Egy, csak egy legény – Bobory Balázs publicisztikája

Aki edzőnek áll, tudja jól, a frontvonalban nem számíthat arra, hogy egy klubnál nyugdíjas állást kap, mi több, sok tréner állítja, egy bőröndöt mindig bepakolva tart a szekrény mélyén, mert sohasem tudni, mikor ér véget a munka, és a gyors búcsút ilyenkor nem követ fájdalmas pakolás.

Magyarországon az átlagnál is kevésbé létezik hosszú távú bizalom a szakemberek iránt, van, aki úgy ül le a padra, hogy eleve tudja, valamikor biztosan össze is fog dőlni alatta...

Olyan országban élünk, amelyben a klubtörténeti sikerek sem jelentik automatikusan azt, hogy a futballedző megtarthatja az állását és építheti tovább eredményesen, amit elkezdett. Nézzük csak elsőként a magyar kirakatcsapatnál, a Ferencvárosnál történteket, az egyesület históriájának egyik legeredményesebb hároméves periódusát produkálta Szerhij Rebrov, és a harmadik bajnoki arany, valamint Bajnokok Ligája-csoportkörbe jutás után köszönt el. Vagy tőle köszöntek el, ezt világosan még talán most sem látni, a lényeg, hogy a felek nem kértek többet egymásból.

A szurkoló csak kapkodja a fejét, elméleteket gyárt és azon gondolkodik, vajon Rebrov fejébe szállt-e a dicsőség, és már túl sokat akart – akár anyagilag, akár a stratégiai döntések meghozatalában. A szakítás egyik lehetséges oka, hogy nem volt pontosan lefektetve, mi tartozik a tréner munkakörébe, de egy olyan együttesnél, mint a Ferencváros, ez nagyon nehezen elképzelhető. Rebrov maga mondta, hogy a télen megígérték neki, nem hagyják ki az átigazolásokból, aztán kisvártatva megjelentek az edzésen olyan labdarúgók, akikről ukrán szakember nem is tudta, hogy képben vannak. Viszont ha a Fradi és az edző között korábban olyan megállapodás született, hogy a szerződések tető alá hozásának egy vezető a felelőse, és a trénernek csak véleményezési joga van, nem háborodhat fel, és felesleges bárkit is magára haragítania, mert igazából nem jöhet ki jól belőle.

Ahogy Rebrov sem jött ki jól, igaz, az arab világban a bankszámlája miatt nem kell aggódnia, a karrierjében viszont ez egyértelmű visszalépés, törés, mert ha sokat időzik a sivatag mellett, a Ferencvárossal elért figyelemre méltó eredményeit hamar elfelejtik. Hogy a zöld-fehéreknél milyen következményei lesznek a váltásnak, egyelőre nem tudni, de én valószínűnek tartom, hogy most egy kis megtorpanás következik be, és nem feltétlenül az új edző képességei, felkészültsége miatt, egyszerűen valamennyire biztosan borul a rendszer, amelyet Rebrov napról napra, hétről hétre rakott össze, és kell majd idő, mire az „új seprű” elkezd jól seperni.

Hasonlóan némi értetlenséggel fogadtam a hírt Supka Attiláról, aki a Kisvárdát története legjobb élvonalbeli helyezéséig, az 5. pozícióig vezette, majd az évad végén vette kalapját, és látszólag a legnagyobb békében távozott. Az indok szerint más elv alapján építik tovább a várdai együttest, jobban előtérbe kerülnek a fiatalok. Ha az ok valós, akkor vagy Supka nem érzi kellően felkészültnek magát, hogy az ifjakat beépítse a csapatba, vagy a vezetők gondolják úgy, hogy a Debrecennel korábban bajnokságot nyerő szakember nem alkalmas erre a szerepre. Mindkettő furcsa üzenet egy szép, hosszú, sikeres szereplés után. Én úgy gondolom, a klubra vett rosszabb fényt, hogy nem ragaszkodott várakozáson felül teljesítő szakemberéhez.

Az MTK-t az élvonalba visszavezető Michael Borisnak sem kell szégyenkeznie azért, amit a Hungária körúton elért, mert bár akadtak hullámvölgyek, a tréner sok saját nevelésű fiatalra támaszkodva a középmezőnybe vezette csapatát, amely az egyik legstílusosabban játszó, a modern futball követelményeit szem előtt tartó együttes volt a mezőnyben. Persze ezekben az időkben olyan szintű a profi kommunikáció, hogy a klubok belügyeiről még véletlenül sem jut ki kényes kérdésben nem közhelyekre épülő információ, de talán az MTK vezetői úgy találták, a német szakember nem tudta stabilan hozni az eredményeket a sokáig még dobogóesélyes alakulattal, és a kapcsolat elfáradt, ideje felpezsdíteni az öltözőt. Csak éppen ez a szituáció nagyon hasonlít annak a férjnek az esetére, aki mindent megtett a családjáért, a feleségéért, de a köztük lévő kötelék elhasználódott és szakadni készült, az asszonyka pedig ki akart próbálni valami újat, amiért dobta a régi unalmast. Csak az idő igazolhatja, hogy az MTK-nál jó döntést hoztak-e.

