Az utolsó érintés – Malonyai Péter

A hetvenes években, a Johan Cruyff fémjelezte holland futball jóvoltából lett közkeletű itthon, hogy elmosódnak a posztok – legalábbis emlékeim szerint. A memóriám itt mellékes, hiszen Bukovi Márton már 1967-ben leszögezte, hogy mindössze két kötött őrhely van a futballban, a kapusé és a középhátvédé. Bukovi nem csupán mesteredző volt, hanem edzőmester is, hiszen már akkor mondta, hogy centerhalfból a jelentősebb klubokban kettő is van, tehát utalt a mai „belső” védőként emlegetett kettősre.

Az elnevezések mai szövevényét most hagyjuk, legfeljebb annyit még, hogy sohasem fogom megérteni, mi a különbség a jól bevált csatár megjelölés és napjaink támadója között, ahogy a számokkal (10-es, 6-os, s a többi) tudományoskodó önjelölt szakértőkön is csak mosolygok, fontosabb, hogy meggyőződésem: a posztok nem mosódnak el. Csak éppen az egyes helyekre jelölt futballistáknak más a feladatuk, mint volt egykoron. Elismerem, összetettebb, de ez tartalmi kérdés.

Ahogy az is, hogy hiába a mosódás (jó szó, mi... – van olyan, mint a felpassz), az egyes szerepkörökben eltérő a játékosok igénybevétele. Ez sem újdonság, a Sporthírlap például 1942-ben felmérte: „Melyik poszton kopik ki leghamarabb a labdarúgó az élvonalból?” Körültekintő munka volt, 15 esztendő éljátékosai közül emeltek ki posztonként húszat-húszat, így igyekeztek az egyről a kettőre jutni.

Nos, a kapusoknál Újvári József (Hungária, 35 évesen hagyta abba), a hátvédeknél a Fogl-gát, Károly és József (mindkettő Újpest: 34-34), a szélsőfedezeteknél Borsányi Ferenc (Újpest: 34), a középfedezeteknél Sebes Gusztáv (Hungária: 34), a szélsőknél Kohut Vilmos (Ferencváros: 36), a középcsatároknál Turay József (Ferencváros, Hungária: 36), az összekötőknél Vincze Jenő (Bocskai, Újpest: 33) volt a korelnök.

A lap kiszámolta az átlagokat is, eszerint a kapusoknál 28.7, a hátvédeknél 32.45, a szélső fedezeteknél 29.8, a középfedezeteknél 29.35, a szélsőknél 29.75, a középcsatároknál 29.4, az összekötőknél 28.5 a visszavonulási életkor középértéke.

Nos, mindebből kiderül, az összekötőket készíti ki legjobban a játék, a kapusok nem sokkal követik őket, s a hátvédek bírják a legtovább. A felmérés legidősebb futballistája Mándi Gyula (Hungária) volt, ő 37 éves korában hagyta abba a futballt.

Az adatok értékelésére szakmai tekintélyeket kértek fel. Az edzőtestület főtitkára, Kutrucz János szerint a régi rendszerben (2–3–5) a középfedezetek égtek ki leghamarabb, hiszen nekik amellett, hogy építettek, 25 százalékban a védekezésben is részt kellett venniük, az akkoriban meghonosodó új módi, a WM-szisztéma (3–2–5) viszont az összekötőkre rója a legnagyobb terhet, lévén ők a mozgatói a csapatnak. A center és a két szélső időnként pihenhet, ők nem – mondta Kutrucz.

Az Újpest egykori szélsője, Tamássy István úgy vélte, a középfedezeteknek a legnehezebb a munkájuk, de logikusan teszi hozzá, hogy rengeteg múlik a testalkaton. Az angol Billy Meredith a példája, aki 1924-ben még 50 évesen is oszlopa volt a Manchester Citynek.

A totális futball kifejezést még nem használták a hatvanas években, ám totális, egyszerűbben sokoldalú játékosaink nekünk is voltak szép számmal. Legyen elég csak azokat említeni, akik szélsőből lettek remek bekkek, így a tatabányai Szabó György, a győri Keglovich László, az MTK-s Török József, akik jobbszélsőből lettek jobbhátvédek, vagy éppen az újpesti Juhász Péter, aki jobbszélsőként volt először kezdő az NB I-ben, majd balhátvédként lett válogatott.

A leglátványosabb talán Sipos Ferenc és Mátrai Sándor esete. Sipos stabil alapembere volt Baróti Lajosnak a válogatottban középhátvédként, ám az 1961-es dél-amerikai túra súlyos veresége (Chile 1:5) után a kapitány változtatásra szánta el magát. A fiatal, 20 esztendős Mészöly Kálmánt tette be centerhalfnak, míg Sipos Ferencet balfedezetként játszatta. Sipos éppen azon a napon lett 31 esztendős, amikor először játszott új posztján a válogatottban (Chile 0:0), ám a váltás nem ment egyszerűen. Sipos nehezen állt kötélnek, Baróti azonban leült vele és Mészöllyel, s végül hármasban megállapodásra jutottak.

