben, hogy sokkal több variációra, ebből adódóan pedig számtalan megközelítésre, értelmezésre ad lehetőséget. Kézi-, vízi- vagy éppen kosárlabdában nem szoktunk beszélni támadó vagy védekező szellemű csapatokról, nem hallunk vitát arról, milyen hadrendben lépjen pályára egy adott együttes, mint ahogy arról sem, mennyire volt látványos és közönségszórakoztató a játéka. A legtöbb csapatsportban győzelem esetén szórakozik jól a közönség és az edző is akkor elégedett, a futballban azonban már nem ennyire egyszerű a helyzet...

Érdemes megfigyelni az OTP Bank Ligában, hogy a mérkőzések utáni mestermérlegek mennyire árulkodnak különböző játékfelfogásokról, hogyan rajzolják ki a labdarúgás nagy törésvonalait. Az elmúlt hetek egyik emlékezetes megnyilvánulása a paksi Bognár György nyilatkozata volt, aki a Diósgyőr elleni 2–1-es győzelem után kelt ki magából, és többször is elmondta, véletlenül sem nézi vissza a találkozót, elég volt egyszer is végigszenvednie.

„Igaz, győztünk, de ez engem ilyenkor nem vigasztal. Jó játékkal vereséget szenvedni könnyebb olykor, mint így győzni. A játékunk önmagunkhoz viszonyítva volt gyenge, az ellenféltől függetlenül” – fogalmazott a tolnaiak vezetőedzője, aki múlt héten, a ZTE elleni 4–4-es döntetlent hozó mérkőzést – zalaegerszegi kollégájával, Boér Gáborral ellentétben – már nagyon is élvezte, még úgy is, hogy csak egy pontot szereztek.

„Voltak szép megoldások, gólhelyzetek, gólok, úgyhogy nagyon élvezetes volt a meccs. Nyilván nem örülök, hogy ilyen sok gólt kaptunk, de mi a támadófutballban hiszünk, és benne van a pakliban, hogy az ellenfél előtt terület nyílik, és a kontratámadásokból eredményes lesz” – mondta Bognár Zalaegerszegen. Az ilyen típusú edzőnél lehet hibázni, mert nem helyezi mindenek elé a pontokban mérhető eredményességet. A DVTK ellen gyenge focival elért siker után meg is jegyezte: „A futballistáim nem hülyék. Ők is tudják, hogy ez most nagyon nem volt az igazi, de azt is, hogy nem haragszom rájuk, a játékunk minősége közös felelősség.”

Tehát nem haragszik, ha labdarúgói támadni próbálnak, de hibáznak és gólt kapnak, a problémát abban látja, ha meg sem próbálnak futballozni. Ez a Verebes Józsefet idéző, a játék minőségét előtérbe helyező „rúgjunk több gólt, mint az ellenfél” felfogás itthon már egyre inkább kiveszőben van, pedig a focisták ilyen alapállás mellett tudnak igazán fejlődni. Ha meg merik mutatni valódi énjüket, azt, ami bennük van, és nem félnek attól, mit szól majd az edző, ha elrontják az indítási kísérletet – mindenki hibázik, de nagy játékos csak abból lesz, aki megtanulja kijavítani a hibáját, és nem abból, aki legközelebb meg sem próbálkozik, mondjuk, egy hosszú átadással. Tavaly a mezőkövesdi Cseri Tamást arról faggattuk az NSO Tv-n, honnan a bátorság a cselekhez, a kötényekhez, ami korábban talán kevésbé jellemezte a futballját. Elmondta, Kuttor Attila bátorítja erre, és tudja, a vezetőedző nem fogja leordítani a fejét, ha nem sikerül a csel, még akkor sem, ha gólt rúg belőle az ellenfél.

Kuttor – akárcsak Bognár György – Verebes-tanítvány volt, a válogatottban is nála debütált 1993-ban, és amellett, hogy a Mezőkövesd történetének legjobb idényét produkálta tavaly a bajnoki negyedik hellyel, a Ferencváros 3–0-s legyőzésével és a Magyar Kupa-döntővel, Cseri nála érett válogatott szintű játékossá – 32 éves korára. Nála kóstolt igazán bele a felnőttfutballba a Fenerbahce védője, Szalai Attila, aki 19 évesen Mezőkövesden mutatkozott be az NB I-ben, és két évet játszott ott, mielőtt Ciprusra igazolt, ahonnan aztán hamar bekerült a nemzeti együttesbe is. Aztán persze Kuttort is utolérte az eredménykényszer átka: amikor az ősszel hatszor egymás után nem nyert a csapata (ebből ötször ki is kapott), megköszönték a munkáját, hiába próbáltak ugyanabban a stílusban játszani, mint korábban, kimaradtak a helyzetek, nem jöttek a pontok, mennie kellett.

