A nagy túlélő – Malonyai Péter publicisztikája

Sokféle mutató szerint sok-sok elemző vizsgálgatja a koronavírus-járvány hatásait az európai futballelitre, a részletekbe nem mennék bele, legyen elegendő annyi, hogy a legnagyobb klubok gazdálkodását is megviselte a pandémia. Ennek ellenére a leggazdagabb tíz (FC Barcelona, Real Madrid, Bayern München, Manchester United, Liverpool, Manchester City, Paris Saint-Germain, Chelsea, Tottenham, Juventus) enyhén szólva is talpon maradt, sőt általánosságban is kijelenthető, hogy a profi labdarúgás újra bizonyította életképességét.

A pénzügyi bravúrokról sem szólnék most, legyen elég annyi, hogy nem hallhattunk arról, hogy akárhol is bezárták a boltot – még a nemrég pénz után sírdogáló magyar futball hétköznapjai is rendben folytatódtak. A klubok válságáról nincs tudomásunk, a profizmuséról végképp nincs.

Kiforrotta magát mára a szisztéma, még úgy is, hogy a negyvenes évek második felétől a rendszerváltásig újra az ezerszer elátkozott álamatörizmus dívott. Ami azért – a politikai hátteret leszámítva – nem volt olyan rossz, sem akkor, sem korábban. Hiszik, nem hiszik, még azok is visszasírták, akik az átalakulásban főszerepet vállaltak.

Mint például Brüll Alfréd, a Hungária első embere, aki öt esztendővel a magyarországi profi-amatőr szétválasztás után (1931) emlékeztetett arra, hogy a legmagasabban jegyzett olasz futball is „az álamatörizmus nyomában virágzott hatalmassá”, de fontosabb, hogy nincs 12 valódi profi csapat az NB első osztályában. Brüll hasonlata: „Amint egy polgári háztartás nem bír el tizenkét inast, vagy kis pincehelyiségben dolgozó foltozó varga nem bír el harminc segédet, úgy a magyar labdarúgás sem fogja elbírni a professzionalizmust.”

Mi tagadás, 1931-ben már csődöt emlegettek, előkerült, hogy legyen vegyes NB I, tehát együtt a profik és az amatőrök. Mindenfajta megkülönböztetés nélkül, legyen a klubok dolga, hány játékossal kötnek szerződést, ne határozzák meg, hány profi kell és hány profi lehet a csapatokban. A szétválasztás utáni amatőrök sem feltétlenül voltak valóban azok, Brüll újabb remek hasonlatával: „Valaki egyszer, hosszú özvegység után elvette feleségül a szakácsnőjét. Amikor az új asszonytól azt kérdezték, hogy van-e valami különbség a két állapot között, ezzel felelt: »Hogyne, mióta a felesége vagyok, ingyen kell főznöm.«”

Ne feledjük, hogy 1931-et írtunk, két esztendővel a gazdasági világválság kitörése után, amikor a Nemzeti Sport szerint: „Hogyan képzelik azt az urak... Pont a futball húzza ki magát az általános válság alól? Ipar és kereskedelem terén megbomlott a rend... Így van a kultúrával is. Nem tudnak mit kezdeni az Operaházzal és a Nemzeti Színházzal.”

A profi alszövetség (PLASz) is látta a bajt, alapvetően a pénzhiányt jelölve meg legfőbb okként. Máig ható megállapítás, hogy a magyar labdarúgás nem bír el annyi profit, amennyit a klubok alkalmaznak, Fodor Henrik, a profi szövetség főtitkára azt javasolta, hogy ne 300, hanem csupán az egészen első klasszisú 100-120 játékos kapjon továbbra is fizetést, a keretet pedig töltsék fel amatőrökkel.

Kétségtelen, a klubok nagy bajban voltak, hiszen például néhány esztendővel korábban a labdarúgók gyorsvonat másodosztályon utaztak a meccsekre, aktuálisan pedig személyvonat III. osztályon. És akkor még ott voltak a különféle adók, illetékek, közöttük a vigalmi adó, ami elvitte a meccsbevételek 20 százalékát. Ez a teher általában tízszázalékos volt, a kiemelt fizetési kötelezettséget annak köszönhette a sportág, hogy a ló- és ügetőversenyekkel sorolták egy kategóriába, plusz az olyan mulatóhelyekkel, ahol ételeket és italokat szolgálnak fel és dohányozni lehet.

Sok utánjárás, kilincselés után 1932 novemberében felére csökkentették a vigalmi adót, de a profik nem álltak meg, kérvényezték az utazási kedvezmények visszaállítását, hogy – mint a turisták – ötven százalékkal olcsóbban vonatozhassanak.