Mátrainál az volt a csavar, hogy klubjában, a Fradiban középhátvédet játszott, Barótinál a válogatottban jobbhátvédet. Őt nem zavarta a posztváltogatás, az már inkább, hogy ha az előtte játszó fedezet nem zárt vissza, loholhatott a szélsője után. És akkor jött az általa nagyon tudott becsúszó szerelés.

Nincs az az őrhely, ahol egy jó futballista ne állná meg a helyét, ne lenne képes megbízható átlagra, ez meggyőződésem, más kérdés, hogy az ma is igaz, hogy az egyes szerepköröknek eltérők a fizikai határai, s ennek megfelelően változó, ki mikor hagyja abba a játékot. Néha persze bizonytalanok az adatok, az afrikai futballistáknál megesik, hogy a menedzserük dönti el, mikor születtek, ám a kilencvenes években az egykori Szovjetunióból érkező játékosoknál is előjöttek kételyek az adataikat nézve. Ezzel együtt a hozzáértők úgy vélik, hogy általában 34 esztendő a mai felső határ, de ez persze nem szabály.

Már csak azért sem, mert a nyáron jött a hír, hogy az uruguayi Sebastián Abreu visszavonult – 44 évesen. Fordulatos pályafutás után, hiszen 31 klubja volt, 11 országban játszott, két-két világbajnokságon (2002, 2010) és Copa Americán volt ott a válogatottban.

Ha az 1942-es felmérés nyomán a posztokat s a búcsúzók életkorát nézzük, meglehetősen vegyes a kép. A kapusoknál például az egyiptomi válogatott (157) Eszám el-Hadari tavaly, 47 évesen jelentette be visszavonulását. A hátvédeknél az ukrán Anatolij Timoscsuk (144 válogatottság) 37 évesen mondott búcsút a futballnak, a középpályán a West Ham Unitedben, a Liverpoolban és a Barcelonában is alapember argentin Javier Mascherano (147) 36 esztendősen hagyta abba. A szélsőknél a szintén argentin s szintén Európát megjáró Jonás Gutiérrez 38 évesen szállt ki a körforgásból.

A csatároknál a kameruni Roger Millát nem lehet megkerülni, úgy futballozott 44 éves koráig, hogy 37 esztendősen már elbúcsúzott, ám Paul Bíya államfő kérésére visszatért, és még két világbajnokságon (1990, 1994) vezére volt a csapatnak.

Vannak persze különleges esetek. Ilyen a holland Dirk Kuijté. Az persze nem különleges, hogy 36 évesen úgy vonult vissza, hogy nyomot hagyott Rotterdamban (Feyenoord), Liverpoolban és Isztambulban (Fenerbahce), jó futballista volt, ez természetes, az viszont egyedi, hogy a 2014-es brazíliai világbajnokságon, a Mexikó elleni győztes (2–1) nyolcaddöntőn három poszton is maradandót nyújtott – 33 évesen, 100. válogatott meccsén. Balhátvédként kezdett, majd a jobb oldalra került, és csatárként fejezte be a meccset. A nem éppen vajszívű szövetségi kapitány, Louis van Gaal szerint mindhárom szerepkörben kitűnően helytállt.

Mindez persze egy kicsit játék a számokkal, az életkorokkal, az viszont már nem az, hogy meglehet, jobban bírják erővel a maiak, ám lelkileg nem feltétlenül. Az ausztrál középpályás, Josh Hope 22 esztendősen döntött úgy, hogy vége, mert nem tudta elviselni a közösségi oldalakon őt érő támadásokat. „A szorongás, ami ezzel az egésszel jár, egyszerűen őrület. Azt vettem észre, hogy lassan, de biztosan rányomja a bélyegét az egész életemre. A kritika a sporttal jár, de amit én kaptam, az egyszerűen könyörtelen volt” – indokolt.

Végül is nem általánosítható, hogy mikor és miért búcsúznak a futballisták, mindenesetre az egykori klasszis szélső, Sándor Csikar válasza örök érvényű a kérdésre, hogy meddig játsszunk. „Amíg gyorsabb leszek, mint az ellenfél hátvédje” – mondta 1963 nyarán, majd egy év múlva visszavonult, 36 évesen.

És utána akkor sem rúgott bele a labdába, ha véletlenül felé gurult.

Azt mondta, büszkeségből.

Hogy őrizze az utolsó sikeres érintés emlékét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!