Kevés olyan hely van a világon, ahol a vezetőség akár hét-nyolc meccses nyeretlenségi széria, illetve öt-hat vereség fölött is szemet huny és a vezetőedző tovább ülhet a kispadon – de ahol hagyják, hogy ő is tanuljon a hibáiból (és tanul is), ott a klub is magasra juthat. Jó példa erre Jürgen Klopp, aki Mainzban a 2004–2005-ös idényben kilenc meccsen szerzett egy pont után is a posztján maradhatott, majd dortmundi korszaka elején, 2009 telén volt egy nyolcmeccses nyeretlen sorozata, közte három vereséggel, ami után megint csak nem váltották le, két év múlva pedig bajnokságot nyert a csapattal. (Itthon Garami Józsefé a jó példa, aki 2011-ben a kiesés után is maradhatott az MTK élén, majd vissza is jutott a csapattal az NB I-be.) Viszont éppen azért, mert a legtöbb klubnál kizárólag a pontokban mérhető eredményesség alapján ítélik meg az edző munkáját, meg lehet érteni azokat a trénereket is, akik kudarckerülő módon úgy állnak hozzá minden meccshez, hogy az elsődleges cél a vereség elkerülése. Még azon az áron is, hogy a védekezést helyezi előtérbe a csapat, és kevesebb kockázatot vállal a támadás érdekében.

Ahogy a Mezőkövesden Kuttort váltó Pintér Attila (aki egyébként szintén volt Verebes játékosa, s nem mellesleg kétszer bajnoki címet is nyert együtteseivel az élvonalban, kétszeres Magyar Kupa-győztesnek vallhatja magát és volt szövetségi kapitány) fogalmazott a Kisvárda elleni 0–0 után: „Nem rossz, hogy nem kaptunk ki, de nyilvánvalóan a győzelemnek jobban örülnék”. Tehát tud örülni az egy pontnak is egy olyan meccsen, amelyen nem szereztek gólt, hiszen az egy pont is több, mint a semmi. Bognártól aligha hallunk majd ilyen értékelést 0–0-s meccset követően, ezzel együtt kíváncsi leszek rá, Cseri hány cselre mer vállalkozni a Pintér-érában, és a trénertől mennyi lehetőséget kapnak majd a magyar fiatalok (négy U21-es hazai mezőnyjátékosuk van, de a tavaszi szezonban még nem léptek pályára).

Pintéré mellé sorolhatjuk a kisvárdai Supka Attila nyilatkozatát is, aki – hat nyeretlenül megvívott találkozó után, melyek közül öt mérkőzésen még csak gólt sem ért el a csapata (hat mérkőzés, öt pont, egy szerzett és négy kapott gól) – visszautasította, amikor egy interjúban a kérdező rossz szériát említett: „Rossz sorozatról nem beszélnék. Minden mérkőzésen masszívan védekeztünk, meg tudtuk oldani a feladatunkat, kevés gólt kaptunk.”

Viszont szögezzük le rögtön, hogy kupagyőztes és kétszeres bajnok edzőként Supka Attilának sem kell magyarázkodnia az eredményei miatt. Akinek viszont magyarázkodnia kell az eredmények, a játék és a nyilatkozatai miatt is, az Michael Oenning, az Újpest szakvezetője. Télen vette át az együttest, és az első bajnokija előtt, a Puskás Akadémiától az utolsó felkészülési meccsen elszenvedett 5–0-s vereség után is arról beszélt: közönségszórakoztató támadófutball a céljuk, hogy a szurkolók élvezzék kedvenc csapatuk játékát. Aztán még a Fehérvár elleni 0–5 után is egy távoli (vágy)álomvilágból szólt rózsaszín felhők mögül, amikor azt mondta: „Az volt a célunk, hogy technikailag és taktikailag is minőségi futballt mutassunk be”. Nem tudni, Oenning mester milyen meccseket néz, amikor a kispadról az Újpestet próbálja irányítani, de hogy az idei három

NB I-es találkozóját – a lilák mindegyiket elveszítették, úgy, hogy tizenkét gólt kaptak és csak kettőt szereztek – nem élvezték a drukkereik, és szó sem volt minőségi futballról, az egészen biztos.

Azon lehet vitatkozni, melyik a jobb, a nyílt támadófutball vagy az eredmény-, illetve pontcentrikus felfogás. A közegtől, az aktuális céloktól függően mindkettőnek lehet létjogosultsága. Viszont annál rosszabb nincs, amikor egy edző becsapja önmagát, csapatát és a szurkolókat, miközben három éven belül a második nagy múltú fővárosi klubbal eshet ki az élvonalból…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!