A profi szövetség saját berkein belül is lépett. A játékosok szerződése csak akkor volt felbontható, ha hat teljes vagy 12 fél hét óta nem kaptak fizetést, a büntetéspénzekre halasztást kaptak a klubok, s változott az is, hogy csak három amatőrt szerepeltethetnek, az lett a szabály, hogy három profi kötelező.

A klubokat igyekeztek tehát menteni, a labdarúgókról kevés vagy legalábbis kevesebb szó esett. Pedig már akkor is léteztek megállapodások, ám ezeket nem vették igazán komolyan. Jellemző, hogy a profizmus bevezetésekor, tehát 1926-ban a megalakuló PLASz egyszerűen lefordította az angol szövetség szerződésmintáját, amit felolvastak a kluboknál. A játékosunió elnöke, a ferencvárosi Blum Zoltán pontról pontra ismertette a dokumentumot, ám „az alakuló ülés nem bocsátkozott annak részletes tárgyalásába, csupán fesztelen beszélgetés keretében vitatták meg a szerződésnek a játékosokra nézve sérelmes pontjait”.

Két évvel később (1928) a magyar viszonyokhoz igazították a mintát, ám a téma csak akkor került elő, amikor neves futballisták mondták föl a megállapodást. Mint 1933 nyarán a Fradi sztárja, Sárosi György, aki a Bocskaitól megvett Móré Jánosnak kifizetett 8000 pengőt kifogásolta. Később elállt a szándékától, nyilván megtalálták a módját az Üllői úton annak, hogy maradjon – és Móré is jöjjön.

A háború utáni álamatörizmus vagy másként szocialista profizmus esetében egyszerű volt a helyzet. A klubokat eltartotta a bázisszervként jegyzett vállalatuk, gyáruk, minisztériumuk, szakszervezetük (hol melyik), a játékosnak munkahelye volt, bejárt vagy sem, mindegy, fizetést kapott plusz prémiumot. Labdarúgóként nem volt szerződése. Ami akkor lett gond, amikor a hetvenes évek elején kötelezettségeket igyekeztek előírni a futballistáknak.

Jött tehát a megállapodás. Először a Ferencvárosnál 1972-ben, hosszú-hosszú egyeztetések után. Nem véletlenül, hiszen az írásos szerződés, a jogok és a kötelezettségek rögzítése a profizmusra emlékeztetett, arról pedig ugyebár szó sem lehetett. Stencilezett, a megfelelő helyeken kipontozott formanyomtatványt kellett aláírniuk a játékosoknak. Tárgyalás nem volt, kifüggesztették a hirdetőtáblára, mondták, hogy nézzék meg, majd egy hét múlva üzentek, hogy írják alá.

Nagy jelentősége persze nem volt az aktusnak, hiszen „a sportegyesület sportedzők alkalmazása és rendszeres edzések tartása útján gondoskodik a sportoló sporttevékenységének szakmai irányításáról és magas szintű felkészítéséről”, a másik oldalon pedig „a sportoló kötelezettséget vállal arra, hogy (...) az edzéseken pontosan megjelenik, és az edzési gyakorlatokat az edző utasításának megfelelően, fegyelmezetten és teljes erőkifejtéssel végzi.”

Nos, innen jutottunk el odáig, hogy a magyar profizmus is túlélte, túlélni látszik most a járványt. Legalábbis a hátteret tekintve, a pályán történteket most hagyjuk, a színvonalra nem létezik bevett jogi megoldás és persze vakcina sem.

De akad egy tanmesének is beillő példa. Miközben 1931-ben a magyar futball elöljárói aggodalmaskodtak és siránkoztak, Amszterdam (1928) olimpiai bajnok ökölvívója, Kocsis Antal júniusban első profi meccsét vívta itthon, kiütve a német Willi Metznert. A Nemzeti Sport örök igazsága: „Még a kitűnően tájékozott szakemberek is kétkedéssel néztek a szombati ökölvívóverseny elé, hiszen nagy meleg volt, szombat este volt, és rossz gazdasági helyzet volt. De Kocsis világbajnokjelölt, a közönség tudta, hogy fémjelzett sportban lesz része, és megdőlt a nyárelmélet, a weekend-elmélet és a gazdasági helyzet elmélet is. 15.000 ember gyűlt össze a Millenárison, de csak azért 15.000 és nem 25.000, mert több nem fért a pályára s a pálya előtt lovas rendőröknek kellett féken tartani a kint rekedteket.

Jó sportra tehát igenis van pénz, még a mai, keservesen lapult zsebekben is.”

Ezt jó tudni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!