Ha megnézzük az elmúlt évad edzőváltásait a magyar élvonalban – tavaly nyárhoz képest a Puskás Akadémiát irányító Hornyák Zsolt az egyetlen, aki ugyanannak a kispadnak a birtokosa – azt láthatjuk, hogy jelentős javulást talán csak Pakson Bognár György, Zalaegerszegen Waltner Róbert és Mezőkövesden Pintér Attila ért el idény közben átvett csapatával. Waltner bizonyította, hogy nem csak saját hazájában, Kaposváron tud próféta lenni, ahol két év alatt két osztályt ugorva vitte az NB I-ig csapatát. Pintér pedig nem számított lutrinak Matyóföldön, Kuttor Attila eleinte sikeres, aztán eredménytelen munkája után a vezetők jól döntöttek amikor a rutinos szakembert választották, mert valóban illenek a futballal kapcsolatos elgondolásai a kövesdi játékoskerethez, amely egyébként gépiesen, a taktikát nagyon fegyelmezetten betartva indult el alulról, és lett tényező ismét a mezőnyben.

Bognár György külön eset, akinek egyéniségét minden bizonnyal kedvelik a játékosok, és mivel a korábbi irányító tényleg „jól lát” a pályán – akár fentről, a lelátóról –, a „vaker” pedig zseniális, ez elegendő ahhoz, hogy a paksiak az élmezőnyben végezzenek. Persze sokan nem tudják hova tenni Bognár stílusát – és most vonatkoztassunk el a dán–finn Európa-bajnoki mérkőzés alatti televíziós szereplésétől –, nekik vélhetően tovább kell állniuk, mert sohasem lehet hiteles a játékos szemében a főnöke, ha nem ragadja magával az egyénisége.

Újpesten Michael Oenning úgy ment a mennybe a Magyar Kupa megnyerésével, hogy a bajnokságban hozta a minimálisan kötelezőt, és oda vezette együttesét, ahová a jelenlegi csapat az ereje alapján való: a középmezőnybe. S persze lehet azt is sikerként elkönyvelni, hogy az lila-fehérek nem estek ki, de azért ilyen múltú klubnál ez sohasem lehet dicsőség.

A Mol Fehérvárnál a Márton Gábort váltó Szabics Imre jól indult, a Vidi sokkal stabilabb és szervezettebb lett, mint korábban, azonban az elveszített kupadöntő nagy árnyékot vet arra a rövid időszakra, amelyet az Ausztriából hazatérő Szabics a fehérváriak kispadján töltött. A Honvédnál Horváth Ferenc saját bevallása szerint éveket öregedett a kiesés elleni harc közben, de missziója elérte a célját, a piros-feketék továbbra is az NB I-ben játszhatnak. Ebben az esetben Horváthnak volt rázós elvállalni a feladatot, mert ha a Balmazújváros és a Haladás után ismét kudarc lett volna a nóta vége, maga is eldúdolhatta volna a „Valami véget ért” című dalt karrierje elsiratásaként. Budafokon Csizmadia Csaba búcsúja szívszorító volt, és nem kellett volna bekövetkeznie, vagy legalábbis nem így. A fiatal szakember szívét-lelkét tette bele a budafoki futballba, történelmi egyéniségévé vált a patinás klubnak, és akkor jött az a bizonyos kilences a Pakstól... Ebben az esetben a futballisták felelőssége mellett nem szabad elmenni szó nélkül, ezen a szinten nem lehet ennyire cserben hagyni valakit, még ha változott is az edző-csapat kapcsolat minősége. A Diósgyőrről pedig nincs is értelme nagyon beszélni, számomra a télen egyértelművé vált, hogy rossz stratégiát választottak Miskolcon az utolsó szalmaszál elkapására, egy ekkora bajban lévő társaságnál olyan edzőt és futballistákat kellett volna találni, akik ismerik a magyar mezőnyt, viszonyokat, és valóban képesek felmérni, hogyan lehet kimászni a csávából.

Nincsenek illúzióim, a következő évad végén megint lesz miről írni edzőkeringő kapcsán, de kívánom minden jelenleg pozícióban lévő trénernek, hogy érje el azt, amit Hornyák Zsolt az előző idényben, és maradjon meg a kispadja jövőre is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!